Aki megkérdőjelezi Orbán-kormányt, az hazaáruló, de a rezsim bukása után még visszatérhet a politikai vita

– 1991-ben lehetett, amikor Bence György filozófus barátommal sétáltunk át a Kossuth téren, és szembejött velünk Szájer József, Magyar Bálint meg Fodor Gábor – meséli Pléh Csaba nyelvész, pszichológus, pszicholingvista. – Amikor egymás mellé értünk, Bence fennhangon hozzám fordult: „Ezek inni mennek.” Szájer visszaszólt: „De jó szemed van.” Mentünk is tovább, egyikünk sem akadt fenn, hogy különböző pártokban politizáló emberek leülnek egy sör mellett beszélgetni. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy Szájer beüljön egy kocsmába valamelyik ellenzéki politikussal vitatkozni.

Pláne nem a nyilvánosság előtt.

Pedig a közéleti-politikai vita a rendszerváltozást követő másfél évtized megszokott műfaja volt. Bő egy évtizede, a 2006-os Gyurcsány–Orbán-tévévita óta azonban fokozatosan eltűnt a közéletből. Azon ritka alkalmak, amikor politikai ellenfelek élőben, a nyilvánosság előtt hajlandók eszmét cserélni, ünneppé nemesedtek. Álláspontok és vélemények persze ma is ütköznek, csak más csatornákon, szűkebb közösségekben és egészen más stílusban, mint korábban.

– Már az ősi kultúrákban is ismert volt a szópárbaj műfaja, ami egykor a versengés, a rivalizálás egyik eszköze volt – mondja Pléh Csaba. – Az európai kultúrákban alakult ki a vita ma ismert fogalma, amely klasszikus értelemben a kifejtett gondolatok tartalmának összevetését jelenti. A közönség előtt zajló vitáknak számos fajtája alakult ki az évezredek során, ezeket eltérő formák jellemzik. Más szabályrendszerük van például a parlamenti, a tudományos vagy a tárgyalótermi vitáknak. A politikai viták stílusát hosszú időn keresztül az igényesség jellemezte, még a személyeskedő megjegyzéseket is illő volt ironikus-szellemes köntösbe burkolni. Ez addig működött, amíg a politikai és a társadalmi elit egybeesett, jórészt olyanokból lettek politikusok, akik a vitakultúrát már kamaszként elsajátították az elit iskolákban. A nyugati demokráciákban már évtizedekkel ezelőtt átalakult a politikai elit, ezzel együtt a viták stílusa elcsúszott a szabályozatlanság felé. Ezt tovább erősítette az a folyamat, hogy a néppártok az értékelvűség részleges feladásával egyre inkább választási pártokká váltak, a szavazatmaximálási törekvések viszont a ráció helyett az érzelmeket helyezik a középpontba, ami nem kedvez a kifinomult stílusnak.

Palkovics László és Hiller István. A vitát Ónody-Molnár Dóra vezeti     Fotó: Kovalovszky Dániel

Magyarországon ez a stílusváltás késve jelentkezett, részben, mert a rendszerváltásig valós politikai viták nem zajlottak a nyilvánosság előtt, másrészt az 1990-ben felbukkanó új politikusgarnitúra java az értelmiség köréből verbuválódott: szociológusok, történészek, írók, színészek, orvosok csaptak össze egymással a parlamentben, a tévéstúdióban, az újságok hasábjain. A változás már jóval a Gyurcsány–Orbán-vita előtt, a kétezres évek elején, a pártok tömbösödésével megkezdődött.

– Megszűnt a politizálás konszenzuális jellege, a politikai szereplők ellenségeket kreáltak egymásból. Innentől kezdve egyetlen témában sem volt érdekes az ellenoldal véleménye,

hiszen csak a saját tábor számított legitimnek, erkölcsi alapokon állónak – idézi fel Juhász Attila, a Political Capital szakmai vezetője. – Mindez új szintre lépett a NER-rel. Orbán Viktor – a 2006-os, Gyurcsánnyal vívott vesztes tévévitájától függetlenül – nyilvánosan is megfogalmazta, hogy az ideológiai viták kora lejárt, a disputák csak megosztják a társadalmat és akadályozzák a hatékony kormányzást. Ehhez a kormányfőnek megvolt a társadalmi támogatottsága is, a közvélekedés szerint ugyanis a pártok csak vitatkozni tudnak, miközben nem haladnak előre a dolgok. A magyar társadalom egyébként már a Kádár-korszakban azon szocializálódott, hogy nem kell beleavatkozni a politikába, mindenki élje csak a saját kis életét.

