Ahol nem hülyéznék le Picassót és Hawkingot

Felemelő és ugyanakkor végtelenül szomorú volt a Gyermekek Háza 25 éves fennállásának évfordulójára rendezett szakmai konferencia. Felemelő volt, mert be lehetett tekinteni az innovációra nyitott, befogadó pedagógiai munkát végző iskola mindennapjaiba, látni lehetett azt a folyamatot, amelynek keretében a kisebb-nagyobb problémákkal küzdő gyerekeket együtt oktatják a többiekkel, miközben mindegyikük a saját tempójában fejlődhet. Végtelen szomorú azonban, hogy mindaz, ami itt folyik, köszönő viszonyban sincs a mai magyar valósággal. A személyiségközpontú, differenciált pedagógiát alkalmazó Gyermekek Háza, a maga heterogén osztályaival, csak egy icipici sziget. Az, hogy 25 éves jubileumát ünnepli a II. kerületi intézmény, az alapító Lányi Mariettának – egy olyan tehetséges pedagógusnak, aki minden, elé tornyosuló akadályt leküzd – köszönhető. Kis részben pedig annak, hogy az iskolát imádja az elit is, és a sikeres intézményt – részben épp az elithez tartozó szülők nyomására – még Orbán Viktor kormányának sem sikerült klikkesíteni.

A Gyermekek Háza a rendszerváltás után nem sokkal, a tanácsi iskolarendszer megszűnésével indult, amikor elkötelezett pedagógusok úgy érezték, hogy itt az idő kilépni a régi keretek közül. Ez innovatív időszak volt, amikor sokféle alternatív pedagógiai, reformpedagógiai műhely kezdte meg működését. Az 1991-es tanévben útjára indított iskola középpontjában az esélyegyenlőséget és az egyéni sajátosságokat figyelembe vevő, differenciált pedagógia állt – és áll azóta is. A Gyermekek Házában vezették be először az egész napos iskolát, ami speciális tanulásszervezési koncepció, és semmi köze nincs ahhoz, amit Hoffmann Rózsa tett kötelezővé néhány éve az állami iskolákban. A Gyermekek Házában ez itt azt jelenti, hogy mindenre jut elegendő idő.

Lányi Marietta és a Gyermekek Háza pedagógusai Magyarországon elsőként hoztak létre olyan heterogén osztályokat, ahol különböző fogyatékossággal élő, tanulási zavarokkal küzdő gyerekeket együtt oktatattak. S bár az új kihívások folyamatosan alakítják az iskola működését, egyetlen dolog soha nem változik: minden kisgyermek személyre szabottan kaphatja meg azt a tudást, amellyel kreatív, önálló gondolkodásra képes, sikeres felnőtté válhat.

– Személyre szabottan – ismételte meg Lányi Marietta az iskola 25. évfordulóján rendezett konferencián, utalva arra, hogy nem a gyerek dolga idomulni az iskolához, hanem épp fordítva, az iskolának kell alkalmazkodnia a sokszínű gyerekekhez. Felidézte az elsős beiratkozásokat, amikor a szülők kétségbeesetten kérik a gyerek felvételét azzal, hogy „csak hozzátok jöhet, ő túl játékos”. „Miért is baj az?” – kérdezte, hiszen ez a normális. Talán inkább – tegyük hozzá – az a nem normális, hogy az átlagos magyar iskolákban mindenféle eszközzel harcolnak a játékosság ellen, és akit lehet, azt betörni próbálnak. Nyilván ez az oka annak is, hogy a Gyermekek Házába az államosítás után még nagyobb a túljelentkezés, mint korábban. Ez így van más alternatív iskolákban is, a szülők ezenkívül a legváltozatosabb módon – például iskolaalapítással, otthoni tanulással – menekítik ki gyerekeiket az egyre kétségbeejtőbb állapotú állami „köznevelésből”.

