Az ismeretlen zsidó

– Mit kérdezhetek meg öntől, amit a Mazsihisz világi elnökétől, Heisler Andrástól nem, és mire várható csak tőle felelet?

– Azt is megkérdezheti, amit Heisler úrtól is, legfeljebb nem válaszolok. A megválasztásom után leültünk beszélgetni, és abban maradtunk, hogy a stratégia, a politikai kérdések továbbra is hozzá tartoznak, én csak ott lépek be a képbe, ahol az elnök funkciója véget ér. Nekem megvan a magam elég markáns és sarkos véleményem mindenről, és ezt a hívek is tudják. De ha hivatalosan kérdeznek, a mondanivalóm nem fog eltérni a Mazsihisz álláspontjától, illetve ha az én nézőpontom mégis nagyon más lenne, le fogok ülni a vezetőséggel, és megbeszéljük. Így volt ez a tavalyi közgyűlés előtt is, amely úgy határozott, hogy a Mazsihisz nem vesz részt a holokauszt-emlékév eseményein. Nagyon kemény vitáink voltak, de a döntés után mindenki beállt a sorba. Egy csónakban ülünk.

– Ezt az egységet nemrég elég látványosan robbantotta szét egy belháború, amelyet látszólag Schwezoff Dávidnak, a Budapesti Zsidó Hitközség Zoltai Gusztáv helyére választott ügyvezető elnökének transzvesztita és katolikus kántori előélete robbantott ki. De pillanatok alatt korrupciós vádak is előkerültek, Schwezoff önnek és a feleségének fel is mondott a Dohány utcai zsinagóga beléptetési rendszerének az állítólagos pályázati vétségei miatt.

– Azt hiszem, hogy a rendszerváltástól a Zoltai Gusztáv távozásáig tartó periódus meghatározó korszaknak számít, újjáéledéssel, újjáépítéssel, amiben Zoltai óriási szerepet játszott. De ez az időszak nem volt átlátható és tiszta; olyan szereplők határozták meg, akik a régi módszerekkel próbáltak akklimatizálódni az új időkhöz. Ugyanaz történt, mint a rendszerváltás utáni magyar közélet más területein is. Zoltai Gusztáv tavalyi távozásával új korszak kezdődött. Ami a korrupciós vádakat illeti: ahol feljelentés született, nyomozás van, és a bíróság majd dönt. Az én „ügyemről” annyit: Schwezoff Dávid valóban megvádolt engem és a feleségemet is. Akkor mindent elmondtam, ami ezzel kapcsolatos volt. Nincs ügy.

– Ha közvetlen politikai ügyekről nem is beszél, a társadalom közérzete és ezen belül az antiszemita megnyilvánulások nyilván foglalkoztatják. Ezek jelentősége erősen vitatott. Ön is azok közé tartozik, akik szerint erősödik az antiszemitizmus?

– Én nem vagyok szociológus, nem tudom a közhangulatot százalékokban mérni és számolni, de abban biztos vagyok, hogy ha nem nőtt is az antiszemitizmus, de a hangja ma erősebb, mint tegnap volt. Egy személyes példa: engem utoljára tizenöt évvel ezelőtt zsidóztak le. Mostanáig. Mert néhány hete az utcán ordították ki egy kocsiból, hogy rohadt zsidó, dögölj meg. Természetesen én sem maradtam adós. De a lényeg, hogy ilyesmi másfél évtizedig nem történt meg velem. Látom a szervezett csoportokat is, olvasom az interneten a gyűlölködő blogokat és kommenteket. A Kurucinfóba már bele se nézek. Egyre keményebb a zsidózás. Ugyanaz a tíz- vagy százezer ember nyilvánul itt meg, csak hangosabban és nyíltabban, vagy egyre többen lesznek? Nem tudom.

– Akármelyik eshetőségről legyen is szó, mivel magyarázza ezt az egyre magabiztosabb hangot?

– Azzal, hogy lehet így beszélni, mert nincsen semmiféle következménye. A politikához kell visszakanyarodnunk ismét. Hogy lehet az, hogy ha beleköpnek a Duna-parton álló bronzcipőkbe, egy hitközségi vezetőnek kell feljelentést tennie, mert hivatalból nem indul vizsgálat? Hogy lehet mennybe meneszteni a nyilas parlamentben feszítő Nyirő Józsefet? Miért nem mondja a politika, hogy ezt azért mégsem lehet?

