Nyáry Krisztián: Az antiszemitáknak sincs olyan szerencséjük, hogy újat kitaláljanak
A szocializmus időszakában Magyarországon nem volt jellemző a nyílt antiszemitizmus, a rendszerváltozáskor az irodalmi lapokban mégis meglepően hamar megmutatta az arcát. Jól látom, hogy ez így történt?
Igen, és amilyen hamar történt, az arra enged következtetni, hogy előtte is létezett antiszemitizmus, csak a felszín alatt. A rendszerváltás idején nagyon hamar, szinte hónapok alatt ugyanazok az árkok keresztezték a magyar értelmiség életet, mint amelyek a 1940-es években. Az úgynevezett népi-urbánus vita, amelynek a mélyén sokszor ott van az antiszemitizmus, ott folytatódott, ahol 1945-ben abbamaradt. A szocializmusban pozitív értelemben sem volt szokás a zsidóságról vagy magyar zsidókról beszélni, és így nyilvánvalóan az antiszemiták sem hallathatták a hangjukat. Aztán az első pillanatban, amikor a téma valamelyest előkerülhetett, akkor egyre kevésbé szalonképesen kezdtek beszélni róla. A ’90-es évek legelején Csoóri Sándor Hitelben megjelent híres cikksorozata, a Nappali Hold tulajdonképpen születhetett volna 1939-ben is. Lényegében ugyanazt a diskurzus folytatta, és ugyanazokat a reakciókat váltotta ki, mint a háború előtti megnyilvánulások, és később hasonló politikai tartalmak kapcsolódtak hozzá.
Ez bizonyos értelemben megerősíti, amit a kötet is mond, hogy az antiszemitizmus mindig is jelen volt, csak más-más formákban.
Magyarországon azért volt speciális a zsidóság helyzete, és az antiszemitizmus is, mert nálunk a zsidóság és a modernitás nagyon erősen összekapcsolódott. A modern polgári osztály megjelenése nagyon erősen összefüggött a speciálisan magyar asszimilációval. A legtöbb zsidó, akinek a családja vagy ő maga megtelepült Magyarországon, előbb-utóbb azt az ajánlatot kapta kimondatlanul a magyar államtól, hogy asszimilálódj, válj magyarrá, és ha jó magyar vagy, akkor felőlünk akár a zsidó is lehetsz. Amit kínáltak, az valamiféle polgári életmód volt. Ez jelentheti akár a kulturális polgárságot, amelynek megjelenése az irodalomban és a művészetek szempontjából volt fontos, de akár a tulajdonosi polgárságot is. Akárhogy is, a századfordulóra a városi polgárságban nagyon erősen reprezentálta magát a zsidóság. Olyan zsidó többségű települések jöttek létre az Osztrák-Magyar Monarchiában, mint Máramarossziget, vagy az erős zsidó közösséggel rendelkező Pápa, illetve a budapesti belső kerületek. Terézváros például zsidó többségű volt. A korszakban a polgárságra épült nagyon sok minden, így aztán, akinek baja volt a polgári átalakulással, a modernizációval, az nagyon hamar az ellenségei között találta a zsidót.
A képzelt zsidót persze nagyon könnyen lehetett bármivel azonosítani. Akár a baloldali anarchista-kommunisztikus mozgalommal, ami már a századforduló után jellemző volt az antiszemita diskurzusban, vagy épp ellenkezőleg: a nagytőkés, a valódi értékekkel nem törődő pénzemberek figurája is jól azonosítható volt a zsidóval. És persze voltak az antiszemitizmusnak régies formái, az úri antiszemita hagyomány, de talán ez volt még a legkevésbé veszedelmes. Ez egyszerűen vallási, kulturális, etnikai türelmetlenségből fakadt. A magyar nemes nem utálta jobban a zsidókat, mint a románokat vagy a szerbeket.
Nyáry KrisztiánGondolom, azért jó táptalaja volt mindenfajta idegenellenességnek az antiszemita közérzület.
