Cigányút

– Már az előszóban jelzi, tudja, hogy sok támadás éri majd a könyv miatt. Egyet előre említhetek: a jogvédőket érő, sok dologban jogos bírálatait eltúlzottnak tarthatják. Mi is a baj velük?

– Kezdjük az elejéről. A rendszerváltó pártok egyikének sem volt fogalma a cigányok valóságos helyzetéről, kivéve az SZDSZ-t, amely már 1989-ben, A rendszerváltás programjában pontosan leírt egy leszakadt, versenyképtelen, önszerveződésre alkalmatlan kisebbséget, amely vesztese lesz a változásoknak, és egy idő után akár „vandál és agresszív gettólázadásokat” is kirobbanthat. Igaz, drámai szavak, csakhogy a szövegben a cigány szó nem fordul elő. Szerintem itt csúszott félre valami, mert innentől a ballib oldal a cigánykérdést csupán szegénykérdésnek tekintette, olyan emberjogi küzdelemnek, ahol az egyik oldalon az áldozat van, a másikon a gonosz, esetleg rasszista többség. Ez a szereposztás szerintem rosszat tett az ügynek. Olyan egyoldalú beállításba helyezte a cigányproblémát, amely a többségi társadalomban fölösleges ellenszenvet keltett, a romakérdés megoldását pedig félrevitte.

– Azzal magam is találkoztam, hogy roma vezetők egyszerűen lefasisztázták a társadalmat, és azzal is, hogy jogvédő szervezetek demagóg módon viselkedtek – de hát ne felejtsük el, hogy a jobboldal ez ügyben meg se nyikkant. Könnyű félrecsúszni egy olyan terepen, ahol a másik megszólaló csak a szélsőjobb volt.

– Az MDF-korszakban még nem látszottak a dolog drámai kontúrjai, a Fidesznek meg sosem volt romapolitikája, túl azon, hogy meghirdetett egy európai romastratégiát. A közbeszédet tehát a baloldali-liberális jogvédő, illetve a rasszista nyelv uralta. A kettő között semmi sem volt. Emlékszem: egyszer, amikor a Népszabadságban cigányügyben publikáltam, és nem az elfogadott áldozat/elnyomó többség kategóriáiban, villámgyorsan besoroltak a Magyar Gárda státusába. Számomra elszomorító volt az is, amikor Kállai Ernő kisebbségi ombudsmanként a cigánysággal kapcsolatban nagyon kritikus, őszinte interjúkat adott, majd magánemberként rögtön visszasorolt a csak a többséget hibáztató, jogvédő álláspontba.

– Nehéz kilógni a sorból. Az ember könnyen megkaphatja, hogy áruló.

– Ki lehet ebből lépni. Idézek egy nemrég elhunyt jelentős román romapolitikust, Nicolae Gheorghét, aki önkritikát gyakorol a jogvédő gyakorlattal és a PC beszéddel kapcsolatban. Azt mondta, nem a bíróságokon kell cigányügyben nyerni, hanem a helyi közösségekben. Nem szabad gondolatrendőrségként viselkedni, ha valamiért a romák is hibáztathatók, mert az antirasszista szó elhasználódik ebben a folyamatban.

– De nem a bot két végéről beszélünk, ebben tökéletesen egyetértünk. Tehát, mielőtt bárki félreértené: a rasszizmus undorító, zsigeri válasz, a jogvédő mozgalom meg egy magára maradt, sok hibával küszködő humanista felelet a cigánykérdésre. De mi maradt ki a közbeszédből, miről nem esett szó, mi az, amit a jogvédelem mellé még oda kellett volna tenni?

– Az egyik nagy probléma, hogy a cigányügy bekerült a politikai küzdelmek első vonalába, így esély sem volt közös, felelősségteljes gondolkodásra. A pártok nem a cigányok újraintegrálásáról, felemeléséről beszéltek, hanem egymás minősítéséről, illetve egy sokszor hiszterikus közegben arról, hogy a többségi társadalom mennyire türelmetlen és kirekesztő. Bíró András, a romaintegráció alternatív Nobel-díjas harcosa a problémát kiterjeszti a roma értelmiségre is, amely – így írja – inkább képvisel, mint részt vesz és szervez. A közös baj tehát a valóságos cigányközösségektől való eltávolodás. Az, hogy a Jobbik ilyen robbanásszerű sikert érhetett el a cigánykérdés brutális tematizálásával, sajnos annak is tulajdonítható, hogy az együttélés igazi gondjai tabu alá kerültek. Illetve az történt, hogy kialakult a kettős beszéd: a nyilvánosság előtti kényszeredett, kicsit elfedő szóhasználat és az otthoni diskurzus, ahol tapasztalatok és előítéletek keveredtek zavarosan.

