A Népszava hosszú útja

Nem akarok rosszmájú lenni, de nem vállalnék főszerkesztést. Már az első Népszava-főnököt, a sziléziai származású Külföldi Viktort (eredeti nevén Mayer-Rubicsek Jakabot) fúrták. Maga a nagy Frankel Leó és követői szorították margóra. Pedig Mayer-Rubicsek Külföldi igazán ártatlannak tűnő tervekkel lépett színre. Holmi szakszervezeti jogokat, a munkaidő maximálását, törvényben biztosított pihenőnapot, betegbiztosítást, később a szocdemek nagy projektjét, az általános választójogot harcolta volna ki. Csupa olyasmit, amit épp most korlátozna a kétharmados hatalom. Lehet, hogy kezdhetünk mindent elölről?

Frankel viszont valódi, modern, ideológiai alapon álló munkáspártot tervezett el, ausztromarxista ideákkal, Karl Kautskyval, Otto Bauerrel, Viktor Adlerrel felszalagozva.

Szóval nem lennék főszerkesztő. Garami Ernőt, a Népszava első koncepciózus, nagystílű vezetőjét, aki valóban kiemelte lapját a partikularitásból, 1919-ben a politika és a kommün ragadta el, Kunékkal sodródva kényszerült száműzetésbe. Utódja, Weltner Jakab szintén Bécsbe menekült a különítményesek fenyegetőzése elől. „Szerkesztő úr, Jakab, / kitörjük a nyakad” – éneklik a lapra „erősen neheztelő” gyilkosok, és hogy nem viccelnek, hamarosan be is bizonyítják. Decemberben szétverik a Népszava szerkesztőségét, nyomdáját. Januárban meggyilkolják a szociáldemokrata párt panaszirodájának vezetőjét, és február 17-én, a Gellért Szálló lépcsőjén odavetett talányos Horthy-kiszólást követően („nem beszélni kell itt, hanem cselekedni”) meggyilkolják Somogyi Bélát és Bacsó Bélát. Később Mónus Illést a zsidótörvények miatt váltották le, a nyilasok kivégezték. Szakasits Árpád Rákosi-börtönbe került, Horváth Zoltán követte.

A Népszava – amióta valóban tényező a sajtópiacon (ne feledjük, csak 1905 óta napilap!) – kettős szorításban él. Üldöztetés és fennmaradás, anyagi zűrzavar és állami kényszerfelügyelet, kommunizmus és szociáldemokrácia, paktum és ellenzékiség, belső elszigeteltség és világforradalmi álmok, fennmaradás és megszűnés határán egyensúlyoz. Ady váratlan megjelenése (1908), kiállása a Népszava mellett megemelte a lapot („szivemet küldöm, ez ó frigy-ládát”), József Attila nem mindig szerette, Kassák, Nagy Lajos, Szabó Ervin otthonának érezte, Kosztolányi kegyesen elfogadta, Radnóti publikálgatott benne, Faludy a háború után egy ideig szerkesztette is.

Az ős Népszava azonban autodidakta, szabadidős újságírók lapja. A lap tele véleménycikkekkel, szinte híranyag nélkül. A szociáldemokrata párt tudatos építkezése folytán később kitűnő könyvkiadó és saját nyomda települt köré, s mindez termékeny szimbiózisban élt a szocdem párt apparátusával. Ez szoros napi felügyeletet jelentett, a Népszava – ma úgy mondanák – „pártlap”, ennek akkor még nem volt negatív kicsengése. A korabeli tagság és olvasó határozottan el is várta, hogy szellemi ízlését, világnézeti tájékozódását, egyáltalán a létezését az újságban viszontlássa. A Népszavának nem is kellett „függetlenné maszkíroznia” magát. Olvasótáborát kezdettől jellemezte – Sinkó Ervin szabadkai beszámolói szólnak erről – valami megható autodidakta szellem, a munka mellett írogató plebejus szívós elszántsága, a társadalom számkivetettjeinek nemzetek és kasztok feletti szolidaritása. „A munkásotthonban (ahol éltem) – írja Sinkó – senki sem törődött fajjal, nemzetiséggel, magyar, szerb, német munkások ültek együtt”, írni-olvasni tanultak, kis kézikönyvtárat rendeztek be, hogy minden fontos szakolvasmányhoz hozzájussanak. Népszava-olvasónak (szaktársnak, sőt elvtársnak) lenni ebben a közegben hitvallás volt.

