Békemenet veletek

12.20. Gyűlünk.
A „hurrikán szíve”, közepe a Széna tér csöndesen ejtőzik a langyos déli napsütésben. Gyűlünk, gyűlögetünk. Egyelőre csak ők vannak jelen, a „rászervezett vidéki nemzeti erők”, a nemzeti erőcentrum széle, a Nyugatiból már korábban befutottak a vonatok, a Bajcsyn példás rendben állnak a parkoló buszok, múlik az idő és mi várunk. Lehetünk úgy öt-hatezren, egy vérbeli, kemény békemenethez képest ez bakfütty, de azért akad szabadidős tennivaló.

A budai Mamut áteresztőképessége az egyetlen nyitva álló illemhellyel kissé szűkös a nemzeti főerőknek. Sorban állunk. Pedig az urak, hölgyek távoli vidékekről jöttek, Bázakerettyétől Tótkomlóson át Csengerig. Mindenki a legszebb ruháját vette fel, az Esterházy-kockás zakótól a kínai sportcipőig.

Csomósodik a hurrikán centruma: a Fülemüle út magasságában feltűnnek az első főszervezők. Előbb Fricz Tamás kormánypárti él-politológus, a CÖF (Civil Összefogás Fóruma) alapítója (a testületet direkt a Békementek lebonyolítására szervezték össze), Pataki Attila (Edda Művek, borpalackozás, ez meg az) s persze a jó öreg Bencsik sajtóharcos, valamint az elnyűhetetlen Bayer tollnok. Sütkérezünk a délutáni napsütésben, halkan politizálunk, így a külföld, amúgy az unió, csöndesen szól a talpalávaló: egyik oldalról „szakralizált, forradalmi pentatónia”, csángó népzenészekkel, a másikon a frissen csatlakozott Lungo Drom zászlaja, melyet az „öttagú cigányzenekar” tesz művészileg hitelessé.

Mindez nem lehet akadály abban, hogy a gyülekező budai úrasszonyok éles kritika alá ne vonják a testvéri hungaro-roma közösség morális színvonalát. „Azt hittétek, Kanada eltart majd titeket? Hát egy frászt. takarodjatok vissza.”, rikoltja egy turbánkendős krisztinavárosi úrinő. Vannak kiakadások a nemzeti együttműködésben, de mindez most nem számít, mert fél három, együtt a nagy csapat, lassan, de méltósággal indulunk. Megindulunk, és együtt mozdulunk.

14.30.
Vagyis hát inkább csoszogunk, a távoli molinós kocsi mögött, ahol az élcsapat feszít, ők a Mechwart Liget magasságában járnak, mi még a Széll Kálmánnál, a kilátások biztatóak: nyolcvanezer néző, vezette Jaczina. A nők egy része inkább ötvenhatozik („fél három, kinn ültünk a Károlyi kertben és Piros László beszédére vártunk, engedélyezi-e a tüntetést”), a férfiak szívósan „ájemefeznek”. A hangulat kissé frusztrált a téli vonuláshoz képest, amit határozottan feszültté tett az Orbánra nehezedő nyomás, Melkelék rigorozitása, a kilátásba helyezett „leváltatás” veszélye. A mostani ernyedelem fő oka: a miniszterelnök látszólag meghátrált („mondjanak egy számot!”). Hogy lehet ilyenkor jó lelkiismerettel cipelni a nagy műgonddal készített táblát a bumfordi „külföldi nyelven” írott felirattal: „no give up Viktor!”

Némi hangulatjavulás csak akkor következik be, mikor egy torzonborz, körszakállas úr szivárványszín alsógatyában a Margit körúti erkélyre penderül, hogy énekelni, mutogatni, provokálni kezdjen. Öklök lendülnek a levegőégbe.

15.00 Nyugati tér.
A felüljárónál nemzeti ellenerők gyülekeznek, valami diákszövetségek a karfára helyeznek néhány kritikus plakátot („köszi Fidesz”) és beintenek, miközben „élőhelyükön” fotózzák a nemzeti erőket. „Anti-magyarok”, rikolt a nép. „Hányan is vagytok? Öten?” A békementeseket határozottan stimulálja a sokaság, a nagy tömegerő. Velük szemben tíz kozmopolita ellenálló, a feljárót meg három rendőr védi.

De hol az a régi harciasság, a tüntetések romantikus, ellenzéki pátosza? Milyen sorvasztó szókép: „kormánypárti tüntető.” A Békemenet becsületére váljon, itt nem cél a konzumálás. Még perecárust is alig látni, a kulturális fogyasztást kielégíti néhány Nyírő kötet, óriáskokárda, jelvény, egy díszes kiadású Cion bölcseinek jegyzőkönyve. Mellesleg az egyik főszervező mondja: „mi nem politizálunk, nem állítgatunk új miniszterelnököt az ünnep ürügyén, megteszi a régi is.” Rajongói körökben ez a halovány „megteszi nekünk ő is”, elég sovány dicséret. A komlósi Fidesz fanokhoz csapódunk a hatalmas molinó alatt.

