Beköltözött a félelem a tanári szobákba – Egy év alatt ötezernél is több pedagógusnak szűnt meg a munkaviszonya

– Egyike vagyok a tavalyi évben pályát elhagyó pedagógusoknak – írja egy harmincas évei elején járó fiatal nyelvtanárnő a Facebookon. Esze ágába sincs visszatérni, teszi hozzá. – Hivatásból lettem pedagógus, szeretek tanítani, csupa pozitív visszajelzést kaptam a kollégáimtól és a szülőktől is. Azonban a megélhetéshez már két munkahely is kevés lett. A nettó fizetéssel számolva a csodás béremelés keretében körülbelül 4750 forinttal emelkedhetett volna idén a fizetésem – írja a fiatal angoltanárnő, aki nemcsak a pályát, hanem az országot is elhagyta a perspektíva hiánya miatt.

Története nem egyedi, hanem tipikus. A Pedagógusok Szakszervezete adatai szerint a tavalyi tanévben több mint ötezer tanárnak szűnt meg a munkaviszonya. Idén szeptemberben, két héttel az iskolakezdés után a közszféra állásportálján tíz álláshirdetésből nyolc-kilencben pedagógust keresnek.

A hazai pedagógushiány nem új jelenség: a McKinsey & Company éppen tíz éve publikálta azt a kutatási jelentését, amelyben arra keresték a választ, miért teljesítenek egyes iskolarendszerek sokkal jobban, mint mások, továbbá milyen tényezőkön múlik egy eredményes reform. Már ebben a tanulmányban is azonosították a tanárokat körülvevő problémahalmazt. A kutatás kiindulópontja az OECD Nemzetközi Tanulói Felmérés Programja (PISA) volt, amely lehetőséget ad arra, hogy eredményeik alapján rendszeresen összehasonlíthatók legyenek a különböző oktatási rendszerek. E mérés nagyon tanulságos lehet a vizsgálatban részt vevő országok számára, ám akad, amelyik nem okul belőle: Magyarország legutóbb a 2015-ös PISA-jelentés nyomán szembesült azzal, hogy mennyire rosszul teljesít az oktatási rendszer a kulcstantárgyak tudásanyagának átadásában, valamint az ezekhez kapcsolódó készségek fejlesztésében. (Akadtak olyan országok, ezek egyike például Lengyelország, ahol épp a korábbi PISA-sokk hatására sikerült politikai konszenzust kialakítani az oktatásról.)

Fotó: Kovalovszky Dániel

Az oktatáskutatók, oktatásközgazdá­­szok – mint azt a tíz éve publikált McKinsey-jelentés is megerősítette – régóta azt vallják, hogy az oktatásban élenjáró rendszerek három kulcstényezőre koncentráltak. Ezek egyike, hogy csak a megfelelő képességű és tudású fiatalból válik értékes tanár, nem abból, aki más pályára alkalmatlan volt. A második: az arra alkalmas fiatalokat megfelelő képzésben kell részesíteni. A harmadik tényező az oktatás méltányosságával függ össze: minden gyerek számára biztosítani kell a minőségi oktatást.

A világ 25 legjobb iskolarendszerét vizsgáló McKinsey-jelentés arra jutott, hogy a minőség kulcsa a pedagógus. A sikeresebb rendszerekben csak a legkiválóbb középiskolások jutnak be a tanárképzőkbe, munkavállalóként pedig a más értelmiségi pályákon elérhető bérekkel versenyképes fizetést kapnak. Ehhez képest ma Magyarországon alig van presztízse a pedagógusszakmának, és ezen az Orbán-kormány által bevezetett életpályamodell, illetve a vele járó nem túl nagyvonalú béremelés sem segített. Ráadásul minden juttatás és teljesítményösztönző elem bekerült az alapbérbe, így az életpálya grádicsain kiszámíthatóan felfelé haladva a bérfejlesztésnek nincs hatása a pedagógusi munka színvonalára.

2007-ben az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal tagjai megírták a közoktatás megújításának lehetőségeit taglaló Zöld könyvet, amelynek egyik fejezete – részben a McKinsey-jelentést is felhasználva – a pedagógusokkal összefüggő problémákról szólt. E Zöld könyvből is tudjuk, hogy nagyon kevesen jelentkeznek pedagógusnak, a pályára alkalmas fiatalok száma ennél is alacsonyabb, és még csekélyebb azoké, akik eltérő szociális hátterű gyerekeket is képesek lennének együtt oktatni. Igaz, arra sem alakítottak ki semmilyen ösztönző rendszert, hogy a jó pedagógusoknak kedvük legyen hátrányos helyzetű településeken oktatni. Bár már tíz éve is mindent tudtunk arról, hogy a pedagóguspálya rosszul fizetett, és a tehetséges fiatalok nem fognak tömegével jelentkezni, mégis, a kezdő pedagógusbérek korrekciójának a Zöld könyvben is olvasható javaslatát Hiller István akkori oktatási miniszter – a pénzügyi válságra hivatkozva – 2008-ban elbuktatta.

