Az alagút eleje

- Vajon miért hiszi az amúgy világpolgár Schöpflin professzor, hogy a nyugati sajtót Bajnai és köre – köztük nyilván ön is – tömi Magyarországot lejárató információkkal?

– Nem ismeri a médiát, vagy szándékosan félremagyarázza az eseményeket, aki azt állítja, hogy csak úgy diktálhatók a cikkek a világlapok és a vezető hírcsatornák számára. Számos helyről ömlenek a hírek a nagy szerkesztőségekbe. A három fő forrás:
a média, a Magyarországon lévő száz körüli diplomáciai képviselet és az üzleti világ. Persze egyes hírek – szerzőjük látásmódja miatt – torzíthatnak, de az ezernyi kis tükörcserép végül mégiscsak objektív képet rajzol ki.

- Erre reagálna a „dezinformációs” szöveggel a kormány és annak külföldön dolgozó képviselői?

– A Magyarországot kormányzó központosított hatalom rendkívül egyszerű séma alapján viszonyul az őt kritizálókhoz. Első lépés a bíráló diszkreditálása: „Ki ez a fazon? Egy senki, egy nímand, »csak« Luxemburg külügyminisztere.” Ennek a műfajnak az apostola Deutsch Tamás. A második: „Nem tudja ez a szerencsétlen, mit beszél, fogalma sincs a magyar körülményekről.” A harmadik fázis pedig: „Ismeri a dörgést, nagyon is, de ellenünk van, szervezkedik, amihez itthonról kap muníciót.” A Schöpflin-interjúban is megjelenik mindhárom elem. Az első: az újságíró lusta. A második: nem ismeri a tényeket. A harmadik: belső ellenségtől szedi az információit.

- Ez a belső ellenség egész konkrétan az önök alapítványa. Schöpflin azt állítja, hogy a The New York Timesban „Paul Krugman a blogján átvette Kim Lane Scheppele írását, amely bevallottan a Haza és Haladás információira támaszkodott”.

– Teljesen természetes, hogy az újságírók vagy a diplomaták a kormánytól és az ellenzéktől is tájékozódnak.
A Haza és Haladás komoly és hiteles forrás, Oszkó Pétertől szakszerű gazdasági értékelések olvashatók, engem külügyekben szoktak megkeresni, és mindig igyekszem objektív lenni. Az alapítvány már bizonyította, hogy jó szándékú közpolitikai tevékenységet folytat, és igyekszik valódi alternatívát felmutatni a jelenlegi politikával szemben. Amikor a túlerős kormányoldal visszaél a hatalmával meg az ellenzék súlytalanságával, és két év alatt több száz törvényt zúdít az ország nyakába, akkor a józan programalkotás aranyat ér. Magyarországon karakteres hatalmi átrendezés, a demokratikus intézmények és jogosítványok durva átszabása zajlik a hazai és a külföldi egyeztetések mellőzésével. Ezért nem meglepő, hogy számos érdekcsoport és nemzetközi szervezet zúgolódik.

- A Fidesz azt kérdezi: a külföld milyen alapon szól bele a magyar alkotmányba, mi köze ahhoz, hogy mire esküszik fel a jegybank elnöke, és hogy hány éves korukban mennek nyugdíjba a bírók.

– A Fidesz nemcsak a nemzet önmeghatározásával képvisel ódon, anakronisztikus világot, hanem a diplomáciában és a szuverenitásfelfogásban is időtlen, semmiképp nem huszonegyedik századi. A Föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta; Magyarország mindennek a közepén, rajtunk kívül pedig csak a sötét külvilág létezik. Mint a Háry János nyitójelenetében: a határ egyik oldalán süt a nap,
a másikon tél tombol. Csakhogy korunk globális világában egymásba úsznak az országok. És már nem megszállókkal vagyunk közös családban, mint a Szovjetunió idején, hanem demokratikus famíliában élünk: az E- és a NATO tagjaként. Egyes politikusok ezt még mindig nem fogták fel.

- Orbán nyilván tisztában van ezzel. Viszont kénytelen kifogni valahogy a szelet a Jobbik vitorlájából, nem?

