Bauer: a Fidesz szétverte a demokratikus rendszer alapjait

Olyan drámai képekben jeleníti meg az elmúlt két év eseményeit, mint „háború”, „csata közbeni megfutamodás”. Ha ilyen élénk hangulatfestő eszközökkel él, nem veheti rossz néven, ha mások „szociális válságról”, „válságkormányról”, adósságátütemezésről értekeznek.

Csakhogy ez utóbbiak nem képek, hanem hamis állítások. Igaz, valóban komoly baj van. Maga a tény, hogy felbomlott a koalíció, rendkívüli esemény. A szocialisták és a szabad demokraták – sok konfliktus mellett – két ciklust is végigcsináltak. Ezzel a mostani lépéssel a kudarcot deklarálták.

Akkor mégis igaza lehet annak, aki válságról, válságkormányzásról beszél?

Nem, hiszen sem gazdasági, sem szociális válság nincsen. A gazdasági válság kritériuma a gazdaság csökkenő teljesítménye, a GDP visszaesése, és erről szó sincs. A szociális válság jele a társadalmi különbségek növekedése, az alul levők visszafordíthatatlan leszakadása volna. De nem ez történt, hanem épp az ellenkezője. Az életszínvonal a magyar történelemben szinte soha nem látott mértékben nőtt 2000 és 2006 között. Az utóbbi négy évben csökkentek a jövedelmi különbségek. Nincs tehát szociális válság.

Akkor mi a baj?

Ez a csőd a politika csődje. Súlyos bizalmi válság van, és módszeresen szétverték a demokratikus rendszer alapjait.

Kik?

Igaz, ne használjunk általános alanyt. A Fidesz verte szét. Kemény munkával. Magyarországon annak a partneri viszonynak, amely a politikai ellenfeleket a civilizált demokráciákban öszszeköti, s amely az első ciklusban még úgy-ahogy megvolt, mára nyoma sincs. Az ellenzék a szocialistákat és a szabad demokratákat egyaránt kiközösíti a nemzetből. A népszavazási győzelmet Orbán nem az egyik álláspont sikereként állítja be a másikkal szemben, hanem a magyar nép győzelmeként az idegenek, a „helytartótanács” fölött. És az „idegenekkel” szemben számára minden megengedhető.

Ehhez képest az új, egypárti kormány a minap azon izgult, azért rimánkodott, hogy meg tudja-e nyerni az ellenzék voksait a gyötrelemmel kikínlódott pénztártörvény visszavonásához.

Igen, és ez példátlan megalázkodás. Megint kiderült: a szocialista párt fő gyengéje, hogy nem hisz saját igazában.

Már csak azért sem, mert – gondolom – amit eddig forszírozott, az nem is az ő igaza, hanem az SZDSZ-é...

Hat éve bukott el a Fidesz-kormány. Azóta nem múlik nap, hogy ne kérkednének az úgynevezett polgári kormányzás sikereivel. Hallott valaha valaki is arról, hogy a szocialisták büszkélkedtek a Horn-kormány sikereivel?

Mármint a Bokros-csomaggal?

Azzal a csomaggal Magyarország elindult a gazdasági felemelkedés útján. 2006-ig a növekedés folyamatos volt.

Mára sikerült olyan hangulatot akkumulálni, amelyben mindenki készpénznek veszi, hogy a Fidesz – legkésőbb 2010-ben – kétharmados győzelmet arat majd.

Mert az MSZP és az SZDSZ belsőleg, lélekben rendült meg. A Fidesz pedig erős. Árad belőlük az önbizalom, az igazuk tudata.

Ön szerint ma az a feladat, hogy „menekülés közben” szervezzék újjá a felbomlott koalíciót. Nem naivitás ez?

Ha egy hadsereg futni kezd, a tábornoknak az a dolga, hogy megállítsa az embereit. Helyre kell állítani az arcvonalat, fel kell venni a harcot.

Hogyan? Még az új SZDSZ-elnök, Fodor Gábor sem merte nyíltan megígérni, hogy visszatér a koalícióba.

Nehéz is lenne, amikor mindkét pártban két hónapja állandó önhergelés folyik. A szocialisták március végén eldöntötték, hogy megválnak az SZDSZ-től.

Ők döntöttek így?

Mielőtt Gyurcsány elmondta azt a bizonyos beszédet, Mesterházy Attila már kikotyogta, hogy ezt fontolgatják. Katasztrofális hiba volt!

Amire az SZDSZ úgy reagált, mint a kezdő sakkozó, aki csak a legelső lépést látja.

Igen, az SZDSZ-nek sem volt több esze. Így mindkét párt Orbán forgatókönyvét követte, felbontották a koalíciót, amivel gyöngeségüket, sőt, a kormányzásra való képtelenségüket demonstrálták. A Fidesz korábban is állandóan a kormány illegitim voltáról beszélt. Most már többsége sincs.