A Gyermekek Házában a gyerekek dolga a tanulás, s e folyamatban a pedagógusok partnernek tekintik őket. A gyerek eldöntheti, hogy párban dolgozik, vagy egyedül, nehezebb feladatot old-e meg, vagy könnyebbet. Harmadiktól értékeli magát, és az autonóm döntéseiért kialakul benne a felelősségvállalás képessége. Itt már rég kidobták a frontális oktatás módszerét, pontosan felismerték, hogy ez – a magyar iskolarendszerből amúgy szinte kiirthatatlan – gyakorlat sehova nem vezet.

– El kell lépni a táblától, közéjük kell ülni – hangsúlyozta Lányi Marietta. Ebben a különleges iskolában a pedagógusok őszinte, egymás kölcsönös tiszteletén alapuló viszonyt alakítanak ki a gyerekekkel, akiket segítenek a „cselekvő-felfedező” tanulásban. Itt nem baj, hogy a gyerek rosszat mond, a hibákat ki lehet javítani.

Amikor az Orbán-kormány felszámolta az önkormányzati iskolarendszert s ezzel lényegében az iskolai autonómiát, a Gyermekek Háza pedagógiai vezetőjének első dolga az volt, hogy alternatív kerettantervét akkreditáltassa, mert a központilag rájuk kényszerített megölte volna az itt folyó pedagógiai munkát. Hiszen a gyerekekhez igazodó tanórák rugalmas időkerete, a személyre szabott tanulási utak biztosítása mind-mind olyan módszerek, amelyek nem illeszthetők a hivatalos kerettantervekhez. És akkor most a klikes iskolák pedagógusaira erőltetett szűk tankönyvválasztékról nem is beszélünk: a Gyermekek Házában nem ezekből tanítanak.

Lányi Marietta érdekesnek találja, hogy amikor 2010-ben a kormány megszüntette a szöveges értékelés kötelező jellegét, akkor az iskolák zöme azonnal visszaállt az osztályzásra. Pedig egy egyszerű kérelem megírásával el lehet érni, hogy bárki szövegesen értékelhessen.

– Nem tartjuk méltányosnak, hogy egyetlen számmal írjuk le egy gyerek fejlődését – mondta a pedagógiai vezető, akitől megtudtuk azt is, hogy a Gyermekek Házában a gyerekek nem csak magukat értékelik, hanem a tanáraikat is.

Egy átlagos klikes iskolába járó szülő előtt az elmúlt években felhúzták a falat, hiszen alig-alig tud belelátni abba, mi is történik az intézményben gyerekével. Van egy szimbolikus megnyilvánulása is annak, amikor a szülő nekimegy ennek a falnak: az, amikor reggel iskolába viszi a gyerekét. A legtöbb intézményben ugyanis a nyolc órás iskolakezdés előtt negyed órával már megtiltják a szülőknek, hogy bekísérje a gyerekét. A Gyerekek Házában éppen ellenkezőleg történik minden. – Kinyitottuk az iskolánkat minden iskolahasználó előtt. Reggel kilencig zsibong a folyosó a szülőktől és a gyerekektől – meséli hangjában büszkeséggel a pedagógiai vezető. A Gyermekek Házában nem „osztályvigyázzal” kezdődik a nap, hanem beszélgetőkörrel. Minden gyerek elmondhatja, mi foglalkoztatja éppen, mi bántja, mitől jókedvű vagy szomorú, hogy van.

Az iskola sikerének egyik titka a bizalom. A kollégák bíznak egymásban, a szülőkben, gyerekekben. A Gyermekek Házát támogató környezet veszi körbe az állam részéről is: a Klik és a második kerületi önkormányzat is értéknek tekinti az itt folyó munkát.

Van annak valami bája, amikor az iskolai autonómiát megfojtó, a tanszabadságot felszámoló köznevelési törvényt megszavazó Láng Zsolt polgármester köszönti a Gyermekek Házát. Nem is akárhogy. Azt mondta, hogy itt nem tananyagot, hanem gyerekeket tanítanak, itt a gyerekek boldogok, mert ez az iskola jó hely. Szerinte, ha a világ egyszer jobb lesz, akkor ebben a Gyermekek Házában tanuló gyerekeknek szerepük lesz.

