„Atomanti vagy, bírsz te mindent!” – Hogyan menekül meg egy asszony a rabszolgatartójától ma Magyarországon?

A tavaszi reggel éles fényeiben egy ráncos, madárcsontú asszony erőtlenül lépdel a kertvárosi utcán. Megáll egy fánál, ahol a fű és a vadvirágok magasra csapnak. Virágot próbál szedni, de nem megy.

– Nincs erő a kezemben, hogy letépjem – suttogja.

Maris hazafelé tart az éjszakai műszak után, miután 12 órát takarított egy gyárban a főváros egyik külkerületében. Nincs pihenés: amikor megérkezik a kertvárosi családi házba, házimunkával folytatja. Tüsténkedik, kávét főz, vasal, szendvicset készít valakiknek. Kiabálás hallatszik: „Maris, ki van vasalva az ing?”

Maris tíz éve robotol egy Eta nevű nőnél. Mos, vasal, főz, takarít, ellátja a ház körül tartott szárnyasokat. 42 évesen került ide, most 52. De nem egy élete derekán járó nőt látunk, hanem egy fogatlan, beesett arcú, megtört öregasszonyt. Lassan bontakozik ki, hogy ki is ő valójában: hajléktalan. Férjét fiatalon elveszítette. Azért, hogy fedél legyen a feje felett, elvégzi az összes házimunkát. Eta elveszi a havi fizetését, amit a gyártakarítással keres. – Fillérig odaadom Etának – mondja az egyik jelenetben.

Igen, ez film, mégis valóság. A hét elején mutatták be az Egyesült Államokban Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban (A Woman Captured) című dokumentumfilmjét. Ez az első egész estés magyar alkotás, melyet a világ egyik legjelentősebb független filmes fesztiválja, a Sundance beválogatott a programjába.

– Te miből élsz? – kérdezi a rendező a filmben. – Amit ad enni. Meg a cigaretták.

És a verések. Bár ezt nem rögzítette kamera, egy-egy mondatból kiderül, hogy a bántalmazás gyakori – az egyik jelenetben Maris sínbe tett, eltört keze is erről tanúskodik. Maris fizetsége némi élelem, kávé és napi néhány szál cigaretta. Rabszolga ő, a köznyelven ismertebb nevén: csicska. A film róla szól, az ő életéből mutat be másfél évet. Maris egyike annak 22 ezer embernek, akik Magyarországon a modern kori rabszolgaság valamely formájának áldozataként élnek. A világon 45 millióan élnek hasonló helyzetben.

Jelenet a filmből

Az első filmes Tuza-Ritter Bernadett alkotása azért is különleges, mert kamerájával kendőzetlenül mutatja be az asszony kiszolgáltatottságát, mindennapi kínjait. Oknyomozó riportfilmnek is kategorizálhatnánk, hiszen olyasmit ért el a rendező, ami nagyon kevés újságírónak sikerül: megnyerte a bizalmát az emberkereskedőnek (Etának), aki nemcsak beengedte a házába, még a kamerázásba is belement. A játékszabályok világosak voltak: a forgatásért cserébe a rendező perkált Etának, és megígérte, a filmben úgy mutatja be, hogy nem lesz felismerhető. Így Etának csak a hangját halljuk (ahogyan Marisnak parancsol, kioktatja, megfenyegeti), illetve nagyra növesztett, rózsaszínre festett körmeit láthatjuk.

– Bírod? – kérdezi egyszer a holtfáradt Maristól, aki láthatóan a végkimerülés határán van. Egy pillanatra azt hiszi a néző, hogy talán most, talán ezen a ponton megmozdul benne valamiféle könyörület, emberség. De nem. Ő maga vágja rá a választ a másodpercekkel korábban feltett kérdésére.

– Hát persze hogy bírod! Atomanti vagy! Bírsz te mindent.

Eta büszke rá, hogy milyen „jól” tartja Marist. Ez a büszkeség találta meg a rendezőt is, de az Etával kötött szerződésre hivatkozva Tuza-Ritter nem árult el részleteket az első találkozásukról. Csak annyit engedett sejteni, egyszer valahol Eta eldicsekedett azzal, hogy neki vannak szolgái, akik elvégzik helyette az otthoni munkát. Kíváncsi lett, kik is ők, így ismerte meg Marist, akire azért is figyelt fel, mert az asszony legalább húsz évvel idősebbnek néz ki a koránál.