Magyarországon ennek bőségesen meg volt ágyazva. És amikor szinte robbanásszerűen megjelentek a kultúrában a modernitás nagy iskolái, például a Nyugat – amely az egész magyar irodalmi modernségnek a legfontosabb zászlóshajója volt –, arra nagyon könnyen rá lehetett sütni, hogy ez egy zsidó lapocska, amely valamiféle veszedelmet jelent az ősi romlatlan magyar kultúrára. Ez már a századfordulón, Tisza István korábban is jellemző volt. A Nyugatnak olyan reprezentáns szerzői, mint Ady Endre, Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső, akik egyáltalán nem voltak zsidók, nagyon könnyen zsidóvá váltak az ellenoldalról nézve. De azt is mondták rájuk, hogy zsidóbérencek. Ami persze azért különös, mert a Nyugat körüli ténylegesen zsidó származású íróknak – mondjuk, Molnár Ferencnek, Szomory Dezsőnek, Radnóti Miklósnak, Vas Istvánnak – a zsidóság nem volt elsődleges identitásuk. Személyükben olyan emberekről beszélünk, akik a magyar kultúrában érezték magukat otthon, és ehhez akartak valamit hozzátenni. Közülük többen ki is kérték maguknak, ha zsidóként azonosították őket, ami nem jelentette persze azt, hogy feltétlenül kikeresztelkedtek volna. Volt, aki tulajdonképpen még a vallást is tartotta, de nem ez volt a legfontosabb az életében. Nem véletlen, hogy a zsidó ortodoxiából ebbe a művészeti körbe nem került be senki.
De az antiszemita mozgalmak mégis megtalálták azokat a zsidókat, akik számára a zsidó identitás nem vallási alapon jelent meg.
Ez a legélesebben Radnóti Miklós esetében volt jellemző. Amikor már nagyon komoly antiszemita mozgalmak voltak Magyarországon, sőt megszülettek az első korlátozó törvények, akkor felkínálták neki, hogy egy tisztán zsidó lapba kezdjen el publikálni, amit Radnóti élesen visszautasított. Azt mondta, hogy én nem érzem magam zsidónak, az én falamon Arany János képe van. Ami valószínűleg tényleg így volt. Radnóti abból a kultúrából származtatta magát, amelynek Arany János, Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor voltak a meghatározó szereplői, nem pedig Mózes és Áron. Ami miatt különösen tragikus az ő sorsa, meg ennek a generációnak a sorsa is, hogy miközben nem tartoztak a hagyományos vallásos zsidósághoz, az a közeg, ahova tartozni szerettek volna, kivetette magából őket. És amikor ez megtörtént, nagyon már nem lehetett finomkodni, hiszen az életükről volt szó.
Érdekes, hogy azt a kifejezést idézte fel az imént, hogy „zsidó lapocska”. Ez mintha pár évvel ezelőtt ugyanígy elhangzott volna egy irodalmi potentáttól. Mintha mondatok, szavak is visszaköszönnének ebben a beszédmódban.
Az antiszemitáknak sincs olyan szerencséjük, hogy újat kitaláljanak. Minden fordulat, amit ma használnak, vagy a kilencvenes években kezdtek használni, már létezett korábban. Csurka István, aki elég jól értett a mondatokhoz, meg a magyar nyelvhez, nem nagyon tudott olyat leírni, amit mondjuk Szabó Dezső vagy Németh László ne írt volna le korábban. Legfeljebb radikálisabban fogalmazott, amikor már elsősorban politikus volt, és csak másodsorban író. Ezek a szellemi áramlatok és a mögöttük rejlő türelmetlenség, adott esetben a manifeszt antiszemitizmus ugyanígy, ugyanezekkel a szavakkal kísérve volt jelen a húszas-harmincas években is.
Kertész Imrének viszont kulcskérdés volt az Auschwitz-élmény, és ő nem tagadta a zsidó mivoltát sem.
Azt gondolom, őt leginkább talán az foglalkoztatta, hogy mit kezdjen a saját túlélésével, ami már maga paradoxon.
Igen, de ismerős a történet, miért nem jelenhetett meg a Sorstalanság a maga idejében.
A Kádár-rendszerre jellemző elfojtás, szőnyeg alá söprés öntudatlan volt. Kertész a Magvető Kiadónak küldte el először a kéziratot. A Magvető abban az időben is az első számú szépirodalmi könyvkiadó volt a Szépirodalmi Kiadó mellett. Én biztos vagyok benne, hogy a szerkesztőkben semmiféle antiszemita érzület nem volt. Csakhogy a szöveg nagyon elütött attól, ahogy abban az időben a zsidóságról egyáltalán beszélni lehetett – s persze nemcsak a zsidóságról, a holokausztról, Auschwitzról is. Valószínűleg úgy érezhették, hogy a könyv kiadásával tabut lépnének át, úgyhogy inkább visszaadták a kéziratot mint irodalmilag sikerületlen művet. És miközben lényegében csak a tabuval nem akartak szembenézni, vakok voltak ennek a szövegnek a zsenialitására. E mögött egyébként Kertész Imrének az a fajta zsidóságtudata és identitása állt, ami szintén elütött a kor jellemző zsidó identitásaitól.
