Ablonczy Balázs, a Trianon 100 vezető történésze: Az emberek öncsaló módon fogékonyak a legendákra
Szinte az összes közhelyet hallottuk Trianonról, ami száz év alatt a magyarok tudatában feltorlódott. Ami a svájciaknak Tell Vilmos almája vagy a Milka csoki, a dánoknak a kis hableány, a svédeknek a „svéd modell” vagy az ABBA – hogy hasonlóan kis nemzetekkel példálózzunk –, az a magyaroknak Trianon. Utólag nehezen érthető a bénultság, ami az országot 1918 őszén béklyózta.
Pedig már akkor világos volt, hogy a fegyveres ellenállásnak lett volna létjogosultsága, és talán lett volna értelme is – egyes ellenséges hadseregekkel szemben bizonyosan. A későbbi kisantant országok szereplői nyilván érezték, jobb eséllyel pályázhatnak a békekonferencián nagyobb területre, ha kész helyzetet teremtenek. Ez lemérhető a nyugatról induló invázió időzítésén. 1919. január 18-án nyílt meg a párizsi békekonferencia, a csehszlovák csapatok nagyjából ugyanekkor érik el a területi rendezés előtt célul tűzött vonalat, ami a későbbi határokkal nagyjából azonos.
A kitűzött célt nem volt nehéz kitalálni, mivel Magyarország jövőjét előzetes konzultációkon már 1916-ban tervezgették.
Az egy dolog, ki milyen vonalakat rajzol egy kávéházi asztalon, másik dolog, hogy mi a diplomáciai tárgyalások tárgya. A létrejövő megoldásnál jóval vadabb elképzelések is közkézen forogtak. (Lásd Masaryk terveit a Nyugat-Dunántúlon áthúzódó csehszlovák–szerb korridorról.) 1917 végén, 1918 elején indul az a tervezési folyamat, amelynek végeredménye a Monarchia felosztása. Ez persze nem menthet fel senkit az önvédelem felelőssége alól. Nyilván szerepet játszott az eredményben a Károlyi-kormány önámító, pacifista katonapolitikája, de legalább ennyire fontos tényező a magyar lakosság bénult passzivitása.
Négy év után az ember kimászik a lövészárokból, haza akar menni, munkát akar találni, a család ügyeit akarja rendezni. Senki sem akart újra katonának állni. Károlyi „honáruló pacifizmusával” a magyar közvélemény Kemal Atatürk „életerős fellépését” szokta szembeszögezni.
A sikeres török területvédelemre való hivatkozásból sok minden ki szokott maradni. Törökország a Közel-Keleten hatalmas veszteségeket szenvedett. Elvesztette Szíriát, Palesztinát, a ma Iraknak nevezett területet, a Mekkába vezető szaúdi parti sávot. Ráadásul Ankarát támogatta Szovjet-Oroszország, a jövendő domináns hatalma. A törököknek nem három vagy négy ország haderejével kellett megküzdeniük. Az egyetlen számottevő ellenerő a görög hadsereg volt. A görög menekültkérdés a magyarhoz viszonyítva nagyságrendekkel súlyosabb. Csaknem másfél millió embernek kellett helyet biztosítani az akkor ötmilliós országban.
Milyen akusztikája van egy nem túl szívderítő emléknapnak a világjárvány közepén?
Fogalmam sincs. Történész vagyok, nem politikai elemző.
Pedig Trianon – a tudományos vonatkozások ellenére – mégiscsak politikai ünnep. Gyászünnep.
Persze, de az emlékezések szervezése nem a kutatók dolga. A Trianon 100 csoport 2016 óta működik. A tizenegyedik kötetet publikáltuk, négy-öt megjelenésre váró munka van még betárazva. És közben folyt a konferenciaszervezés, adatbázis-építés. Hogy ez hasznosul-e majd a közoktatásban, az emlékezetpolitikában, nem a mi dolgunk megítélni.
A tudomány elefántcsonttornyában ülnek. Mit értünk emlékezetpolitika alatt? Minél gyakrabban hallani a szót, tartalmilag annál zavarosabb.
