Biszku és Csatáry

- A Nemzetközi Büntetőbíróságon dolgozott 2010-ben, amikor jogi tanulmányt készített Biszku Béla felelősségre vonásáról, most pedig a kassai deportálásokkal kapcsolatos bizonyítékok után kutat. Külföldön természetesnek tűnhet ez a fajta esettársítás, de itthon – ahol előszeretettel relativizálják a történelmi bűnöket politikai beállítottság szerint – ez inkább zavart kelt. Vagy nem így tapasztalta?

– Dehogynem. Pestiesen szólva: kaptam hideget-meleget. Az egyik internetes fórumon pedig azt írták: azzal, hogy Biszku után a Csatáry-ügyben kutatok, egyfajta tudathasadást okoztam a jobboldalnak.

- És hogy látja: a társadalmi tudathasadás gyógyítható?

– Ez lenne a cél. Alapvetően nem az a probléma, hogy a nem túl távoli múlt eseményei és szereplői az egyéni szűrőkön keresztül átértékelődnek. A baj az, hogy ezt az értékítéletet nem segíti háttértudás. Úgy is mondhatnám: teljes a tudatlanság. Én „mindössze” ez ellen teszek: a levéltári kutatás révén olyan információkat tárok a nyilvánosság elé, amelyek ismeretében megalapozottan ítélkezhet és formálhat véleményt a bírósági eljárásokról. Nem segített ebben senki: saját költségen, a szabadidőmben derítettem fel ezeket az ügyeket.

- Ennyire fontosnak tartotta, hogy Magyarországon is megkezdődjön a történelmi bűnök elszámoltatása?

– Tulajdonképpen „hirtelen felindulásból” kezdtem a kutatást. Két évvel ezelőtt Biszku Béla azt mondta a Duna Televíziónak adott interjúban az ’56-os megtorlások kapcsán, hogy ő semmiről sem tudott. És persze tagadott mindent. Ez megütötte a fülemet: tapasztalataim alapján a súlyos bűncselekmények magas rangú elkövetői ritkán ismerik be a felelősségüket. Mire – megmagyarázhatatlan okokból a The Sun, nem pedig a magyar lapok újságíróinak köszönhetően – „robbant” a Csatáry-ügy, már „rutinból” összegyűjtöttem a levéltárakban található iratokat. A többi között a kassai rendőrkapitányság iratanyagát őrző kassai levéltárba is elmentem, mivel ott dolgozott a volt gettóparancsnok. Döbbenetes, hogy előttem nem járt ott Csatáry László miatt senki.

- Már csak azért is különös ez, mert – a fejlett országok példáját tekintve – a múlt bűneinek felderítése állami feladat lenne. Ön szerint nálunk miért ódzkodik ennyire a politikai elit még az ehhez szükséges apparátus kiépítésétől is?

– Nem anyagi okokból, az biztos, ugyanis ezek az intézetek néhány történész és jogász alkalmazásával, pár millió forintból működtethetők. Európában egyébként szinte mindenütt van az ügyészségeken belül háborús bűnösöket vizsgáló külön szervezeti egység. Hogy csak a mi régiónkat említsem, ilyen működik Romániában és Lengyelországban is. Magyarországon mindegyik politikai oldal tartott attól, hogy épp az ő regnálása idején kezdődjenek a perek. Csatáry esete igen jól mutatja ezt: 1997 óta senki sem vette a bátorságot eljárást indítani ellene, holott képtelenség, hogy nem tudtak róla. Pedig az azóta eltelt években több kormány is előhozakodott – de csak a retorika szintjén – az elszámoltatás szükségességével.

- Hiába, mert még a jogi eszközök sem voltak adottak az effajta számonkéréshez. Az is politikai félelemből eredhet, hogy Magyarországon mindössze néhány hónapja került be a büntető törvénykönyvbe az emberiesség elleni bűncselekményekről szóló rendelkezés?

