Belügyes provokátornak hitte Cseh Tamás Bereményi Gézát

Járványhelyzet, karantén, szérumhiány – ön nem a koronavírus kapcsán találkozott ezekkel a fogalmakkal először élesben.

Hároméves voltam, mikor az 1949-es nagy budapesti diftériajárvány idején engem is elkapott a betegség. A most frissen megjelent, összegyűjtött novelláimat magában foglaló, Azóta is élek című kötet utolsó darabjához, a Jézus újságot olvas című elbeszéléshez csatoltam is, mintegy igazolásul, a Magyar Epidemologia című lap vonatkozó lábjegyzetét, amelyben egy járványügyi szakember összefoglalja a korabeli járvány borzalmas számait. Egy évvel később, 1950-ben aztán vidéken is százával szedte gyerekáldozatait a betegség… Szóval, már az elkülönítőben voltam, sok másik beteg gyerekkel együtt, ami nem sok reménnyel kecsegtetett – de aztán jött a nagyapám és kiváltott. Egy kiló aranyat adott az orvosnak, hogy kilophasson onnan. Amikor a nagyszüleim hazavittek a kórházból, újra kellett tanulnom járni, beszélni. A hosszú lábadozás alatt olvasni is megtanultam – az első könyv, amit már egymagam olvastam, Cooper Vadölője volt, egy rézkarcokkal illusztrált, nagyon régi kiadásban. Még cz-nek írták a c-t…

És az első dalszöveg, amit megjegyzett?

Otthon állandóan szólt a rádió, rengeteg slágert ismertem; de volt egy háború előtti Karády-Lantos dal, amit már egészen kisgyermekkoromban fejből tudtam, mert az udvaron folyton azt énekelték az asszonyok. „Te vagy a fény az éjszakában” – így kezdődött. „Te vagy a nyár, ha hull a hó” – így folytatódott. Egyébként amikor örökbefogadtak, vagyis amikor az engem mindaddig nevelő nagyszüleimtől elkerültem az édesanyámhoz és a nevelőapámhoz, előbbi szerette volna, ha utóbbi megtanít engem zongorázni. A nevelőapám odaült a pianínóhoz, hogy rendben, akkor énekeljem utána ezt meg ezt a hangot – aztán a hetedik-nyolcadik leütés után egyszer csak odafordult az édesanyámhoz, és közölte vele, hogy nekem botfülem van. És valóban, később kiderült, hogy igaza van. Hogy én tényleg hamisan énekelek. De csak akkor, hogyha hallanak. Ha valaki más is van a szobában.

És ha egyedül van?

Akkor szerintem nem vagyok hamis. De ha tényleg botfülem van, akkor hogyan tudom én megállapítani, hogy hamis vagyok-e, vagy sem? Mindenesetre gátlásos lettem ebben a kérdésben. Úgyhogy inkább csöndben szerettem tovább ezeket a slágereket.

Később azért írt is néhány lemeznyit – a legtöbbet ezek közül szerzőtársával-barátjával, Cseh Tamással közösen jegyzik, aki múlt pénteken lett volna 78 éves. Hogyan indult ez a kapcsolat?

1970-ben mutattak be minket egymásnak. Pár héttel az első novelláskötetem megjelenése után, az irodalomtól való elkanyarodásom közepette. Nem akartam fiatal magyar író lenni. Úgyhogy kapóra jött nekem Cseh Tamás: már az első találkozáskor kiderült, hogy gitározik és énekel is, csak angolul – úgyhogy rögtön fölajánlottam, hogy szívesen írnék neki dalszövegeket. Azonnal gyanús lettem a szemében, nyilván azt hitte, belügyes vagyok és csak provokálom. Hiszen se gitározni, se énekelni nem hallottam azelőtt. Akkor előhúztam a zakóm belső zsebéből egy példányt a már említett elbeszéléskötetből, a Svéd királyból, hogy igazoljam magam – a hátlapon ott volt a képem, kétségtelen bizonyítékául annak, hogy én vagyok én, s hogy író vagyok valóban. Akkor megenyhült. Már másnap felmentem hozzá. Megkértem, játsszon valamit, én meg rögtönöztem rá egy szöveget – írtam, ami eszembe jutott, és pár perc alatt meglett az első dalunk. Láttam, hogy ez tetszik neki, úgyhogy rögtön ki is jelentettem, hogy akkor én már holnap ideköltöznék, és akkor naponta írhatnék dalokat. Erre megint láttam az arcán a bizalmatlanságot, az értetlenséget. De azért belement. Másnap tehát megjelentem a lakásán a két nejlonzacskónyi holmimmal, és beköltöztem. Két évig laktunk így együtt. És tényleg majdnem mindennap írtunk egy dalt. Vagy kettőt.

Miért költözött el?

Mert megint lett kedvem prózát írni, és ahhoz zavartalan magány kell. Akkor egy ideig ritkábban írtam neki dalszöveget. Egyébként is voltak szüneteink, a leghosszabb talán hét évig tartott, 1982-től a rendszerváltásig nem dolgoztunk együtt. Aztán jelentkeztem, hogy megint lenne kedvem írni neki. És természetes volt, hogy újrakezdjük.

Mit gondol, mitől működött és működik ma is ilyen jól a kor általános slágereszményéhez nem különösebben korreláló, Cseh Tamás és Bereményi Géza nevével fémjelzett daltípus?