– Úgy néz ki, a szabadságharcnak lőttek – provokálunk óvatosan.
– Nagy a nyomás, nagy a nyomás a Viktoron. Átmeneti a visszavonulás – mondja egy ötvene úr letörten.

Minek bántsam szegényt? Inkább zavartan megdicsérem asszonya bájos, narancssárga úttörőnyakkendőjét a Fidesz Magyar Polgári Párt felirattal. Nem hittem volna, hogy látok még ilyet.

Az Alkotmány utca torkolatából pánsíp, dobpergés csalogat. Megérkeztünk.

16.20 – Benn a téren.
A honfoglalás nehéz perceit éljük. Maradjunk-e a kivetítő alatt, hogy lássunk is valamit, vagy merészkedjünk felfelé a történelem főutcáján a történések centrumába. Az utóbbi kockázatos, mert állítólag százötvenezren tolonganak a nagyszínpad előtt. A helyzet kétségbeejtő. Beszorulunk a Jászapáti, Debrecen, Hajdúnánás háromszögbe, balkézről Vértesboglár. Régiók tájszólásai köröznek felettünk. Ráadásul indul egy állami ünnep is, kiskosztümös moderátor kisasszonnyal, himnusszal, nagyzenekarral. Lemegy a nap, hűvösödik. Nincs sorvasztóbb egy Orbán fannak, aki csak a Fősámánra vár, miatta bumlizott fel Pestre, mint végigszenvedni a „történelmi zászlók bevonulását”, lenyomatni egy Egmont nyitányt nyolc perc negyven másodpercben („hosszú”, ásít egy műbőr kalapos úr), kivárni Balázs Piri László (a Fidesz korszak Mécs Imréje) visszaemlékezéseinek 1381-ik folytatását („felemeltük fejünket a zsarnokság ellen”). Ehhez képest szinte üdítő a százéves felvidéki tanító néni ötperces fellépése, akit a kettős állampolgárság felvétele miatt „kitaszítottak a szlovák nemzettestből.” Mellesleg, a százéves asszony volt a legtömörebb, legértelmesebb.

17.20. Orbán hanyatlik.
Még Orbánt is überelte. Orbánunk ugyanis hanyatlik. A fősámán egyik nagy erénye volt, hogy legközhelyesebb beszédeit is fel tudta dobni egy-egy hatásos szónoki entrée-val. Nem beszélve a pompás átkötésről, amely a „történelmi alkalomtól” az aktuális politikai kérdésekig vezetett. Így lett a Gyurcsány kormányból 2006-ban „magas helytartótanács”, a várbeli ködös esti gyűlésecske 2002-ben „haza, amely soha nem kerülhet soha ellenzékbe”.

Most szenvedünk és láthatóan ő is szenved. Fárad. Az elcsépelt „tankok, bankok” párhuzam, amely a transzparensekről világít, mégiscsak meredek, a Brüsszel-Moszkva szókép ma már kínos, ugyanakkor mégiscsak itt van „ez a szabadságharc”, meg „az a szabadságharc” 56-ban. A közönség pontosan érzi, hogy a hasonlatok döcögnek, a párhuzam is hamis. Itt-ott vigasztalásul fel-fel hangzik az aktualizált „Orbán nóta” („Orbán Viktor azt üzente, elfogyott a regimentje.”), várunk is az üzenetre, de a Sámán ma nem üzen nekünk semmit. Azt üzeni, hogy Európa szenved, a Nyugat teljesítménye látszat, mi most is élen járunk, mint akkor, ’56-ban, a kommunizmus elleni harcban. És slussz-passz. A Sámán összehajtogatja a papírost, köszöni, s távozik.

Indul, mert azt a hitelt előbb-utóbb mégiscsak fel kell majd venni. Indul, mert el kell adósodni. Indul, mert a felhorgadó nemzeti indulatokat – melyeket ő gerjesztett – meg kell zabolázni. Indul, mert új ellenségeket kell keresni. Indul, mert új adókat kell kivetni. Az elvégezetlen tetteket el kell végezni. A tömeg is szedelőzködik.

18.20. Üres sarkok.
Cihelődünk mi is. A záró szózatot már a Kossuth tér oldalából nézzük végig. Furcsa. A Nagy Imre szobor előtti parkocska már üres. A Rákóczi szobortól kifelé a terep enyhén szellős. Az emelvény előtt tombol a tömeg. A kamerák is ezt mutatják. Minden rendezvény akkora, amekkorának lefényképezem.