Hogyan néztek ki ezek a korszakra jellemző zsidó identitások?
Az volt például a mondás, hogy „ne beszéljünk róla, ez egy adottság”. Volt egy jellegzetes válasz, tulajdonképpen már a tizenkilencedik század legvégétől: az antiszemitizmus ellen egy gyógyszer van, ez pedig a minél teljesebb asszimiláció. Tehát akkor múlik majd el az antiszemitizmus, hogy ha nem lesznek zsidók. Kis túlzással ez a terv majdnem sikeres is volt abban az értelemben, ha Hitler, Auschwitz és mindaz, ami a tragédiához vezetett, tíz-tizenöt évvel később jön, akkor sokkal kevesebb embert érintett volna, hiszen egy generációval később lettünk volna, és addigra még többen tudtak volna asszimilálódni. Nem mintha persze Hitlert érdekelte volna az egyéni identitás. Ez a nagyon erős asszimilációs igény különösen a 19-20. század fordulóján vagy azt megelőzően volt jellemző. Először az ortodoxia helyett a neológia, azután a neológia helyett valamiféle háttérben lebegő vallásosság vált jellemzővé, majd adott esetben a kikeresztelkedés vagy az ateizmus, és egyfajta valóban kozmopolita polgári identitás. Vagy adott esetben éppen a magyar nacionalista identitás. Nagyon sok zsidó család ugyanolyan módon gondolt a nemzetre meg a hazára, mint bárki más ebben az országban. És ezt egészen addig meg is tudták tenni, amíg nem származási alapon különítették el őket a magyarságtól. Tulajdonképpen ez a hagyomány élt tovább a Kádár-rendszerben. Ha nem beszélsz róla, ha jó magyar meg jó szocialista vagy, akkor a zsidóságod megszűnik, magától elpárolog. Aztán kiderült, hogy azért ez mégsem olyan egyszerű.
Úgy emlékszem, a Kádár-korszakban nagyon sokáig nem is nagyon foglalkoztak azzal, hogy a holokausztot fel lehetne vagy fel kellene dolgozni.
Nagyon érdekes ennek a nyelvi tabusítása. Nem beszéltek erről, hanem úgy hívták, hogy „azelőtt”. Vagy körülírták. És ezért tudott aztán egyáltalán a holokauszt mint kulturális probléma olyan elemi erővel kitörni a rendszerváltás után.
Persze a folyamat talán még most is tart. A Saul fia csak pár évvel ezelőtti film, tehát kulturális értelemben, úgy tűnik, nagyon is jelen van a téma Magyarországon.
Bőven. De azért a rendszerváltás előtt is születtek már nagyon fontos filmek, művek. Egyáltalán, a zsidó identitással kapcsolatban sok minden született, és nagyon sok magát egyébként zsidóként is definiáló művész volt. A zsidóság azonban nem volt számukra mindig annyira fontos, legföljebb az üldöztetés bizonyosságát jelentette, de nem egyfajta pozitív identitást. A modern magyar képzőművészet meghatározó figurái közül nagyon sokan voltak zsidók. Gondoljunk Ámos Imrére, Vajda Lajosra, Vajda Júliára, Bálint Endrére. Ez maga a magyar festői modernitás. Vagy ott van a Nyolcak festőcsoport, amely ugyanolyan fontos a magyar képzőművészet történetében, mint a Nyugat az irodalomban. Azt hittük nagyon sokáig, hogy a csoport hét tagja zsidó származású volt, kivéve Márffy Ödön. Ma már azt is tudjuk, hogy Márffy is legalább félig zsidó volt. Ha azt vesszük, ehhez képest a zsidó lapocskának bélyegzett Nyugat jóval kevésbé volt ténylegesen zsidó hátterű. A szerkesztői között meghatározó volt a zsidó származás, kezdetben legalábbis. Amikor aztán már Babits Mihály és Móricz Zsigmond szerkesztette a lapot, ezt nem lehetett rásütni, mégis megtették. De hát azt ismerjük, hogy az antiszemitizmushoz igazából nincs szükség zsidókra, sőt néha zavaró tényezők.
Az interjú a 168 óra hetilap 2020. december 22-i számában jelent meg.