– Bármi legyen az ok, tény: évtizedekkel az események után is csupán tervek vannak. És magányos harcosok. Anno Zétényi Zsolt MDF-es képviselő egyéni indítványban kezdeményezte az elévülhetetlenségi törvényt. Ezt később az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította. Most is egyetlen képviselőnek, a fideszes Gulyás Gergelynek köszönhető a 2011. decemberi törvény az elévülhetetlen bűncselekményekről.

- Németországban, ahol máig előfordulnak háborús bűnösök elleni perek, az első ilyen eljárást a hatvanas években indították. Magyarországon viszont egyre többen vélik úgy: ha már mind ez idáig elmaradt a felelősségre vonás, ennyi idő távlatából jobb lenne a történettudománynak átadni az elmúlt évszázad részletes feltárását.

– A történettudomány és a büntetőjog felelősségének határai valóban újraértelmezhetőek, de nem a mai magyarországi viszonyok között. Mondjon egyetlen példát, hogy mit tett a történettudomány az elmúlt két évben, amióta Biszku Béla neve nyilvánosságot kapott. És hol vannak a monografikus feldolgozások a délvidéki razziáról, a ’44-es deportálásokról vagy a sortűzperekről? Holott az elévülhetetlen bűncselekmények elkövetői ellen indított eljárások – a történelmi események felidézésével – igenis segítik a múltbeli események megértését, és ezáltal a nyilvánvalóan szükséges tudományos kutatások kiegészítői lehetnek.

- Vagy inkább csak segíthetnék. Izraelben az 1961-től egy éven át tartó Eichmann-per nemzeti ügy lett, társadalmi folyamatokat, vitákat indított el. Később az ügyész, Gideon Hausner könyvet is írt a tárgyalásokról. Magyarországon – a Képíró-per tanulsága szerint – elmarad majd a perek végéről a katarzis.

– Tényleg szembetűnő az érdektelenség. Képíró Sándor tárgyalásaira még a jog- vagy a történészhallgatók sem mentek el, a terem kongott az ürességtől. Pedig annak a pernek is rengeteg tanulsága lehetett volna. Többek közt az, hogy mitől válhat kontraproduktívvá egy ilyen eljárás.

- Ezt hogy érti?

– A Képíró-ügynek nem lett volna szabad eljutnia bírósági szakba. Gyenge lábakon állt a vád, a legfőbb vádpont egyetlen (!) tanúvallomásra épült. Raádásul a bíróság által kirendelt történész szakértő, Zinner Tibor – az ügyészség munkáját elvégezve – felkutatta az ügy eredeti iratait, s azok alapján kiderült, hogy a tanú teljesen hiteltelen, mi több, nyomás alatt tett terhelő vallomást Képíróra. A felmentő ítélet ilyenformán megalapozott volt.

- Visszatérve az érdektelenségbe fulladt bírósági eljárásokra: ön szerint mi kellene ahhoz, hogy ezek a perek mégis fontos társadalmi eseménnyé váljanak nálunk is?

– Elsősorban szemléletváltás. Riasztó az információéhség hiánya. És ez nemcsak a múlt eseményeire vonatkozik: nincs igény a jelenkori események megértésére sem. Említhetném a Cozma-ügyet, amelynek végén a nagy többség megelégedett az ítéletet tömören közlő MTI-hírrel, majd ez alapján alkotott véleményt. Az írásbeli indoklásra alig voltak kíváncsiak. Ismeretes: a tudatlanság táptalajt ad a politikai játszmáknak és az ezzel kapcsolatos összeesküvés-elméleteknek, függetlenül attól, hogy a rég- vagy a közelmúltban történt eseményről van-e szó. Tisztában vagyok azzal: inkább szimbolikus a jelentősége annak, ha egy élete végén járó embert felelősségre vonnak évtizedekkel korábbi bűneiért. De ismétlem: az elkövetők akár jelképes elszámoltatása akkor is fontos eszköze a múlt lezárásának. És enélkül nincs igazi előrelépés sem.