A pápa trónusát faragja a cigány asztalos

– Vándorasztalos?

– Igen, mindig oda megyek, ahová hívnak. Kastélyokba, templomokba, ahonnét nem lehet elhozni a restaurálnivalót. Eddigi munkáimat ez jellemzi. Ha hívnak, megyek; ha befejeztem, továbbállok. Intézetben nevelkedtem, négyéves koromban kerültem gyermekotthonba, Nágocsra. Sokszor sírtam, vártam az anyukámat, s a nevelőtanárom egyszer elvitt a templomba. Ránéztem a keresztre feszített Jézusra, s elhatároztam: én is megfaragom. Mikor elkészült, és egy versenyen díjat nyertem vele, azt mondták: lehetetlen, hogy az én kezem munkája, ezért újra kellett készítenem. Itt kezdődött a művészet iránti rajongásom, de akkor még hintókészítésben vagy orgonaépítésben gondolkodtam. Ipari tanulóként szerettem bele az asztalosmesterségbe is, de a mai napig is az antik bútorok érdekelnek leginkább.

– Mely munkáira a legbüszkébb?

– Mindig a legutolsóra. Mindig az a legjobb, a legszebb. Legyen az kastélyparketta, falépcső, egy ajtó vagy egy asztal. Akár itthon, akár külföldön.

– Hogyan lehet vándorasztalosként, romaként érvényesülni?

– Bevallom őszintén, nagyon nehezen. Számtalan felújítási, restaurálási munkám van ugyan, de legtöbbször, mikor meglát a megrendelő, nem bízik abban, hogy jól dolgozom, mert cigány vagyok, s mert restaurátori diplomám sincs. Aztán adnak egy próbamunkát, s a végén nem hisznek a szemüknek, mikor visszaadom a lelkét a fának.

– Mert a fának lelke van?

– Mint egy szép asszonynak. Csak nagyon finoman szabad vele bánni. Egy műtárgy azért marad fent, mert valaki valamiért ragaszkodott hozzá. Mint egy gyönyörű nő, aki megfog, magához vonz. A megfakult, kopott külső mögül újra elő kell hozni, ragyogóvá tenni a szépséget. Ehhez az is kell, hogy amikor ránézek, jelenjen meg előttem, érezzem, hogy milyen volt, s milyen lehet ismét. Amikor a kezem alá kerül egy-egy régi bútor, megszólítom magamban az egykori készítőmesterét: adjon ihletet, hogy a munka olyan szép legyen, mint az ő idejében. Amikor tiszta szívvel-lélekkel adott lelket neki.