Az Orbán-kormány megpróbált ugyan valamit korrigálni a béreken, de az életpályamodellt a pedagógusszakma és az oktatásközgazdászok megkerülésével dolgozta ki, aminek következtében a fizetésekbe átgondolatlanul csorgatta be az összes pénzt. A minőségi munkát ösztönző pótlékokat megszüntette, a bérfejlesztés pedig érzéketlen volt a pályán elért eredményekre, a megszerzett szaktudásra, az iskolai végzettségre. Ráadásul a fizetésemelésről szóló jogszabályokat többször is módosította a kormány, így nem is azt kapták végül a pedagógusok, amit eredetileg ígértek nekik. A kabinet figyelmen kívül hagyta az évtizedek alatt összegyűlő nemzetközi és magyar tudásanyagot, a különböző ajánlásokat, így a McKinsey-jelentést és a Zöld könyvet is, de nem törődött a kormánypárt oktatási szakpolitikusainak véleményével sem. Az életpálya bevezetésével párhuzamosan osztatlanná tette a tanárképzést, bevezetett egy kötelező gyakornoki évet, miközben a kezdő bér jelenleg épphogy csak meghaladja a szakmunkás-minimálbért. Ez nem vonzó annak a fiatalnak, aki sokéves egyetemi tanulás után kezdi el a pályáját, és például családalapítás előtt áll.

Az életpályamodellen még két éve is módosítani lehetett volna, ekkor jelent meg ugyanis az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet kiadványa, A közoktatás indikátorrendszere 2015. A szerzők – Hajdu Tamás, Hermann Zoltán, Horn Dániel és Varga Júlia – jelezték, hogy a pedagógusok korösszetétele miatt óriási pedagógus­­hiány várható a közeljövőben. Kimutatták, hogy 2001 és 2013 között folyamatosan csökkent a 30 évesnél fiatalabb tanárok aránya, miközben jelentősen nőtt az 50–59 éves korcsoportba tartozóké.

Szüdi János jogász, közoktatási szakértő szerint a pedagógushiánynak három fő oka van. Az egyik, hogy a kormány 2010 óta folyamatosan átszervezi az oktatási rendszert.

– Nincs olyan munkavállaló, akinek megnyugtató, ha nem tudja, mire számíthat a munkahelyén a következő évben – magyarázza Szüdi, hozzátéve, hiába állítja a kormány, hogy vége az átalakításoknak, ez nem igaz, hiszen a kö­­zel­­jövőben várható az új nemzeti alaptanterv bevezetése és a felső tagozatok összevonása. Ilyen bizonytalanságban, aki teheti, kerüli e pályát, illetve, ha erre módja van, minél hamarabb nyugdíjba vonul. Elérkeztünk a második okhoz: a kormány lehetővé tette a nők számára, hogy 40 évnyi munkaviszony után nyugdíjba mehessenek, márpedig a pedagógusok 80 százaléka nő, ráadásul zömük 50–59 év közötti, őket ez az intézkedés a nyugdíjba vonulásra ösztönzi. A nyugdíj melletti foglalkoztatást a kormány nem teszi lehetővé, hiszen választani kell, vagy a nyugdíj, vagy a munkabér, és amikor alig-alig van különbség a kettő között, az emberek inkább a visszavonulást választják. Szüdi János szerint a harmadik ok a megnövekedett munkaterhekben érhető tetten: a tantestületekben helyettesíteni kell azokat a pedagógusokat, akik mesterfokozatban minősítő tanárokká váltak (nekik munkaidő-kedvezményük van), miközben a kötelező óraszámot és a kötelezően az iskolában töltendő órák számát is felemelte a kormány. Mindez a totális állami kontrollal, illetve a szakma autonómiájának megvonásával társul, így aztán nem is meglepő, hogy aki teheti, menekül a pályáról. A tantestületek légköre is átalakult az utóbbi években: míg korábban mindenki szabadon elmondhatta a véleményét, mostanában beköltözött a félelem és az óvatosság a tanári szobákba. Ez sem teszi vonzóvá a pályán maradást.

Fotó: Fortepan / Jankó Attila

Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság ügyvezető elnöke jól ismeri a pedagógusképzést. Tőle azt tudakoltuk, vajon a kormány által bevezetett Klebelsberg ösztöndíj enyhíthet-e a pedagógushiányon a későbbiekben.

– A pedagógushiány leginkább azokon a területeken érezhető, ahol a világfolyamatok sodrában növekszik az óraszám, tehát a pedagógusszükséglet, így az informatikai és idegen nyelvi területeken. Az ilyen tanárokat könnyen elcsábíthatja más állás a gazdaságban, életpálya ide vagy oda. Érezhető a hiány a természettudományos területen is, bár ott ez a probléma már évtizedes. Régi hiány robbant be – mondta Trencsényi, hozzátéve: szerinte a Klebelsberg ösztöndíj nem enyhít a problémán. Ami valóban segíthetne, az a társadalmi mobilitási utak megnyitása lenne, azonban éppen ennek ellenkezőjén dolgozik a kormány azzal, hogy szűkíti az egyetemi férőhelyek számát.

– A pedagóguspálya klasszikus első generációs értelmiségi mobilitási út volt. Belépő a középosztályba. Ahogy József Attila írta, „hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia”. Az első generációs mobilitásra azonban manapság nem járnak jó idők. A népből, hogy patetikusan fogalmazzak, elenyésző számban tudnak csak a felsőoktatásba lépni fiatalok. Borsodból, Szabolcsból a küszöbig sem jutnak el – mondja Trencsényi László.