– Miért mondaná, ha egyszer nemcsak hallgató cinkos, de sokszor tettestárs is? Nyirő hamvait egy államtitkár és a parlament elnöke hurcolta Erdély-szerte.

– A politika néha félrenéz, néha kacsint, mert hát sajnos csupán két dologra képes: arra, hogy tolerálja, vagy arra, hogy elítélje az antiszemitizmust. Megszüntetni nem tudja. De azért eszembe jut, hogy amikor a Zsidó Világkongresszus Budapesten ülésezett, Orbán Viktor azt mondta, hogy kormánya zéró toleranciát tanúsít az antiszemita megnyilvánulásokkal szemben. Elhiszem, hogy komolyan gondolta, csak azt nem látom, hogy tett is volna valamit ez ügyben. Az antiszemitizmus, a rasszizmus, egyáltalán minden „anti-” ellen törvények kellenének, és ezek, úgy látom, nem akarnak megszületni.

– Főrabbi úr, ezért a liberálisok leharapják az ön fejét. Már a holokauszttagadásról szóló törvény miatt is a véleményszabadság súlyos és más területekre is átvihető korlátozásáról beszéltek.

– Amikor az a törvény megszületett, az egyik kollégám azt mondta, hogy rendben, ezentúl tiltják majd, hogy bárki is tagadja a holokausztot. De mit csinálnak azzal, aki helyesli? Én országos főrabbiként nem politikai irányzatoknak, hanem a saját lelkiismeretemnek és a bennem bízó híveknek kívánok megfelelni. Persze a törvény egy dolog, az meg, hogy hogyan alkalmazzák, a másik. Van például törvény a közösség elleni izgatás tilalmáról, de nézzük meg: hány embert ítéltek el ennek alapján az elmúlt huszonöt évben?

– A nyugat-európai példák azért azt bizonyítják, hogy a politika képes lehet egy harmadik funkcióra is, olyan közhangulat teremtésére, ami a rasszizmust ugyan tényleg nem szünteti meg, de ellehetetleníti. Ettől messze vagyunk. Ön szerint mi változtatna a hazai állapotokon?

– Felvilágosítás, nevelés, oktatás kellene, ami már a rabbiság ügye is. Az például, hogy előállítson egy olyan, zsidó szemszögből készült projektet, ami kivihető a hitközség falain kívülre, és ami megérteti a nem zsidókkal, hogy mit is jelent a zsidó fogalma. Az antiszemitizmus első körben nem konteókból, öszeesküvés-elméletekből táplálkozik, hanem az ismeretlenségből, a tudatlanságból. Az emberek jó részének fogalma sincs, mi az, hogy zsidó.

– Ezt ugye nem mondja komolyan, főrabbi úr? Huszonöt év alatt rengeteg zsidó témájú könyv, film, interjú jelent meg, vannak zsidó fesztiválok, klezmerestek. Akadhat, aki minden rosszakarat nélkül is azt mondhatja, elbújni sem lehet a zsidók elől.

– De mit lát ez az ember? Zsidó tematikájú film például csak két pólusban létezik: a Schindler listája vagy a Hegedűs a háztetőn. Tehát holokausztfilm van, meg valamilyen idealizált, tipizált mű. Ezeken a toposzokon kívül ismeretterjesztés a zsidóságról nincs, vagy ha van, nem olvassák.

– De hiszen folyton azt hallani, hogy egységes vagy legalábbis közös megegyezésen alapuló ismérvekkel leírható zsidóság nem létezik. Akkor viszont miféle zsidóképpel lehetne kiállni a társadalom elé?

– Miért, talán egységesen megközelíthető magyarság vagy éppen kereszténység van? Nincs, ezért senki sem állíthatja, hogy ezeknek a közösségeknek a nevében egyedül neki van joga szólni. De ki lehetne alakítani egy – mondjuk így – „minimum-zsidóképet”, először persze épp a társadalom zsidó szegmensében.

– Mert a zsidók előtt sem világos, ki vagy mi is az a zsidó?

– Így van, előbb meg kell találni egy kohéziós erőt, hiszen van, aki vallási alapon zsidó, van aki, hagyományosan az, van, aki kulturális, és van, aki nemzetiségi alapon vallja magát annak. Mi köti össze ezt a sokféle, sokszor egymást kizáró identitást? Ezt kellene eldöntenünk ahhoz, hogy megszüntessük azt az állapotot, amelyben a zsidók és nem zsidók elbeszélnek egymás mellett.