Nevezzük a politikában alkalmazott történettudománynak. De nem ülünk elefántcsonttoronyban, ezt népszerűsítő történelmi cikkek sora, csaknem száz ismeretterjesztő előadás vagy a közösségi médiás erőfeszítésünk is igazolhatja.
Van olyan szegmense a történetnek, amely a mai kutatás számára ismeretlen? Ön számos trianoni városi legendával foglalkozott.
A legismertebb a Clemenceau-legendárium, amely szerint a Tigris családi okból (a menye magyar nő volt) utálta volna a magyarokat, ami ebben a formában nem igaz. A másik, hogy hajózható folyónak nyilvánították volna a Ronyva- patakot, esetleg az Ipolyt.
A románok prostituáltakat béreltek a konferencia résztvevőinek. A könyökünkön jön ki.
Ezekről valóban írtam a Trianon-legendák című könyvemben. Amikor a szöveg első verzióján dolgoztam, 28 éves voltam. Úgy gondoltam, formabontó módon közelítek a történetíráshoz, ha elmondom, mi „nem volt” Trianon. Mostani könyvemben, az Ismeretlen Trianonban azt próbálom körülírni, „mi volt”. Egyébként bizonyos vélelmeket, legendákat képtelenség a történetírás eszközeivel a köztudatból kirobbantani.
Olyasmit a századik évforduló ürügyén is hallani, hogy Erdélyt Románia „száz- (ötven-, hatvan-) éves használatra kapta”. Ez már ’45 óta közszájon forog. Eljött tehát a visszaadás ideje. Nehogy már kimenjen a fejünkből.
Ez meglep, mivel én Hongkong 1997-es visszaadásához kötöttem. Az emberek öncsaló módon fogékonyak a legendákra. A nemzetközi szerződések nem szoktak lejárni.
Egyik interjújában riporteri ösztönzésre kísérletet tett a felelősségmegosztásra. Nyilván van felelősség, mert a megálmodott új államok egy része abban a formában nem is létezik. Nem kevés vér, szenvedés árán szűntek meg.
A felelősséget nem lehet szortírozni. Több párhuzamos folyamat zajlott, melyek egy adott szituációban találkoztak. A felbomlás, ha csak ezt nézzük, bekövetkezhetett volna máshogy is, esetleg méltányosabb határokkal. Végül is arra juthatunk, hogy a mai magyar határok rajzát a nagyhatalmak ad hoc érdekei határozták meg. Hogy Nagyvárad ma hova tartozik, ahhoz a „magyar uralkodó osztályok” bűnös politikájának vajmi kevés köze van. Tény, hogy a korszak politikai garnitúrájának tudatát egyfajta illuzionizmus uralta. A 19. század utolsó évtizedétől úgy gondolták, véget értek a rekonstrukció évei, küszöbön áll egy expanzív korszak, melyben az országnak nagyhatalmi hivatása van. Ezt sok minden alá is támasztotta a GDP bővülésétől a technikai, oktatási modernizációig. Ma könnyen vagyunk okosak. Bécsnél vagy Berlinnél tovább a korszak magyar politikusai nem láttak.
Miközben Masarykék az Egyesült Államokban turnéztak. A ’18–’19-es politikai generációnak megvan a maga felelőssége.
Politikai irányzattól mentesen. Értelmetlen dolog Horthy, Kun Béla, Károlyi Mihály, Friedrich István felelősségét méricskélni. Van egyetemleges felelősség, ez persze nem oszlik meg egyenlően.
A revízió eszméjének érdekes szeletei vannak. Gyerekkoromban azt is mondogatták: az első és második bécsi döntés által létrejött területi viszonyok igazságosabbak voltak. Mellesleg a hongyarapítás, és főleg a határhúzó személye véglegesítette magát Trianont. Márai írta az erdélyi bevonulásról: „ajándék a végzettől”.
Nyilván érdemes lett volna kipróbálni, működnek-e a győztesek etnikailag korrekt határokat célzó magasröptű elvei, amelyeket egy percig nem tartottak be. A bécsi döntések tragédiája ez. A nemzetiszocialista Németország támogatásával születtek, miközben etnikailag igazságosabb határokat rögzítettek, magyar–szlovák viszonylatban például bizonyosan.
