Állókép

A megnyitó előestéjén Szomjas György low budget alapon készült Dumafilmjét láthattuk. Ha kedvelnénk az emelkedett kifejezéseket, mondhatnánk azt is, magasztos. Három egykori jó barát, három mai közszereplő, a filmrendező Dettre Gábor, a gegman Heller Gábor és a showman Fábry Sándor, akik évek óta nemigen álltak szóba egymással, mert szétválasztotta őket a politika, összejön, és kibeszéli a múltat. Szomjas előbb külön-külön ülteti kamera elé őket, aztán jön a közös duma. Nem is ez a kivételes a mindvégig feszült, hetvenvalahány perces filmben, hanem a forgatás ideje: 2010. március–április. A választás előtt és után forgott a digitális kamera, s rögzítette a vitákat, monológokat.

Másnap délután robban a fesztiválbomba: Fábry Sándor letiltja a Dumafilm további vetítéseit. Ő talán tudja, miért. Mi csak sejtjük. Nem tetszik neki az ellenvélemény, a kiegyensúlyozott vita, a másik fél meghallgatása. Itt csak neki lehet igaza. Szombat reggel pedig egy napilap bloggere börtönbe küldené Grunwalskyt, őt okolva az MMKA túlköltekezéséért.

Réthelyi miniszter úr beszédírója nagyon szeretheti a Megáll az időt. Tényleg kultuszfilm lett belőle az elmúlt harminc év során. Az ünnepi szónoklatban több Bereményi-mondat van, mint Réthelyi. A nézőtér, legalábbis a földszinten, eléggé hézagos. A legnagyobb tapsot a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Gyarmati Dezső kapja, aki felesége, a beteg Bara Margit életműdíját veszi át. Vastaps a kitüntetettnek, és senki sem kérdi, hogy miért. „Már késő”– üzente a nagyérdeműnek a színésznő, akit több mint harminc éve nem láthattak színpadon, filmvásznon. A korábbi hagyományokkal szakítva idén ezt az egy életműdíjat adták ki. Ezzel is spórolnak az illetékesek.

Az est záróakkordjaként Nemes Gyula filmjét vetítik. Baljós a címe: Negatív magyar filmtörténet. Már benne élünk. A le nem forgatott magyar játékfilmek krónikája ez. A rendezője folytathatja, jöhet a második rész. Néhány megdöbbentő képkocka: Herskó a filmben tagadja, hogy a neve alatti próbafelvételeket ő készítette – már sose tudjuk meg, a rendező felejtette-e el, vagy az archívum hibázott; Sándor Pál munkásmozgalmi veteránokról forgatott dokfilmjét egyenest a Párttörténeti Intézet archívumába zárták. Üdítő mozzanat is akad a vásznon: a fiatal Pécsi Ildikó hosszasan csókolja a fiatal Latinovitsot egy 1962-es celluloidemléken (Fábri Zoltán Milyen madár volt? című betiltott filmrészletében). S megint Miki bácsi, azaz Jancsó a legifjabb mentalitású: a filmezés titka szerinte, hogy mindig előre kell tekinteni, fenébe az elmúltakkal!

Ezen a szemlén tizenegy játékfilm szerepelt a versenyben – Kocsis Ágnes Pál Adriennje és Mundruczó Kornél Szelíd teremtése már nem számít újdonságnak. Meglepetés is volna, ha valamelyikük nem kapna díjat, akár a legnagyobbat, a szemle zsűrijétől. A szorgos néző, együtt látva az előző évi mustrát, kasszát csinál: milyen a világ a magyar játékfilm szerint. A kevés gyártott mű már csak azért sem jó, mert minél ritkásabb a film, annál érvénytelenebb az összkép, amelyet kiolvashatunk belőlük. (Hiába a sok kisjáték-, illetve dokumentumfilm, a nagyérdemű a fikciós munkák alapján átlagol.)

A mostani bemutatók hangsúlyos munkái – a már említett két, nemzetközi hírű film mellett – életünk élhetetlenségét összegzik. Egy eltérített trolibusz utasai a számukra ismerős piti kis terroristát még leszerelik valahogy, de a váratlanul felbukkanó rablógyilkosok ellen nincs védekezés (Vecsernyés János: Nyár utca, nem megy tovább). A pedofil tornatanár rémtette még rémesebb bosszút hív életre – zanzásíthatjuk Dyga Zsombor mindvégig feszes szerkezetű, néhol a másodszori megnézést serkentő vérbeli thrillerét (Utolér). Egy lendületes táncfilm (A halálba táncoltatott leány) és négy rendező (Bollók, Török, Bodzsár, Hajdu) szkeccsösszeállítása (East Side Stories) és az abbahagyhatatlan Üvegtigris harmadik része színesíti a palettát. A hazai rendszerváltást megrágalmazó Az ügynökök a paradicsomba mennek című, sok sebből vérző filmdolgozatot (Dézsy Zoltán produktuma) méltánytalan profi munkák mellett említeni.

Magánapokalipszisek, riogató társadalom-lélektani összképek mellett üdítő másfél órákat jelentett Miklauzic Bence A zöld sárkány gyermekei című fikciós, és Szomjas György Keleti szél című dokumentumfilmje. Talán nem véletlen, hogy mindkét esetben egy kívülről jövő, más hagyományokat ápoló civilizáció oktatja a magyart. Ha nem zárkózunk be önmagunkba, sebeinket nyalogató, vereségeket sorszámozó kultúránkba, még nyertesek is lehetünk. Miklauzic két lúzere, a lecsúszott magyar ingatlanügynök és az útlevelétől megfosztott kínai mérnök kibontakozó barátsága csöndes és győzelemmel végződő lázadás a körülmények hatalma ellen. A Szomjas-film félig magyarrá lett délfrancia világzenésze pedig azt példázza, hogy a különféle kultúrák szimbiózisában van az esély.

Hogy mire lesz esély a jövőben, ha évente nyolc-tíz film készül, afelől ne legyenek kétségeink. Vajna kormánybiztos szombat délelőtti tájékoztatóján kiderülhetett, hogy manapság Fábri Zoltán munkamódszere, a minden részletében alaposan kidolgozott forgatókönyvű, a munkafázis minden pontján pénzügyileg ellenőrizhető team indulhat a pályázati siker reményében. Ha Jeles András beadná A kis Valentino vázlatát, elképzelhetjük, mi lenne tervének a sorsa.

A díjkiosztáson Durst György producer-kurátor melankolikus hangnemben méltatta a szemle napjait, s kalaplevéve tisztelgett a múlt előtt. A jövőképet Szőcs Géza államtitkár vázolta fel, akit először – a tapsok mellett – némi fütty fogadott, amíg ígérgetésbe nem fogott, s rendezőket emlegetett, akik majd átjutnak a Vajna emelte léc fölött. A kiosztott díjak nem okoztak meglepetést, legföljebb az, hogy Kocsis Ágnes nemcsak a szemle nagydíját, hanem a közönség díját is megszerezte. A szakma ünnepelt egy kicsit – még tehette. A süllyedő Titanicon az utolsó pillanatokig játszott a zenekar. A kapitánynak esze ágában sem volt elvenni a hangszereket.