Beraktuk Orbánt a fagyasztóba
Franciaországban nagyon keveseknek van illúziójuk Orbán Viktorral kapcsolatban, egyszerűen nem is kérdés a magyar miniszterelnök politikai besorolása. A baloldali sajtót bárki könnyen elképzelheti, mi most az egyébként igen keményen bevándorlásellenes Le Figaróból idézünk. „Hányingerkeltő migránsellenes kampány”, „a magyar miniszterelnök évek óta megmérgezi az európai jobboldal mindennapjait”, „Orbán a Néppárt enfant terrible-je”, vagyis rossz nevelést kapott gyermeke, „kétségtelen, hogy a Néppárt már eddig is túl soká várt a fellépéssel”, „Orbán sorozatos támadást intéz a jogálllam ellen”, „a Soros-ellenes kampányoknak antiszemita bűzük van”.
Más kérdés természetesen a francia jobbközép párt, a Les Républicains álláspontja. A tömörülés nem éppen a legjobb napjait éli, 12 százalékot jósolnak neki az EP-választásokon, pedig még a kudarcnak számító elnökválasztáson is 19 százalékot kapott a párt jelöltje 2017-ben. A hagyományos mérsékelt jobboldal Macron és a szélsőjobboldal között őrlődik. Előbbi elragadta tőle a konzervatív-liberálisok nagy részét, utóbbi pedig a keményen bevándorlóellenes szavazók többségét. Az elnökválasztási kudarc után a párt elnökévé választott Laurent Wauquiez egyértelműen jobbra próbálja húzni a pártot, nem kis vitákat kiváltva a mérsékeltekkel. Ebben az összefüggésben érdemes szemügyre venni pozíciójukat a Fidesz-afférban.
A konkrét döntést illetően a francia források, sem az újságok, sem a megszólaló politikusok nem tudnak arról, hogy a párt különösebben a Fidesz mellé állt volna a vitában, ahogy azt egyébként több fideszes résztvevő is állította. Itteni információk szerint a kelet-európaiakon túl csak a Forza Italia képviselői álltak ki a magyar párt mellett, a franciák inkább a német vonalat követték. Ezúttal egységesek voltak, szemben a szeptemberi, a 7. cikkelyről való szavazással, ahol a francia párt háromfelé szavazott. Voltak, akik tartózkodtak, azzal az érvvel, hogy a magyarországi jogállamot ért támadások elítélése mellett a magyar belpolitikai, elsősorban a migrációt érintő kérdésekben is állást kellett volna foglani, ami nem az ő dolguk. A párt keményvonalasai nem is rejtették véka alá, hogy nem nagyon érdekli őket a magyar jogállam, ők támogatják Orbán migrációs politikáját, ezért ellenzik az ellene való fellépést. És voltak persze olyanok, akik megszavazták a 7. cikkelyt, éppen mert pont ellenkezőképpen gondolkodtak, mint a párt jobboldala.
Sokan támadták ekkor a párton belül is Wauquiez-t, hogy éppen az ő Európát illetően igen kevéssé világos álláspontja az oka a széthúzásnak. Most a párt vezetése nyíltan megmondta, hogyan kell szavazni, vagyis kompromisszum kell, hogy a Néppárt időt nyerjen, és főleg azért, hogy az ügy ne mérgezze meg az EP-választás kampányát. Az igazi ok persze ennél mélyebb. A párt vezetése, mindenekelőtt a keményvonalas pártelnök tulajdonképpen egyetért Orbánnal a migráció kérdésében, és arra sem szeretne precedenst teremteni, hogy az európai partnerpártok beleszóljanak egy-egy másik ország szuverén döntéseibe.