Ha az ember Trianonra gondol, kár tagadni, munkál benne a gyász, a veszteségérzés. Ezen átüt valami furcsa viszolygás is. Idegenkedés a partikularitástól, a másodlagos, margóra szorult létformától.
Ez a kettősség vitathatatlanul jelen van. Trianon valóban igazságtalan volt, méltatlanul alázza meg, dobja áldozatul az Erdélyben nevelkedő magyar fiatalt. Magyarországon nem kell azzal a tudattal kelni, hogy mások, magyarok vagyunk. Nem fenyeget a folytonos veszély, hogy az embert legorombítják, ha nem románul vagy nem jó románsággal kér jegyet a buszon.
A müncheni szerződés világháborús traumája óta (a konfliktust Hitler a szudétanémetek elnyomásának eszméjére alapozta) a nyugatiak úgy menekülnek a nemzeti-etnikai sérelmektől, mint ördög a tömjénfüsttől. Egyetlen törekvésük a mindenkori status quo fenntartása.
Ez valóban így van. Utálják, ha számukra idegen helyeken áttekinthetetlen konfliktusokat látnak. A délszláv, koszovói háborúk újra bizonyították, hogy Közép-Európa borzalmas hely, ahol sokat dohányzó, bajszos férfiak Kalasnyikovokkal felszerelkezve hajkurásszák egymást. Jobb távol tartani őket Európától. Ez a nyugat-európaiak tudatába 1914 óta beleégett. Hiába vártuk, hogy Trianon ügyében legalább morális igazságot szolgáltatnak. Nyugat-Európában eléggé posztkolonialista módon beszélnek ezekről az országokról. Franciaországban a régió megnevezése ma is sokszor Pays de l’Est, a Kelet országai, ami harminc évvel a berlini fal leomlása után szomorú. Az ő szemükben ezek a keletiek borzalmas nacionalisták, lengyel vízvezeték-szerelőik, bolgár hidegburkolóik elveszik a tisztességes munkások megélhetését.
Mit hozott ez a száz év? Csökkent a magyarság szerepe, gyorsult az asszimiláció üteme?
Persze, a kisebbségbe kerülő nemzetek fogyatkoznak, zsugorodnak. Történelmi távlatból mégis elmondhatjuk, a 18. századi Magyarországon jóval kisebb volt a magyarok száma, aránya, mint ma.
Ezek az emlékművek arra jók, hogy megosszák az értelmiségi belvilágot. A szélesebb közvéleményt kevéssé érdekli, milyen szobrokat állítgatnak a városban.
A fiatalokat tényleg nem érdekli. Legalábbis így látom. Az a fajta vizuális térmegjelölés, amit gyakorlunk, hidegen hagyja az ifjúságot. De elismerem, fontosak egy politikai közösség életében.
Nekünk ez gyásznap, éppúgy, mint október 6. Ez is veszteség, panasz, önfelszámolás.
A szervezők nem annak szánták. Az összetartozást akarták erősíteni. Egyébként megjegyzendő, a szomszédos országok történeti tudatában Trianon viszonylag jelentéktelen pont. Ha román vagy szlovák történészekkel találkozunk, el is mondják: náluk ez nem jelentős ünnep, a december 1-jei gyulafehérvári határozatok vagy a turócszentmártoni nyilatkozat fontosabb. Trianon epizód számukra, a győzelem 1918-as aktusát tetőzi be. A magyar szemlélet közjogias, a szomszéd népek inkább népfelszabadító teológiákban gondolkodnak. A magyar revízió idegesíti őket, de nem kapcsolódik számukra Trianonhoz.
Van egyáltalán esély arra, hogy a Trianon-kérdés letisztuljon, érzelemmentesebbé váljon?
Ha komoly emberekre hallgatunk, Trianonnak már szakkérdéssé kellett volna válnia. De ma is intenzív érzelmeket vált ki határokon innen és túl, és ez nyilván nem véletlen.
