Asszonyok kútja

Lüszisztratét Marokkóban Leilának hívják. Szexsztrájkra való felhívása túllép a világi iszlám keretein, drámaképzésre alkalmas, csakúgy, mint hajdan Arisztophanésznál. Pedig a frivolitás nem tartozik a muszlim vallás gyakorlatához, elméletileg is csak az Ezeregyéjszakában tapasztalható. No de az, hogy ezeregy helyett egyben-kettőben sincs benne a falu asszonynépe, felháborítja a kávézgató, üldögélő, pöfékelő férfiakat.

A hajdani athéni történetnek nagy tétje volt: Lüszisztraté és tábora – nélkülözhetetlenségének biztos tudatában – a szakadatlan háború abbahagyására akarta kényszeríteni az elvadult férfiakat. Ebben az arab faluban pusztán vízért szegülnek szembe a tradíciókkal, és a megoldás – hogy úgy mondjuk – „kézenfekvőbb” lehetne: az igazhitűek vehetnek több feleséget is, nyilván akadna köztük sztrájktörő, engedelmes.

Meg kell vallanom, a film első negyedórája megriasztott. Olyan etno- és agitprop vonal kezdett kibontakozni, amely igencsak szimplifikált történetet ígért. Aztán kezdett „rárakódni a hús” a csontvázra, s kapott egyre rétegzettebb és gazdagabb jelentésárnyalatot. Megjelent „az asszonyok dzsihádja”, az imám, a városi hivatalnok figurája, a fundamentalizmus vakhite, a felvilágosult tanító és a sötét többség, a hasadás a férfitáborban, a magamegadási hajlandóság a nőiben, boszorkányvád, anyós és meny konfliktusa, családon belüli erőszak, szerelemtelen házasság, idegenség és tősgyökér, hagyomány és modernizáció, régi szerelem és újabb válaszútja, a generációs különbözés, a szóbelivel szemben a betűkultúra s a legfontosabb: a nők alávetettségének megszüntetése.

A film legjobb pillanatai iróniával teltek: a szamárháton vásárba igyekvő s közben mobiltelefonáló asszony képe bibliait és modernt vetít egymásra. Térerő és erőtér küzd benne.

(A francia–belga–olasz vígjátékot Radu Mihaileanu rendezte. Cannes-ban Arany Pálmára jelölték 2011-ben.)