A születésnapi konferencia egyik legemelkedettebb pillanata Vekerdy Tamás pszichológus előadása volt a „gyermekeknek való iskoláról”. És talán a legkeserűbb is, hiszen őt hallgatva az ember még inkább azt érezte: ha egy átlagos klikes iskolába jár a gyereke, azzal gyakorlatilag egy életre megnyomorítja őt.

– Két alapelv között kell választani. Azt mondjuk, hogy legyél, aki vagy? Vagy azt, hogy legyél, akivé én akarlak tenni? – kérdezte, utalva arra, hogy a gyereknek való iskolában az előbbi alapelv szerint oktatnak. – Nem egy üres lap a gyerek, amikor megérkezik, és én teleírom. Minden gyereknek más az ujjlenyomata, más a DNS-e. Minden gyerek egyetlen, egyszeri, egyedi, így kell őket kibontanunk. Bontakoztasd ki magad, az a legjobb a társadalomnak is. Minden gyerek ezt mondja el némán: „én vagyok valaki, szeretnék kibontakozni a világban”. Ehhez úgy tudom hozzásegíteni a gyereket, ha szeretem őt – magyarázta, hozzátéve, hogy a szeretet nem lila köd, hanem megismerő aktus. Mérei Ferencet idézve elmondta, hogy a világot úgy éljük meg, hogy saját magunkat helyezzük a közepébe. Próbálni kell azonban decentralizálni: mások is vannak ebben a világban, akiknek mások a szempontjai. Vekerdy szerint a decentralizálás nélkülözhetetlen a sikeres pedagógia munkában. Mint ahogy a differenciálás is.

– Egy büdös irodában valaki kitalálta, hogy első osztály végén mindenkinek tudni kell írni és olvasni. Ilyen nincs! Ma a világ egyik legokosabb emberének Stephen Hawking fizikust tartják. Ő elemiben nem tudott megtanulni írni-olvasni. Picasso sem – illusztrálja, hogy őket ma egy átlag magyar iskolában egyszerűen csak hülyének néznék.

A jó iskolával összefüggésben egy másik Mérei-idézetet is hozott. „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Ezzel még a tanítványai is vitatkoztak, mondván, az élet nem kerti ünnepély, a monotónia tűrése fontos. – De az ember nem unalmas, a világ nem unalmas. Ha unod, akkor vagy nem vagy érett rá, hogy megértsd, vagy rosszul magyaráznak róla. Mindkét esetben hiába ülsz az iskolában – magyarázta Vekerdy Tamás, hangsúlyozva, hogy „öröm nélkül nincs hatékony tanulás”, ezt agykutatások bizonyítják. Ha egy iskolában megteremtik azt a környezetet, amelyben örömmel vannak a gyerekek, ott öröm lesz a tanulás.

Vekerdy a kötelező tananyaggal kapcsolatosan is markáns véleményt fogalmazott meg, arra a tudományos tényre alapozva, hogy a tananyag 75 százalékát az emberek garantáltan elfelejtik. Nem a tananyagon kell tehát átrohanni. – Az iskola virágos mező, ahol a diák és a tanár gyönyörködve elmélyed a világ titkaiban. Nem sietnek, nem rohannak. Kísérletet végeznek egy jelenség megértéséhez vagy költők verseit olvasgatják. Ez sokkal többet fog hozni, mintha végigrohannának az összes költőn vagy feladják az apró betűs részt is a tankönyvben, ahol a kísérlet be van mutatva – illusztrálta egy másik példán keresztül, milyen is a jó iskola.