– Az ország túlnyomó többsége örül, hogy a világ egyik legfejlettebb közösségének vagyunk a tagja. Egy olyan társaságnak, amely minden híresztelés és belső problémája ellenére működik. Orbán sem akarja kiléptetni Magyarországot az EU-ból, az előnyöket elfogadja, viszont folyton szidalmazza az uniót. Ám ebben a közös házban az érdekérvényesítés uralkodó módszere a tárgyalás: többséget kell építeni, koalíciókat szervezni, elnyerni a nagyok támogatását. Orbán viszont hamis fénybe helyez szituációkat, majd két fokkal magasabb szintre emeli a konfliktust. Játszmázik, betart a másiknak, azután a harc kellékeit használja, sebeket ejt és kap. Figyelje meg a szóhasználatát: védelem, támadás, agresszió, nem hagyjuk, visszavágunk. A külföldi vezetők nem értik, miért jelent úgy családi eseményekről, mintha a csatatérről tért volna haza. Odakint mindinkább elszigetelődik.

- Orbán 1990 óta megtapasztalta: akkor győz, ha támad. Ha engedékeny, rendre veszít.

– Imádja a konfliktust, olyan focista, aki ütközik. Harcban érzi jól magát, ha nincs balhé, hoz otthonról egy szalmabábut, és azt szurkálja. A legnagyobb veszély az, hogy élesztgeti a szélsőjobbot, gyakran nekik beszél, ugyanakkor fél is tőlük – s talán joggal, mert a Jobbik tőle vihet el szavazatokat. Franciaországban a minap vallott látványos kudarcot ez a technika; ott Sarkozy próbált ugyanígy muzsikálni a Nemzeti Frontnak. Helmut Kohl viszont azt mondta, hogy tőlünk jobbra nincs legális politikai erő. Orbánra a kettős beszéd jellemző. Ahogy Martin Schultz, az Európai Parlament elnöke fogalmazott: „Miniszterelnök úr, ön egy dolgot mond otthon, mást Brüsszelben, de mi sem vagyunk hülyék.”

- Orbán meg úgy válaszol: ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit teszek.

– Na de amikor a makrogazdasági mutatók rosszak, a beteg állapota romlik, csapnivalóak a leletei, és magas a láza, arról beszélni, hogy másnap indul a kerületi futóversenyen, ez nevetségessé tesz minket. Érdemes visszanézni, hogy az elmúlt fél évben hány miniszterelnök járt itt. Vezető nyugat-európai politikust egyet sem láttam. Az is érdekes, hány helyen fogadták hivatalosan Orbán Viktort.

- A közelmúltban Bécsben találkozott az osztrák kancellárral.

– Na de hogyan? A nagykövet rendezett egy bankos konferenciát, oda meghívatták előadást tartani. Azután szóltak a kancellárnak, hogy Orbán a városban van. Találkoztak, de nem volt sajtókonferencia, se közös fénykép. Ez gyenge muzsika. És sajnos Keleten sem rajonganak a magyar miniszterelnökért.

- Viszont hamarosan tető alá hozza az IMF-megállapodást.

– A tavaly novemberi pálfordulás óta azt halljuk, hogy közel az aláírás. Most július van, és még meg sem kezdődtek a tárgyalások, még mindig az előfeltételekről egyeztetünk. Ez a török módszer: lebegtetjük a tárgyalást, várjuk, hogy felére csökkenjen a hitel kockázati felára, hátha mégse kell igénybe venni az EU–IMF-csomagot.

- Állítólag azzal kalkulált Orbán, hogy őszre akkora lesz a baj a görögöknél, spanyoloknál, portugáloknál, hogy sokkal könnyebb lesz megállapodnia Barrosóval és Merkellel. Úgy tetszik, bejön ez a taktika.

– Csak akkor látjuk az alagút végét, ha már az elejébe beléptünk, és a prognózis még akkor is kockázatos. Ráadásul közben a kamatfeláron úgy százmilliárdot bukott az ország. És messze még az IMF-megállapodás, hisz a tárgyalás során jön a költségvetés-boncolás, az egyensúly felé tartó állapot kidolgozása, az egykulcsos adó problémája... Folytassam? Bár a tárgyalásokat vezető Varga Mihályt jó szakembernek tartom, ha itt lennék külföldi diplomata, azt írnám a jelentésembe: rendben, de Matolcsy a helyén maradt. Ő az, aki kijelentette, hogy kipaterolja az IMF-t. Márpedig ha ez a politika megbukott, most azt kéne mondani: felállok és távozom. Akkor lenne hiteles a magyar fordulat.