Arnaud Danjean, a párt EP-listájának harmadik helyezettje még a szavazás előtt kijelentette, hogy „nem érezzük magunkat felhatalmazva arra, hogy leckét adjunk a magyaroknak vagy a lengyeleknek, akik azt mondják nekünk, hogy »a multikulturális társadalom, melyet önök megteremtettek, egyszerűen nem működik«”. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a francia pártnak különösebb illúziói lennének Orbánnal kapcsolatban. Bruno Retailleau, a párt szenátusi képviselőcsoportjának vezetője, túl azon, hogy a pártját „Merkel nyitott határok politikája” és „Orbán illiberális demokráciája” közé a félútra helyezte, a magyar miniszterelnököt „a demokrácia patologikus tünetének” nevezte.
A francia jobboldal számára tehát tulajdonképpen a legjobb megoldás született. Létrejött valamiféle legkisebb közös többszörös az Orbán-ügyben, miközben nem ítélték el a migrációs politikáját, amellyel ők is egyetértenek. Ezért végig ellenzték a Fidesz egyszerű kizárását. A keményvonalas EP-képviselő Geoffroy Didier szerint „a Néppárt ereje a családi szellemében rejlik (…) a kizárást elkerülvén megőriztük az egységünket és elkerültük a csapdát, amelyet a manicheizmus két képviselője, Macron és Le Pen állított számunkra”.
Kevésbé fennkölten fogalmazott a Brüsszelbe utazott delegáció egyik tagja: a kizárás „olyan orvosság lett volna, amely rosszabb, mint maga a betegség”, hiszen mindez Orbánt a „szélsőjobboldal karjai közé lökte volna”. „Az Orbánnal szembeni kritikák megalapozottak, de kizárása csak tovább mélyítette volna a Kelet és Nyugat közötti szakadékot.” Még őszintébb volt az a másik képviselő, aki szerint a Fidesz távozása hátrányos lett volna a francia párt számára is, hiszen „a Fidesz nélkül a Néppárt jobbszélére lökődtünk volna”. Az ő céljuk pedig valamiféle centrumszerep betöltése a Néppártban „az identitásalapú és a gazdaságilag liberálisabb jobboldal között”.
Egy francia EP-kéviselő szerint „azok követelték a Fidesz kizárását, akiknek a kampányát állandóan megzavarta, hogy autoritárius párt van a sorainkban”. Noha a kijelentésben lehet sok igazság, de a kizárást követelők talán ennél némileg „értékvezéreltebbek” voltak. A mondat inkább a végül kialakult kompromisszum megteremtőire igaz, azaz a Néppárt vezetésére és többek között éppen a francia pártra. Azokra, akik inkább a reálpolitikában hittek, mint a magyar jogállam melletti morális kiállásban.
Nyilvánvaló az is, hogy a nagytakarítást más pártcsaládok esetében is számon lehetne kérni. A szocialistákon többek között a román párt tagságát, a liberálisokon a szélsőjobbal összefogó Ciudadanost, de még a szélsőbaloldalon is a nyíltan homofób, rasszista cseh-morva kommunista pártot. Alighanem kevesen fogadnának nagy összegekkel arra, hogy a Néppárt által felállított „bölcsek tanácsa” túlzottan szigorú lesz a Fideszhez. Wolfgang Schüssel volt osztrák kancellár „bölcsként” való felfogásába, aki mégiscsak azzal írta be a nevét az európai politikába, hogy először alkotott kománykoalíciót a szélsőjobboldallal, sokan bele sem szeretnének gondolni.
A kizárást kezdeményező politikusok között vannak, akik optimistábbak. A belga Benoit Lutgen szerint „beraktuk Orbánt a fagyasztóba, és Van Rompuy vigyáz az ajtóra”. A luxemburgi Frank Engel úgy vélekedik, hogy „a döntésnek van értelme, ezzel marginalizáltuk Orbánt”. Mindenesetre Manfred Weber már a döntés estéjén „végre elkezdhette a kampányát”, ahogy maga fogalmazott. Azaz elkezdett Orbán kedvenc témájáról, a migrációról beszélni. A reálpolitika folytatódik.