Eta kamera előtt is kifejti, milyen nagylelkűnek tartja magát.

– Ugyanúgy él itt, mintha otthon lenne. Ha húsz szál cigit szív, akkor annyi van. Nem úgy van itt, mint máshol. Nincs ilyen, hogy be van szabályozva. Pedig az ember maga felé is beszabályozza magát. Sok ember úgy él, hogy jusson is, maradjon is. Neki ilyen problémája nincs – mondja Eta.

Ahogy a film pereg, a nézőben ott motoszkál a kérdés: miért nem hagyja ott ezt az egészet Maris? Hiszen van munkája, fizetése.

– Nincs hova mennem. Nincs, aki segítsen – válaszol Maris az egyik jelenetben. És ezzel mindent elmondott a magyar szociális ellátórendszerről, a hatóságok munkájáról. Az emberkereskedők áldozatai – prostituáltak, csicskák – nem remélhetnek segítséget. Nincs olyan szakember, aki felismeri és megérti problémájukat, aki bízik bennük, nincsenek intézmények, ahová menekülhetnek, ahol megvédik őket az emberkereskedőtől, ahol segítenek nekik egy új élet felépítésében.

Maris életében először ebben a rendezőben mert bízni. A film brutális ereje is abból ered, hogy a rendező kilép a megfigyelői szerepből, és az ő segítsége marad a kiút egyetlen lehetősége. A lelépés gondolata a rendezővel kialakult kapcsolata által válik egyre erősebbé Marisban, Tuza-Ritter Bernadett hozzáállása és bizalma bátorítja a szökésre, ami a film történetének fontos epizódja. Hosszasan készül a nagy napra, megtervezi, hogy Eta miként nem nyúlhat utána, felkutatja a házban a papírjait, amelyeket fogvatartója eldugott, és egyszercsak nem megy „haza”. A fiatal rendező tudatosan erős képekkel kombinál: és a képek hatnak. Az Etánál töltött utolsó napok egyikén Maris egy porcelán Krisztus törött karjának a megragasztásával bíbelődik. A kamera hosszan időz a lassan mozgó, ráncos ujjakon.

„Magyarországon a nap 24 órájában az ország bármely pontjáról, bármelyik szolgáltatón keresztül ingyen hívható az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT), mely a kapcsolati erőszak áldozatainak nyújt információt, akut krízishelyzetben pedig segíti a bántalmazottat biztonságos, a bántalmazótól védett helyre való menekülésben” – írta a Novák Katalin által felügyelt Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárság a nők elleni erőszak világnapján tavaly novemberben. Hogy milyen üres és hazug a propaganda, arra Tuza-Ritter Bernadett tűpontosan rávilágít filmjében: az első este, amikor tíz év rabszolgaság után nem Eta házában alszik, Maris tárcsázza az OKIT számát. Segítséget vár. Elcsukló hangon beszél a telefon végén ülő ügyeletesnek arról, hogy fél.

De a magyar állam által fenntartott OKIT-nál nem ismerik fel, hogy emberkereskedelem áldozatával beszélnek.

Részvétlen hangon azt tanácsolja neki a női hang, hogy menjen hajléktalanszállóra. Még azt sem teszi meg az ügyeletes, hogy hajléktalanszállók kiválasztásával, telefonszámaival segít ideiglenes szállást találni a kétségbeesett asszonynak.

Azt is mondhatnánk, hogy ha működnek a hatóságok, ha az állam szolgáltatásokkal, intézményekkel, szociális munkával az áldozatokat segítené, ez a film nem készülhetett volna el. Akkor nem a rendező nyújtott volna egyedüliként segítő kezet Marisnak, aki mindössze abból a bizalomból tudott csak erőt meríteni, amit Tuza-Ritter Bernadett-től kapott. És ez a bizalom elég volt ahhoz, hogy másfél év alatt Maris talpra álljon. Ez kellett ahhoz is, hogy kiderüljön, Marisnak van saját, nem ráaggatott neve is: Editnek hívják.