A negyvenesek rosszkedve

A Protokoll főhőse, Mátrai Ágoston a külügyminisztérium alkalmazottja. Negyven múlt, a karrierje ígéretes. Ám az élete csupa megfelelési kényszer, a boldogságát sehol nem találja.

– Korunk fölösleges embere nem anyagiakban szenved hiányt. Nincsenek valódi céljai, nem képes lelkesen küzdeni semmiért. Tipikus mai értelmiségi, aki az életét sokszor hiábavalónak érzi – mondja Valló Péter, az előadás rendezője.

Damjanovich Katalin midlife coach élet közepi kríziseket kezel. Gyakran keresik fel hasonló gondokkal középkorú kliensei. Középosztálybeliek, már sok mindent elértek, mégis céltalanok.

Katalin talán azért is tud segíteni nekik, mert korábban ő is átélt ilyen válságot. Külkereskedelmi diplomát szerzett, férjhez ment, kislánya született. Nyolc éve elvált. Az EU-csatlakozás után uniós programok előkészítésében vett részt, nyüzsgő társasági életet élt. Aztán mégis egyre boldogtalanabbnak érezte magát. Harmincöt éves múlt, s folyton azon töprengett: mivel töltse hátralévő évtizedeit? Örökké pályázatokat írjon? Felkeresett egy coachot, aki közölte vele: élet közepi krízistől szenved.

A szakember támogatásával Katalin életformát váltott, új hivatásra talált: ő is segítő foglalkozást választott. Azt mondja: általános jelenség, hogy a „midlife crisis” egyre fiatalabb korban jelentkezik. Gyakran már a harmincasok is úgy érzik: enerváltak, fölöslegesek. Friss diplomásként kerültek valamelyik multicéghez, a ranglétrán gyorsan lépkedtek fölfelé, új kihívást nem találnak. Közben már ott nyomul mögöttük a karrieréhes következő nemzedék.

– A negyven fölöttiek helyzete még rosszabb. Attól félnek, nem kellenek a munkaerőpiacon, noha még tele vannak ötletekkel, kreativitással. És még húsz évet kellene dolgozniuk. Mit kezdjenek magukkal? – kérdi Damjanovich Katalin.

Az élet közepi krízis a jóléti társadalmakban jelent meg először. A lakosság többségének már nem kellett az alapvető létfeltételek megteremtésével küszködni. Magasabb életcélokat tűzhettek maguk elé. Az afrikai éhezőknek vagy a cigánysor nyomorgóinak nincs midlife crisisük. Ezért is mondják az efféle lelki bajra: úri nyavalya.

Pedig nem az, sőt egyre gyakoribb civilizációs probléma. Az élet közepi válságban már nem azt számoljuk, hány év telt el a születésünk óta, hanem azt, ami még hátravan. A horizont szűkül, a lehetőségek fogyatkoznak: számba vesszük, mi minden nem lett belőlünk, leltározhatjuk megalkuvásainkat. Ismét előkerülnek a kamaszkor kérdései: miért élünk, mi végre vagyunk itt? Fontossá válik, hogy tegyünk valamit, ami túlmutat önmagunkon, amivel nyomot hagyhatnánk. Az a legkeservesebb, ha nincs kinek, nincs mit átadni.

Kopp Máriával, az SE Magatartástudományi Intézetének tudományos igazgatóhelyettesével nem sokkal halála előtt beszélgettünk. Azt mondta: negyven év fölött felerősödhet a depresszió. A nőknél ez inkább mentális, szorongásos tünetekben jelenik meg, a férfiaknál alkoholizmusban, agresszivitásban.

A magyar középkorúak rosszkedvének társadalmi okai is vannak. Ők az úgynevezett rendszerváltó nemzedék: az „átkosban” szocializálódtak, aztán a vadkapitalizmusban próbáltak érvényesülni. E nemzedék tagjai 1989 után abban reménykedtek: itt jobb, igazságosabb világ épülhet. Aki tehetségesebb, aki jobban teljesít, többre jut. De már a kilencvenes években végzett kutatások jelezték a kiábrándulást: az új demokrácia a társadalmi igazságtalanságokat súlyosbította.

– A mai középgeneráció számára az elmúlt húsz év alapvetően kudarctörténet. A pesszimizmus és a kilátástalanság érzése uralkodott el bennük, és a gyerekeiknek is ezeket a negatív életérzéseket adják át. – magyarázza Örkény Antal szociológus.

