Az újraállamosítás ára

Az oktatás államosításában lenne némi ráció, ha az azonos minőséget, az esélyegyenlőséget szolgálná. De erről szó sincs, éppen ellenkezőleg! A tanköteles kor csökkentése, a korai szelekció, a gimnáziumi létszámok drasztikus megnyirbálása, a szakképzés „lebutítása”, az államilag támogatott felsőoktatás korlátozása – mind olyan rendezői elv, amely szembemegy az európai trendekkel, a 21. századi kihívásokkal. Nyilvánvaló, hogy ez a struktúra, ha voluntarista módon most áterőltetik is, kérészéletű lesz. A tragédia csak az, hogy addig is sok tízezer fiatal életét, munkapiaci érvényesülését teheti tönkre. Az oktatást egyébként sem lehet kormányzati ciklusok cikcakkjainak kitenni. Ha valami, akkor ez valóban hosszú távú konszenzust igénylő terület, mert az eredmények csak évek múlva jelentkeznek. Mint ahogy, minden felmérés szerint, mostanra kezdtek volna beérni Magyar Bálint kompetenciaalapú, antiszegregációs reformjai.

A modern európai társadalmak története azért lehetett sikersztori, mert a többpártrendszer, a parlamenti váltógazdálkodás ellenére alapvetően hosszú távú együttműködésre, konszenzusra épült. Intézményeit nem rombolták le minden egyes kormányváltás alkalmával, szakembergárdáját nem cserélték le az utolsó portásig. Magyarország rendszerváltozás utáni húsz éve azért kudarctörténet, mert a rövid távú hatalmi szempontok mindent felülírtak. Ha voltak is előremutató reformkezdeményezések (mint a szocialista–liberális kormányzás idején), a hisztérikus, gyűlölködő, manipulatív ellenzéki tevékenység miatt (is) bukásra voltak ítélve. Ma nincs ilyen ellenzék, s az országban eluralkodó „fortélyos félelem”, a politikai apátia Orbán malmára hajtja a vizet. Sajnos van realitása, hogy végig tudja vinni autoriter, valóságidegen, Európa-ellenes „reformjait”. De mi lesz Orbán után? Ki és hogyan fogja kihúzni az országot a szakadékból? És milyen áron? Az első két kérdésre egyelőre nem tudjuk a választ. A harmadikra igen: horribilis áron.