A viták száműzése számos mellékhatással járt. Juhász Attila szerint a kormánypárti politikusok úgy értelmezték a helyzetet, hogy nem kell megmagyarázni, pláne megvitatni a kormányzati lépéseket, s miután

szerintük az Orbán-kabinet minden döntése nemzeti érdekből született, így annak megkérdőjelezése egyenesen hazaárulással ér fel.

Ez kényelmes is számukra, hiszen például Paks II.-ről aligha lehetne észérvekkel bebizonyítani, hogy a nemzet érdekében áll – teszi hozzá a politikai elemző.

– A kizárólag az érzelmekre ható politikai megnyilvánulásokat ráadásul felerősítette a nyilvánosság fragmentálódása – mondja Nagy Zsófia szociálpszichológus. – A szélsőséges nézetek életképesnek bizonyultak, megtalálták a maguk közönségét, ami részben azzal magyarázható, hogy a média felismerte: az emberek gyorsabban és hevesebben reagálnak az érzelmekre, mint az észérvekre. A racionális érvelés piaca beszűkült, a médiatérből fokozatosan kiszorultak a valós viták.

 

Orbáni útmutató

A centrális politikai erőtér képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza, és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli. (…) Jómagam azt javaslom, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviselete. (…) A kérdés az, hogy milyen alternatívát kínálunk: a kétpártrendszer folytatását egy duális erőtérben állandó értékvitákkal, vagy azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük-e meg a közvéleményben.

(Részlet Orbán Viktor 2009-es kötcsei beszédéből.)

 

Pléh Csaba szerint a hazai politikusgarnitúra átalakulása is gyorsította az érdemi politikai viták megszűnését. Az új generáció tagjai más minőséget képviselnek,

többségük nem is lenne képes érveken alapuló, magas színvonalú diskurzusra.

Ráadásul kiesik a vitahelyzetből az, aki a másik felet nem tekinti partnernek, állandóan dehonesztáló jelzőkkel illeti – teszi hozzá a pszicholingvista. Úgy véli, mára annyira elkülönültek a táborok, hogy kifejezetten anakronisztikusnak hatna az érdemi vita az egymás legitimitását kétségbe vonó politikai riválisok között. Nagy Zsófia azt is hangsúlyozza: Orbán Viktor könnyen el tudja kerülni a vitákat azóta, hogy végletesen eltorzultak a tulajdonviszonyok a hazai médiában.

– Miután a kormánypártok letarolták a terepet, elhárult a legfőbb akadálya annak, hogy a jobboldali populista retorika átvegye az uralmat a nyilvánosságban – mondja Nagy Zsófia. – Ami pedig a műfajt illeti: a fentről lefelé irányuló kommunikáció lényege a kinyilatkoztatás. Erről szólnak a plakátkampányok, Lázár János kormányinfói, a miniszterelnök pénteki rádióinterjúi. A populisták látszólag vonzódnak a népszavazásokhoz és a nemzeti konzultációkhoz, ezek azonban nem a vélemények becsatornázására szolgálnak, hanem a kormányzati álláspont sulykolására, ahol még a kérdés is állítás. Még népszavazást is csak fideszes kezdeményezésre lehet kiírni. Ebbe a stratégiába semmilyen módon nem fér bele az érdemi vita.

Pléh Csaba arra figyelmeztet, hogy a nyugati demokráciákban is súlyos válságba kerültek a politikai disputák. Amerikai egyetemeken is előfordul, hogy a liberális szellemiségű diákság tiltakozik olyan vendégelőadók beengedése ellen, akiknek a nézeteit elfogadhatatlannak tartja. Pedig nem elzárkózni kell a vitapartnertől, hanem érvelni az álláspontja ellen, vallja Pléh Csaba. Úgy látja, a virtuális térben megjelenő viták nem pótolhatják a hagyományos csatornákon, élő közönség előtt folytatott politikai diskurzust.