Valló Péter is úgy véli: az előadás főhősének személyes kudarca a honi közélet válságát is példázza. A protokollfőnök megveti a politikát, átlátja a korrupt állami apparátus működését. Mégis igazodik a hatalom normáihoz. Magányos őrlődései közepette valódi kapcsolatokra sem a munkájában, sem a magánéletében nem talál.

Figurája ebből a szempontból is tipikus. A magyarok rendkívül bizalmatlanok a politikai és a közintézmények iránt, és egymásban sem bíznak.

– Legutóbbi felméréseinkben az emberek nyolcvan százaléka állította: itt senkit sem érdekel, hogy mi történik a másikkal. Több mint hetven százalékuk mondta azt, hogy jobb nem bízni senkiben – jegyzte meg a professzor asszony.

Hozzátette: ráadásul mi vagyunk Európa egyik legindividualistább népe. Amiből nem az következik, hogy mindenki szabadon megvalósíthatja önmagát. Sőt: a magyarokra jellemző, hogy mindenki akar valamit, külön elképzelései vannak, ám a közös célokért nem vagyunk képesek összefogni. A különféle szándékok inkább kioltják egymást, és az emberek könnyen egymás ellen fordulnak. Nem találunk közös utat másokkal. A karrierharc könyörtelen macsóvilágot teremt: társaink sikere a vereségünkkel egyenlő.

– A céltalanság főleg a magasabban képzett középkorú férfiakat jellemzi. Még ha stabil állásuk is van, a bizonytalanság, a jövő kiszámíthatatlansága stresszeli őket. A társadalmi hierarchiában való lecsúszás folytonos fenyegetettség. A céltalanság az egyik legsúlyosabb veszélyfaktor. Azok a férfiak, akik értelmetlennek tartják az életüket, háromszor nagyobb valószínűséggel halnak meg 69 éves koruk előtt – mondta Kopp Mária.
Ráadásul a magyarok abszolút kockázatkerülők. És az idő múlásával még kevésbé mernek új dolgokba kezdeni.

Az irányváltást a középgenerációra háruló kettős nyomás is nehezíti: egyre tovább kell támogatni a gyerekeket, és sokan idős szüleikről is gondoskodnak. Ebben a helyzetben az ötvenesek többsége is a kötelezettségeinek igyekszik megfelelni, nincs módja újrakezdeni, élvezni az életét.

Örkény Antal szociológus úgy véli, a jelenlegi kormány tovább növeli a középgeneráció terheit:
– A magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével kevesebb lehetőség lesz az előtakarékoskodásra. Az állami nyugdíjak szinten tartása viszont csak az aktív korúak pluszadóztatásával érhető el. Az idősek támogatása így még inkább a középgenerációra hárul majd. Őket sújtja a felsőoktatási reform is: több millió forintot fizethetnek a gyerekeik taníttatására.

Azok is félnek pályát módosítani, akiknek nincsenek anyagi gondjaik. Sokszor addig hajtanak, amíg súlyos betegség meg nem állítja őket. Damjanovich Katalin mégis bizakodó, saját és mások történetei is igazolják: az élet közepi válság megoldható.

Van, akitől megkérdezem: ha megtudná, hogy hónapjai vannak hátra, mit tenne? Ilyenkor kiderülnek az igazán fontos dolgok. Segíthet a „levél a jövőből” gyakorlat is. A kliens leírja, milyennek szeretné látni magát egy év múlva, hol lesz, mit fog csinálni. A levelét elteszem, és egy év múlva elküldöm neki.

Az egyik banki alkalmazott bioüzemanyaggal kezdett foglalkozni, egy másik pénzügyi szakember gasztronómiai vállalkozást tervez. Más a szabadidejét fordítja hasznosabb célokra: református gyülekezetben fiatalok lelki segítését vállalta.

Katalin szerint minden problémánkra ott van bennünk a válasz. Elég egy kis lépést tenni az új irányba, utána magától jön minden. Nemegyszer kiderül az is: bármilyen nehezek a körülményeink, a változás igazi akadálya mi magunk vagyunk. Mert önbizalom és bátorság is kell ahhoz, hogy merjünk boldogok lenni negyvenen túl.