– Ismétlem: szerintem tény, hogy cigányügyben a liberális baloldal szólalt meg először, és a nagyon bonyolult kérdés megközelítése nem lett volna egyoldalú, ha ott van a konzervatív jobboldal véleménye is.

– Igen, jelenleg az a katasztrófa, hogy jobboldalon a szélsőséges beszédmód az erősebb, amiről, megjegyzem, furcsa benyomásaim vannak. Elolvastam a Jobbik 2010-es romaprogramját, sem rasszista, sem kirekesztő nem volt, a maga helyenként durva módján a romák elkerülhetetlen integrációjáról beszél – csak hát nyilván nem hitelesen, mert közben útjára indította a Magyar Gárdát.

– Ezt játsszák jó ideje, középre beszélnek, a terepen meg marad a szimpla gyűlölet. De én a Jobbik szóhasználatával leöntött együttélési problémákkal a nem szélsőjobb sajtóban is találkoztam.

– Egy dolog kellő empátia híján írni a valóságról, és másik dolog a nyílt fajgyűlölet. De a lényeg az, hogy abba kellene hagyni mindenfajta harcoskodást. Olyan problémával nézünk szembe, amely az idő előrehaladtával csak hatványozódik. Nemcsak Magyarországon, de Kelet-Európában máshol is azt jelzik a demográfiai mutatók, hogy a mélyszegénységben születettek száma jóval meghaladja az önmagukat eltartani képes rétegek reprodukcióját. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb adófizető tart el egyre több járulékon élőt. Nálunk ez a mutató egy a háromhoz, és világos, hogy pár évtized múlva – ha a trendek nem változnak – a szociális ellátórendszer összeomlik. Ez persze nem csak romakérdés, hiszen látható, hogy ahol a cigányok integrálódtak, tanultak, van munkájuk, ugyanúgy az egykézés felé tartanak. Viszont minél szegregáltabb, szegényebb egy roma nő, annál több gyereket szül.

– Ami az értelmetlen harcoskodást illeti, a könyvbemutatóra meghívta a cigány többségű Cserdi polgármesterét, Bogdán Lászlót, aki maga is cigány, és nem harcol, viszont küzd. Évi kétszáz bűneset volt a falujában, ma alig van, és az emberek dolgoznak. Furcsa ember: „egzotikus állatként állok itt önök előtt” – mondta kicsit begyakoroltnak tűnő daccal, de mintha a büszkeséggel valami szégyen is keveredne benne a népével kapcsolatban. Hajtja magát, hajtja a lakosokat, százszor fölkeres egy családot, ha a gyereket nem küldik iskolába. Cserdi minta lenne?

– Nem hiszem. A cserdi példa egy ember munkájára, tehetségére, meggyőző erejére épül, vagyis nem másolható. Nincs minden faluban egy karizmatikus vezető, hogy egy mélységesen kriminalizált, teljes mértékben munka nélküli közösséget átvezessen a másik oldalra. De ha van, a dolog működik, mint Hejőkeresztúron is, ahol volt egy agilis iskolaigazgató, vagy Kaposfőn, ahol a plébános a változások erjesztője. Ilyen példákra szükség van, ám tudni kell, hogy a roma társadalmat több ponton kell megérinteni ahhoz, hogy valami mozduljon. Nincs egyetlenegy megoldás, a cigányprobléma nagyon összetett, komoly politikai és társadalmi összefogást, valamint rengeteg időt követel. A politika sajnos csak akkor szokott lépni, ha egy kérdés már nagyon a körmére égett. Ezt nem kellene megvárni. Rá kellene már jönnünk arra, hogy időzített bombán ülünk.