Az elárult konzervatívok

– Mi a különbség Széll Kálmán és Eötvös József között? Miről mondtak le az egyik nevével fémjelzett társaság elhagyásával, és mit nyertek a másik név, az Eötvös felvételével?

– Mind a ketten nemzeti szabadelvűek voltak, de Eötvös, amennyire meg tudom ítélni, liberálisabb volt. Ami a kiválást illeti, nem tudom, a többiek miért mentek el, én ezt nem a magam jószántából tettem. Egy idő után ugyanis nem hívtak meg a társaság rendezvényeire, valószínűleg a kormánnyal kapcsolatos kritikáim miatt. Az elején, 2010 előtt a Széll Kálmán Társaság összejövetelei még arról szóltak, hogy melyek azok a legfontosabb nemzetpolitikai kérdések, nyugdíj, egészségügyi, oktatási problémák, amelyekre megoldást kell találni, később viszont inkább az volt a cél, hogy érvekkel támasszák alá a kormány aktuális gazdaságpolitikáját. Ez már nem nagyon tetszett. Úgy tűnt: egy nyitottabban, tabuk nélkül gondolkodó, észérvekkel vitatkozó ember számára a Széll Kálmán Társaságban nincs terep.

– Akkoriban sokan kérdezték, hogy hol vannak a független konzervatív gondolkodók, miért nem mondják el a véleményüket az értékeikkel szembemenő Fidesz-politikával szemben. Most már tudjuk, hogy a Széll Kálmán Társaságban ültek, növekvő rossz érzésekkel.

– Hogy hallgattunk volna? Azért én azt gondolom, hogy a magunk módján mondtuk a magunkét, azzal együtt, hogy egy ideig valóban várakozó állásponton voltunk. És itt tennék egy megjegyzést: a jobboldal vonzerejét 2010 körül az adta, hogy a Fidesz-kormány a kezdettől pontosan tudta, hogy melyek a legfontosabb nemzetgazdasági és nemzetstratégiai kérdések, és hogy ezekkel mit kellene kezdeni. Később rendre rossz válaszokat adott, de lássuk be, a mai ellenzék még a puszta kérdésekig sem jutott el. Ez azért nagy különbség a bal- és a jobboldali elit felfogása között.

– Én ezt inkább úgy látom, hogy a jobboldali értelmiség a maga részéről nagy reformreményekkel és programokkal vágott neki a Fidesz-korszaknak, Orbán azonban elárulta a saját szellemi elitjét, és mindent egy központosító, erőszakos politika felé vitt.

– Pontosan így van. Mi azt láttuk, hogy 2010 előtt a baloldali kormányok nem voltak képesek megvalósítani egy olyan átalakítást, amelyben a piacgazdaság és a demokrácia kiteljesedhetett volna, cipelték magukkal a régi rossz szocialista örökséget. Akkor azt gondoltam, hogy ha jön egy jobboldali kormány, ráadásul óriási, kétharmados felhatalmazással, akkor kiszabadíthatjuk az országot a felemás modernizáció, a korszerű külföldi és az elmaradott magyar gazdaságok duális világa és a kettős társadalom évszázados mókuskerekéből.

– De talán kicsit lassan esett le a húszfilléres, hogy Orbánék nem épp erre készülnek.

– Vártunk. A jobboldali szellemi holdudvar nagyon komoly erőfeszítéseket tett az ország modernizációjára, és nehezen akartuk elhinni, hogy a politika más irányt vett. A mezőgazdaság átalakítása ügyében például Ángyán József vezetésével sokan vittünk szerepet abban a Matolcsy szervezte csapatban, amelyben a kis- és családi vállalkozások piacképességéről, a világpiachoz való alkalmazkodásukról volt szó. A politika akkor ezt az irányt ígérte, de később mindent felrúgtak, és kialakítottak egy olyan nagybirtokrendszert, amelyre Horthyék is büszkék lettek volna.

– Magyar Bálint posztkommunista maffiaállamnak írja az Orbán-rendszert, amit a Fidesz-zsargon szerint egy fülkeforradalom hozott létre. Mármost egy konzervatív számára a forradalomnál nincs taszítóbb fogalom. Ön szerint milyen világ rendezkedett itt be?