– Az eddigi tapasztalatok szerint a közösségi média használói előtt nem nyílik ki a világ, sőt, egyre zártabb közösségek jönnek létre azáltal, hogy olyan embereket köt össze, akiknek számos ponton hasonló az érdeklődési körük. Ahol mégis vita alakul ki, ott előbb-utóbb átveszi az uralmat az alpári stílus. Ennek egyik fő oka, hogy

hiányzik az élő vitával óhatatlanul együtt járó kockázatvállalás

– mondja a nyelvészprofesszor. – Más a tét, ha nem tudunk egymás szavába vágni, ha nem olvassuk le a másik testtartásából, arckifejezéséből a reakcióit. Az azonnali visszajelzés helyébe a sértegetés lép. Hiányzik a monitorozó önkontroll, nem gondoljuk végig a szavaink hatását.

Nagy Zsófia szerint azonban mindezért kár az internetet okolni: a közösségi média csak ráerősít arra az alapvető emberi igényre, hogy tudatosan keressük a velünk egy véleményen lévők társaságát, így viszont – az úgynevezett visszhangkamrahatás következtében – nem is találkozunk más nézőpontokkal, leszokunk a vitákról. Erőfeszítést, pluszenergiát igényel, hogy valaki kövesse és racionális érvekkel vitába szálljon az övétől eltérő álláspontokkal, teszi hozzá a szociálpszichológus. Szerinte fennáll a veszélye, hogy Magyarországon lassan felnő egy olyan generáció, amelyik még nem találkozott eltérő politikai oldalak képviselői között zajló nyilvános vitával, ezért nem is hiányolja. Veszélyes, ha a fiatalok elhiszik, hogy bármely problémának csupán egyetlen lehetséges megoldása van – teszi hozzá Nagy Zsófia.

Juhász Attila szerint a közösségi médiában is működik a mintakövetés, az emberek utánozzák a politikusokat, kinyilatkoztatnak, és szajkózzák az unalomig ismert paneleket. A politikai elemző megkapta már egy Facebook-vita során, amikor a vitapartnerén az érveket kérte számon, hogy „az igazság nem igényel érvelést”.

– Sokan egyenesen félnek a vitától – állítja Juhász Attila. Az egyetemekről lényegében kikopott, de ma már a vendéglátóhelyek sem mernek otthont adni politikai témájú rendezvényeknek. A Political Capital idén nyáron végzett, egyik reprezentatív kutatása szerint pedig a megkérdezettek kétharmada nem szeretné a politikát vagy a közügyeket érintő véleményét nyilvánosan megosztani.

Ha egy társadalom elmenekül a politikai viták elől, tönkreteszi magát, mert képtelen megbeszélni és ezáltal kihordani vagy megoldani a problémáit.

A riasztó tendenciák ellenére a szakértők nem tartanak attól, hogy a folyamat visszafordíthatatlan lenne. Juhász Attila szerint az oktatás átalakításával kell kezdeni a vitakultúra felélesztését, a tekintélyelv alkalmazása helyett gondolkodásra és érvelésre kellene tanítani a gyerekeket, a középiskolákba és az egyetemekre pedig vissza kell engedni a politikai disputákat.

– A kilencvenes évek magasröptű tévévitái persze nem térnek vissza, de

a jelenlegi rezsim bukása minden bizonnyal hatással lesz a nyilvánosság szerkezetére,

és a nézőpontok ütköztetése valamilyen formában újra nagyobb szerepet kaphat a médiatérben – jósolja Nagy Zsófia.

Pléh Csaba is optimista: – Ötven évvel ezelőtt reménytelennek tűnt a dohányzás elleni küzdelem, aztán tessék, most sokkal jobban állunk, mint akkor gondoltuk volna. Hiszek benne, hogy előbb-utóbb a tények ismét tények lesznek, az érvek újra érvek, a szempontok ismét szempontok. Vissza fogunk térni a normalitáshoz.