Vekerdy Tamás érthetetlennek tartja, hogy a mai oktatási rendszer miért nincs tekintettel olyan tudományos evidenciákra, amelyet kutatások már ezerszer bizonyítottak. – Kamaszkorban a teljesítmény hanyatlik. A kamasz fiziológiás lustaságban szenved. Mégis, hetedikben és nyolcadikban kell a gyerekeknek a legnagyobb teljesítményt nyújtaniuk, mert ezen múlik a továbbtanulásuk – tette hozzá. – Előre, Gyermekek Háza és alternatív iskolák! Hátha meg tudunk menteni sok gyereket attól a borzalomtól, amit öntenek rájuk! – zárta előadását a pszichológus.

Amit az autószerelők jobban tudnak

Sió László szerint még a nehezített terepen – vagyis a mai oktatásirányítás alatt, ahol a rendszer nem ösztönzi az innovációt és rengeteg adminisztratív „macerával” akadályozza a jó kezdeményezéseket – is lehet jó iskolát csinálni, erre példa a Gyermekek Háza. Az oktatáskutató-oktatáspolitikus a születésnapi konferencián az egyik legnagyobb kihívásnak a gyorsan változó világot nevezte. Hiszen amit ma tanítanak a tanárok, az holnapra elévül. Az életünket átszövi a web2, a digitalizáció, és egyre több ember munkája helyettesíthető robotokkal.

– A gyereket olyan helyzetekre kell felkészíteni, amelyeket ma még nem ismerünk – fogalmazott, hozzátéve, hogy a digitalizációval sokszínűvé váltak a tanulási platformok, amelyek a formális oktatással versenyeznek. Az információszerzés határai kitágultak, s ez a tanár szerepét is átalakítja. A tanár többé nem ismeretátadó, hanem koordinátor, menedzser.

– A fejlesztések, amiket elindítunk, az oktatásban gyakran évtizedes léptékűek. Körülbelül 10-15 év, mire a fejlesztés és a gyakorlat összeérnek – mondta, hozzátéve, hogy a modellezésnek van kockázata: még egy jó beavatkozás is balul sülhet el. Az aktuális helyzetre utalva (a kormány éppen átalakítja a Kliket, és a mamutfenntartót 60-70 kicsire bontja) azt mondta, a kormány jelen pillanatban csak a napi problémákat kezeli, illetve azokat, amiket maga idézett elő. Szerinte az lenne jó, ha a miniszter által gründolt köznevelési kerekasztalon nem a napi problémákról, hanem a jövő iskolájáról lenne szó, mert akkor elkerülhetővé válna, hogy „permanens köznevelési kerekasztalba fussunk bele”. Szerinte a jövő iskolájának a robotokkal el nem végezhető munkákhoz szükséges képességet kellene fejlesztenie. Ilyen az empátia, a bizalom, a kreativitás, a kockázatvállalás, a tanulás, az alkalmazkodás képessége. A jövő iskolájában a tanulás örömforrás. Szerinte a nagy probléma az, hogy a mai oktatási rendszerben a tanárok magukra vannak hagyva, s ez rombolja a motivációjukat is. Úgy véli, jellemző a „becsukom az ajtót, és a tanteremben azt csinálom, amit akarok” attitűdje. – Ha rosszul sikerült az óra, akkor azt mondom, „már megint ez 7/C”, és kevesünknek jut eszébe, hogy behívjunk egy kollégát, megmutatni neki egy órát a 7/C-ben – mondta Sió László, aki szerint ha a kollégák jobban bíznának egymásban, sok visszajelzést tudnának egymásnak adni, ami kedvezően hatna az oktatás minőségére is. Megjegyezte, hogy a másik kollégához fordulás képessége az autószerelőben például megvan, mert ha nem találja a hibát, megosztja más szerelőkkel a problémát. – Rossz is lenne, ha lecsukná a motorháztetőt, abban bízva, hátha holnapra megjavul az autó – utalt arra, hogy segítségkérés nélkül a 7/C-ben ugyanolyan lesz a következő óra minősége legközelebb is. Vagyis: a tudásmegosztás kulcskérdés.