– Ez a rendszer szereti magát konzervatívnak nevezni, de valójában egy félfeudális rendszer restaurációja. Konzervatív-liberális fogalmak szerint arra lenne szükség, hogy végre, száz év után, fejeződjön be a félbemaradt polgári átalakulás, és az ország induljon el egy modernizációs úton, persze a maga nemzeti sajátosságaival. De a kormány nem erre használta fel a politikai felhatalmazását. Csak annyi változás történt, hogy Orbánék a baloldali kormányok által kialakított és mesterségesen korlátozott piacgazdasági pozíciókat és monopolhelyzeteket a saját klientúrájuknak játszották át, ahelyett hogy ezeket felszámolták volna. Olyan rendszert építettek ki, amelyet a kiváltságok és a monopolhelyzetek határoznak meg.

– Mennyire zavarta önt vagy önöket az az ideológiai környezet, amelyet az Orbán-kormány teremtett? Főleg a Horthy-korszakkal való szimpátiákról van persze szó, amelynek a hatalom láthatóan a legfeudálisabb vonásait kedveli.

– Közgazdász lévén történelmi kérdésekben nem akartam a hangomat hallatni, mert úgy éreztem, ezekhez a vitákhoz nincs elég háttérismeretem, felkészültségem.

– Horthyról vagy Hómanról azonban nyilván pontosan tudta, hogy ők nem egyszerűen vitatott személyiségek, hanem szörnyű eszméket képviseltek.

– Nem kívánom megkerülni a kérdést. A belső véleményem persze megvolt a Horthy-rendszer restaurációjáról. Hiszen a két háború között az történt, hogy egy modernizációra képtelen ország pótcselekvésként a régi uralmi viszonyok fenntartásával egy keresztény-nemzeti létben konzerválta magát. Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy ha én a két világháború között éltem volna, biztosan a nép írókhoz csatlakozok, hiszen parasztgyerekként nőttem fel, tehát az urambátyám világ, a szolgalelkű értelmiség világa és az úri Magyarország felsőbbrendűsége mindig is taszított.

– Remélhetőleg ezeknek az ideológiai nemtetszéseknek is hangot adnak végre az Eötvös Csoport tagjai. Egyébként mekkora hatóterületet jelöltek ki maguknak? Keresnek szövetségeseket? Például a Magyar Nemzet kiváló fórumuk lehetne.

– Szeretnénk megtartani a magunk autonómiáját, nem akarunk pártokkal szövetségre lépni, de szimpátiáink persze léteznek, és személy szerint én nagyon szívesen írnék a Magyar Nemzetnek. Van is kinek beszélni, hiszen a szavazói leltár szerint másfél-kétmillió ember, akár esik, akár fúj, mindenképpen a Fideszre szavaz, egy-másfél millió a jelenlegi baloldalt választaná, ám van még kétmillió tanácstalan állampolgár, aki a baloldalt nem szereti, de valódi jobboldali-konzervatív ajánlatot nem kap. Elvileg tehát van itt egy nagy pálya.

– A demokratikus minimum közös tisztelete, meg annak az undornak az alapján, amit a XXI. század elején a feudalizmussal szemben önök is éreznek, baloldali és liberális műhelyekkel is szóba állnának?

– Természetesen figyelünk rájuk, de eddig nem merült fel, hogy például az Eötvös Károly Intézettel, a Hetényi- vagy éppen a Szalai-körrel valamiféle együttműködési szerződést kössünk. De a szabadság, demokrácia, a piacgazdaság mint érték nyilván közös bennünk. Ha eljönne egy politikai fordulat – amiben reménykedem –, biztosan úgy kellene elkezdeni egy új érát, hogy valódi kerekasztalokat hozunk létre bal- és jobboldali szakértők részvételével. Meg lehetne állapodni egy új társadalmi konszenzusban. A mi társaságunk egy ideig tétovázott abban a kérdésben, hogy mennyire legyünk nyilvánosak. De végül eldőlt, hogy ha már kiszabadult a szellem a palackból, beszéljünk, vitatkozzunk nyíltan, olyan emberekkel is, akiknek tőlünk eltérő a világlátásuk. Én kezdettől ezt támogattam az Eötvös Csoportban.