Albán csoda?

A 13. lapszámban, még március végén arra vetemedtem, hogy egy röpke írásban fölhívjam a kedves olvasó figyelmét az Orbán-kormány diplomáciai teljesítményére. A sikertörténetnek éppen nem mondható produkció nagyjából úgy összegezhető, hogy mára lényegében nincs a szabad világban olyan ország, amely vendégül látná a magyar miniszterelnököt, pláne meg aki idejöjjön Európa „mintademokráciáját” megcsodálni. Az albán miniszterelnök viszont „bevállalta” a dolgot, aminek eredményeképpen a legmagasabb szinten agyba-főbe dicsértetett, sőt szövetségesünkké emeltetett az általam még mindig szegénynek hitt kis balkáni ország. Erről szólt az olvasói levél, megengedem, némi szarkazmussal átlengve, bár a gúny tárgya nem Albánia, sokkal inkább az orbáni diplomácia volt.

Mármost ha történetesen mindaz igaz, amit Szász Erika hozzászólásában leírt az általam „baloldali demagógiával” kevésbé sokra tartott Albániáról, miszerint Tirana egy „világváros”, amely mellett más fővárosok „csak porfészkek”, meg hogy „modern utakon” utazhat az ember a szebbnél szebb „pasztellszínekben pompázó” városokba, azért még ne legyünk büszkék magunkra, hogy milyen elsőrangú szövetségesre leltünk. Még akkor sem, ha az olaszok olyan remekül megépítették és működtetik az albán Riviérát, vagy ha ad absurdum az éppen válságban sínylődő itáliaiak fognak lélekvesztőkön átjutni az albán paradicsomba.

Örülhetünk mindazonáltal, hogy sor került a levélváltásra, mert akkor ugyan mikor tudhattuk volna meg, hogy Európa messze legszegényebb országából és legdurvább diktatúrájából egy fél emberöltő alatt virágzó, gazdag ország, kellemesen élhető demokrácia lett? Mi meg itt, a „hazai szürkeségben, porfészek” fővárosunkban csak „álmodozhatunk arról a gazdasági potenciálról”, amelyre Albánia a délszláv háborúban (és „más tranzakciók” során) tett szert – állítólag. Talán egy kisantantháborúból jól jöhetnénk ki... Ez vajon milyen oldali és mennyire veszélyes demagógia, kedves Szász Erika?

Gulyás András
E-mail