Részint attól, amitől minden jó dal alapvetően működni tud: a zene és a szövegek általában nagyon egyszerűek, egyenesek, tiszták. Ugyanakkor persze nagyon bonyolult összefüggésekre is rátalálhat bennük az ember. Mondjuk, hogy miképpen alakíthatja menet közben a kötött zenei forma a mondanivalót. A szerkezet, a rímkényszer olyan dolgokat is előhozhat, amelyeknek addig még a létezéséről sem tudott a szerző. Amikor eszembe jut az első sor, még nem biztos, hogy tudom, merre visz a második. Aztán valahogy kifejlődik a harmadik és így tovább. És a befejezés kéjéről még nem is beszéltünk: az rendszerint újabb csavart hoz. Akkor hirtelen összeáll minden. Egy dal akkor jó szerintem, ha ebben a pillanatban nem csak a szerző, de a hallgató is elcsodálkozik, mi sült ki az egészből.

Nem bántotta, hogy sokan kizárólag az énekes-gitárosnak tulajdonították a közös dalaikat? Hogy önre így kevesebb reflektorfény vetült?

Egy kicsit nyilván zavart, de hát őt is zavarták bizonyos dolgok. Egyszer azt mondta, könnyű nekem, a szövegírónak a háttérből figyelni a történéseket, hát hiszen ő az, aki kiáll a közönség elé, ő viszi el a balhét, ha valamiért problematikus a szöveg. Miközben én úgymond sunyin meglapulok. „Tehát te gyáva vagy, Géza!” – vágta a fejemhez. Aztán emlékeztettem rá, hogy nem sokkal korábban éppen ő vallotta be: néha évek telnek el, mire rájön, miről szól egy-egy szöveg, amit énekel. „Tehát te pedig tudatlan vagy, Tamás.” Eszerint egy tudatlan és egy gyáva szövetségéből születtek ezek a dalok, lemezek…

Alig vesz részt az irodalmi közéletben. Ennek mi az oka?

Már a pályám elején is azt gondoltam, hogy az a fontos, mit ír az író, nem pedig az, mit fecseg össze az írásról. A nevelőapám egyébként is megmondta, hogy van a tekintetemben valami jellegzetes pimaszság, hogy tenyérbemászó vagyok, ezért jobb, ha visszahúzódom. Ha vigyázok magamra. Így tettem.

Ha ennyire nem szeret szem előtt lenni, miért döntött mégis úgy, hogy önéletrajzot ír?

Azt hiszem, az igazán jó önéletrajzírók nemcsak a saját életükről beszélnek: lelki-szellemi érési folyamataik leírásán keresztül a korszak lelkét is bemutatják. Ezért is szeretem például Szent Ágoston vagy épp Stendhal emlékiratait. Elemista koromban határozottan úgy találtam, hogy Dickens – részben feltételezhetően ugyancsak saját magáról mintázott – hősének sorsa nagyon hasonlít az enyémhez. Csak persze én sajátosan magyar időkben és sajátosan magyar módra voltam Copperfield. Az idő és a sors szerepének ez a különös fontossága persze csak sokkal később tudatosult bennem, amikor hozzáfogtam, hogy megírjam az életem első 18 évét – ami egyúttal szükségszerűen az ötvenes-hatvanas évek Magyarországának bennem lezajló története is. Ebből lett a Magyar Copperfield.

Van valamiféle speciális, bevált módszere a régmúlt apró emlékeinek előhívására? Régi följegyzések, naplójegyzetek segítik ilyenkor?

Azt hiszem, a túl sok adat, a túl sok részlet csak zavart volna munka közben. És végül mindig kiderül, hogy csak azt érdemes felidézni, csak az az igazán érdekes, amire amúgy is emlékszik az ember, ami mélyen beléivódott. Ezekben az emlékekben ismerhet önmagára, ezek révén fedezheti fel újból az életét.

A Magyar Copperfield 1964 szilveszterén ér véget. Készül a folytatás?

Igen, éppen azon dolgozom. Az egyetemi éveimet fogom benne megírni. Meg hogy hogyan kezdtem írni. Körülbelül 25 éves koromig tart majd az elbeszélés. A többi már nem önéletrajzba való. Az már egy másik élet.

Hogyan? Másik élet?

Felnőttkornak is lehet nevezni; van, aki úgy hívja: karrierkorszak. Pályafutás. Az már egészen más. Akik a pályájukról írnak, rendszerint dicsekedni akarnak. Szerintem viszont az a jó, ha egy írót a munkája jellemez, nem pedig fordítva. Egy idős orvosprofesszor hívta fel a figyelmem rá, hogy ebben a bizonyos másik, felnőtt életben mintha gyorsabban telne az idő. Gondoljam csak végig, mondta: a gyerekkor hosszú, a kamaszkor hosszú, még az ifjúkor is hosszú – a többi viszont olyan gyorsan eltelik. És tanúsíthatom: igaza van. Huszonöt éves koromig hosszú, nagy változásokkal járó korszakokat éltem meg, de a felnőttkorom nagyon rövidnek tűnt. Mintha az első munkanapja végén mindjárt nyugdíjba is vonulna az ember.

Filmet nem ír mostanában?

Nem. Egy sorozatot szerettem volna írni, történelmit, Kádár János életéről. De az nem kellett. Aztán kaptam egy ajánlatot, hogy írjak inkább Petőfi Sándorról. Tetszett az ötlet, meg is kértem Nyáry Krisztiánt, legyen a partnerem ebben. Megírtuk a szinopszist, leadtuk, állítólag annak is nagyon tetszett, aki korábban az ajánlatot tette, úgyhogy vártuk, hogy elkezdhessük írni tényleg. Aztán megüzenték a funkcionáriusok, hogy végül Petőfi sem kell. Értem én, talán jobban is, mint maga a döntéshozó: ilyen hőbörgőkre itt aztán tényleg semmi szükség.

Csider István Zoltán

Forrás: Pesti Hírlap