’14-ben, a legőrültebb világháborús lelkesedés közepén a Népszaváról messziről lerítt a szocdemek titkos pacifizmusa. A harctéri tudósítások hangvétele, jelzésszerű áttűnései, utalásai mind arról tanúskodtak, hogy a Népszava „távolságtartással” kezeli a háborús hisztériát. A lap mégis a békébe bukott bele először. A kommün alatt a vörösterror ellenzője, a fehérterror idején a gyilkosok leleplezője, a joguralom utolsó bástyája.

A kommün idején a kommunistákkal létesített szimbiózis azonnal érezteti politikai hatását. Ettől a tehertől a szociáldemokrácia (és a Népszava) többé nehezen szabadul. A kommün közös egységpártjának ugyanis két hivatalos lapja van. A reggel megjelenő Népszava és a délutáni közlöny, a Vörös Újság. A legfurcsább mégis az, hogy a kormány „két hivatalos lapja” naponta egymással ütközik meg. A Vörös Újság gyakran vádolja opportunizmussal, árulással a szociáldemokratákat és a Népszavát is.

Az azóta is vitatott Bethlen–Peyer-paktum a Bibó által „konzervatív rendőrállamnak” nevezett Horthy-rezsim és a szociáldemokrácia között a Népszavában lát napvilágot először. És a szöveg rögtön erős felháborodást vált ki. Hiszen az áll benne: a szocdemek külföldön segítenek a Hothy-rendszer elfogadtatásában. Cserébe megtarthatnák meglévő szervezeteiket, mandátumaikat, s egyes helyeken jelöltet is állíthatnának.

A Népszava a paktum nyomán „revizionista”, Rákosi speciális szóhasználatával „szociálfasiszta” munkásárulók lapja. A polgári progresszió képviselőinek túl vörös, a szocdemek közé szivárgó kommunistáknak túl zöld. Mégis szimbólumértékű, hogy 1944. március 19-én a nácik a Conti utcai szerkesztőséget rohanják meg hajnalban először, akár egy stratégiai fontosságú nemzetközi repülőteret.

A Népszava mindig kilógott a sorból. 1949 után azonban már nem több, mint a szovjet Trud hazai verziója (Szabad Nép – Pravda, Magyar Nemzet – Izvesztyija), a SZOT központi lapja. Ezzel hosszú történet különleges szakaszába értünk. Olyan bizarr sajtópiacon találtuk magunkat, ahol a lapszerkesztés, az újságírói teljesítmény a legkevésbé sem számít. Az újságok tartalmán és szerkesztőin kívül a példányszámokat is a központ „állította be”. A Népszavának 1949-től 1990-ig is bizonyára vannak szerkesztői, főszerkesztői, csak éppen nem tudjuk már, kik is voltak ők. Illetve valakire talán emlékszünk, s ez korjelző lehet. Vándor Kálmán sportpublicisztikai teljesítményére, de főleg olaszból magyarított slágerszövegeire („azzurro, magyarul azt jelenti...”) emlékszik a hálás olvasó. A családban, ahol a lapot járatták, apám így magyarázkodott: „Mert a sportrovat mégis a Népszavában a legjobb.” Így múlt el negyven év.

De a Népszava túlélte ezt is. Ugyanis elpusztíthatatlan. Igaz, láttunk szomorú példát: lapot, amelyet a magyar kultúra elidegeníthetetlen részének hittünk, de mára csak a fejléc maradt belőle. A száznegyven éves Népszavában azért bízunk. Végül is fegyvertársak vagyunk.