Paradox, de ha az SZDSZ újra akarná szervezni a koalíciót, akkor cselekedne helyesen, ha a lehető legkeményebb ellenzéki pozícióba vonulna, hisz az MSZP-ben kezdettől megszokhatták, hogy az SZDSZ vezetőinek „nagy a szájuk”, de a végén úgyis megkapják a szavazataikat.

Hogy mi a helyes taktika, azt nem az én dolgom kitalálni. Annyit tudok, hogy mind a szocialistáknak, mind a szabad demokratáknak az nyújt
esélyt, ha visszatérnek a közös politikai fellépéshez. Rosszul gondolja az MSZP, hogy segít rajta a gazdaság annyira várt beindulása. A sebek, amelyeket a társadalmon az elmúlt két év ütött, ehhez túl mélyek. Nem azért, mert különösen nagy volt az életszínvonal-csökkenés, hanem mert erre amiatt volt szükség, amit ők maguk korábban csináltak. S elmulasztották mindezt a választások előtt megmondani.

Fodor nyilatkozatai azt summázzák: az MSZP, ha kitart, megkaphatja az SZDSZ voksait.

Nem hiszem. Minden SZDSZ-es nyilatkozat azt sugallja: attól függ, mivel álltok elő. Alkalmanként döntik majd el, mit szavaznak meg, mit nem.

A vízválasztó – ön is tudja – a költségvetési szavazás.

A költségvetési és az adótörvényekről szóló szavazás tényleg döntő. Márpedig ebben a két kérdésben valóban messze áll egymástól a két párt. Amíg a szocialisták doktrínává emelték, hogy a jóléti kiadások csökkentésről nem lehet szó, az SZDSZ az adócsökkentéshez ragaszkodik görcsösen, és ehhez le kellene faragni a kiadásokat. Nehéz erre megoldást találni, ezért indokolatlan a szocialisták magabiztossága.

Fodor Gábor telefonált már önnek? Több „disszidenst” is említve azt mondta: hamarosan megteszi.

Két évtizedes a barátságunk. Emiatt nem kell külön hívnia.

Van-e visszaút az SZDSZ-be?

Az az SZDSZ-től függ.

Miért? Mit kellene tenniük?

A kérdés, hogy lesz-e változás. Fodor változást hirdetett, de nincs többsége a vezető testületekben. Ha az a gazdaságpolitikai vonalvezetés, az a merev, a feltételeket figyelmen kívül hagyó adócsökkentési retorika lesz az uralkodó, ami a 2002 és 2006 között jellemezte a pártot, az nekem nem vállalható. Ha a párt belső életében nem történik változás, az sem.

Beszélgetésünk vége felé sem látom a megoldást: miként lehet kimászni a koalíciós csődből?

Egy súlyos megszorító csomagot vállaló kormány pártjai a ciklus közepén nyilván rosszul állnak. Méltánytalanság azt követelni tőlük, hogy belemenjenek az előrehozott választásokba. De ha maguk a szocialisták sem képesek azonosulni saját eddigi politikájukkal, esélyük sincs. Korábbi döntéseinek demonstratív megtagadásával az MSZP reménytelen helyzetbe kerül. Az SZDSZ-ben pedig a felelős politizálást felváltotta a blöffölés, az üres nagyotmondás. Pedig nincs más megoldás, mint visszatérni a felelős, közös politizáláshoz.

Vissza a koalícióba? Koalíció „csökkentett üzemmódban”? Ettől komolyan lehet venni őket?

A közös kormányzás természetes formája a koalíció. De ha ez lelki okokból nem megy, marad a szükségmegoldás – a külső támogatás. Ám ehhez átfogó megállapodást kell kötni a következő két évre. Ez a minimális megoldás. Nem olyan kedvező, mint a koalíció, de lehetővé teszi a stabil kormányzást. Ennek híján képtelenség kihúzni a következő választásokig. Bármikor megismétlődhet a márciusi „baleset”. Előállhat olyan helyzet, amelyben az SZDSZ-nek nem lesz más választása, mint a kormány leszavazása. Hiba arra számítani, hogy az SZDSZ úgyis mindenre rábólint, mert retteg az előrehozott választástól. Mellesleg az MSZP-nek is van félnivalója.

Féljenek? Most? Amikor a „visszanyert baloldaliság” lázában égnek?

Ha így van, tévednek, mert az ellenkezője igaz. A kisebbségi kormányzás sajátja, hogy minden ügyben valakitől támogatást kell szerezni. Mindennek ára van. Egyszer az MDF-nek tesznek gesztust, és hajlanak az örökösödési adó eltörlésére, ami pedig kifejezetten jobboldali elképzelés, a magas jövedelműeknek kedvez, máskor az SZDSZ-szel kell megállapodniuk. Tévedés, hogy az egypárti kormány baloldalibb, pusztán azért, mert szocialistának hívják. Nincs meg hozzá a többsége. Idáig voltak baloldaliak, amikor úgy hajtottak végre egy súlyos megszorítást, hogy a jövedelemkülönbségek nem nőttek, hanem csökkentek. Baloldaliként viselkedtek, akkor is, ha ezt sokan nem értik, mert nem akarják érteni.