A monori példa

– Mi volt az a nagy különbség a két fél között, ami miatt az 1985-ös monori összejövetel valóságos csodának számított?

– A demokratikus ellenzék döntőnek tartotta a nyilvánosságot, és meggyőződése volt, hogy a szabadság kis, majd nagyobb köreit a kollektív és egyéni jogok nyílt képviseletével kell létrehozni. Ebbe belefért a hatalommal való konfrontáció is. A népiek viszont elsősorban tárgyalni akartak, mert másképpen látták a politikai lehetőségeket. Ők a hatalom reformhajlandóságú köreivel törekedtek informális párbeszédre, és bár természetesen a nyilvánosság hívei voltak, ezt egy saját irodalmi lap, a Hitel elindításával képzelték el, amely főként nemzeti sorskérdésekkel foglalkozik, és egyébként járulékos módon demokrata.

– Egyszerűen más és más taktikákról volt szó, vagy az eltérések a két társaság tradícióiból is következtek?

– Természetesen nem csak taktikáról volt szó, de nem is pusztán hagyományokról, hanem a szovjet típusú rendszerhez való viszony kulturális különbségéről. A népi mozgalom háború utáni demokratikus szárnya hosszú ideje egy kritikus, de társutas, a rendszerrel fenntartásokkal együtt élő vonulat volt. Ez persze nem lett volna lehetséges, ha az ideológiában nincsenek közös pontok. Az állam kiterjedt szerepe például, vagy a kollektivizmus, ami a harmincas években még egyértelműen a parasztságot jelentette, a hetvenes években azonban már a nemzetet, ezen belül a határon túli kisebbség ügyét. A demokratikus ellenzék pedig az individualizmus és a szabadság intézményes garanciái mellett állt ki, baloldali liberálisnak volt mondható, míg a népiek egy nem liberális, kollektivista, sajátságosan magyar szocializmusban gondolkodtak.

– Miközben mind a ketten baloldalról jöttek. Érdekes, hogy a kölcsönös ellenszenvben ez a tény végül milyen keveset nyomott a latba.

– Igen, bár félreértés azt hinni, hogy a két oldalnak Monoron kívül nem volt köze egymáshoz. 1977-ben a Charta ’77 nevű, a csehszlovákiai letartóztatások ellen tiltakozó petíció aláírói között ott volt Kiss János is meg Csoóri Sándor is. Ez a közös fellépés két év múlva megismétlődött a Charta-per idején. 1981-ben a Bibó-emlékkönyvbe is együtt írtak. 1982-ben Duray Miklós szlovákiai magyar ellenzéki perében a demokratikus ellenzék mozgósította egész aktivistahálózatát. Azt is érdemes felidézni, hogy Monort egy teljes évig készítették elő. Mindig a Bástya sörözőben tanácskoztak, az asztalfőn pedig – nem voltam ott, de így képzelem – a mindenki által elfogadott Donáth Ferenc ült, a „hídember”, a fő szervező. Ma furcsának hat ilyesmit mondani, de akkor, az együttműködésen mutatkozó összes repedés ellenére sem tűnt lehetetlennek egységfront létrehozása a rendszer ellen. Két évvel később a népiek ugyan külön gyűltek össze Lakiteleken, a dialógus az Ellenzéki Kerekasztal mellett mégis folytatódott, ami a szabad választások után végül az Antall–Tölgyessy-paktummal ért véget. Ez hosszú időre berendezte és működőképessé tette a magyar demokráciát. Tíz év párbeszédről van tehát szó, ami után a jelek szerint több közös ügyük már nem volt.

– A kilencvenes évek elején, de tán már korábban is sokan gondolták, hogy a két oldal által produkált két párt nagykoalíciójával, politikai szövetségével később más irányt vettek volna a dolgok. Másféle konfliktusaink lettek volna, talán értelmesebbek. Szabad ezt a „lehetett volna” kérdést felvetni?

– Szerintem igen, nagyon is. A kérdésre kétféle választ adhatok. A racionális felelet az, hogy két, markánsan eltérő identitás külön útja magától értetődő, elkerülhetetlen. Ha viszont érzelmileg közelítek, akkor azt mondom, hogy a magyar demokrácia beágyazottságának, elfogadottságának talán jobbat tett volna, ha a rendszerváltó erők együtt alakítják ki az új viszonyokat. Ez esetben később nem a rendszerváltók estek volna egymásnak, hanem – lengyel mintára – a posztsztálini rezsim és az ellenfelei között húzódott volna a fő törésvonal.

– Úgy gondolja, hogy a demokratikus intézményeket az MDF jobban el tudta volna fogadtatni a nemzeti ügyet a demokráciánál többre tartó rétegekkel, az SZDSZ pedig több megértést mutatott volna a polgári erényeket nélkülöző, a szabadságtól rettegő társadalom iránt? Ennek az összefogásnak a hiánya vezetett volna a Fideszhez?

– A Fidesz nem része ennek a történetnek. Amikor ők jöttek, a szintézis igényével jöttek, ezt ne vitassuk el tőlük. Ami később történt, az egy racionális politikai kalkuláció eredménye, és azon a felismerésén alapult, hogy a társadalom még mindig a nemzeti retorika nyelvét érti a legjobban. Ezen azonban a Fidesz még túl is tett azzal, hogy korábbi időkhöz nyúlt vissza, és a Horthy-rendszer kurzusnyelvét kezdte használni. Ez Monoron szóba sem került, a népi írók már sokkal modernebb fogalomrendszerben beszéltek, mint később a Fidesz, amelynek a politikája tehát hozzájuk képest is új fejlemény. Egy jéghideg, papíron kiszámolt, gondosan összerakott hatalmi konstrukció logikája.

– És mi lett közben az urbánusokkal és a népiesekkel? Ezek a megjelölések mára kikoptak a közbeszédből, tehát vagy felszívódtak, eltűntek, vagy a régi ellenfeleknek egyszerűen más lett a nevük.

– A társadalomban ma többféle világ létezik. Van az egyértelműen nyugatos, vállaltan liberális, a modernitás utáni korszak kérdéseire nyitott kultúra, és van egy másik, amelyik kollektivista, konzervatív, az állami tekintély rabja, és a nemzeti elvet a világ, illetve az egyén elé helyezi. Csábító a feltételezés, hogy ez a felosztás a korábbi népi-urbánus ellentétnek felel meg, csak hát ma mások a kérdések. Az igazán nyugtalanító a harmadik „társadalom”, amely csupán a túlélésre játszik, az élete fenntartására, mert mást nem tehet. Ez a széles réteg nem reflektál sem az egyénre, sem a polgári jogokra, sem a Nyugatra, a demokráciára, de nem érdeklik a nemzeti sorskérdések sem, és a másik két csoporttól irtózatos távolságok választják el. Nemcsak nem megy el választani, de ez a lehetőség fel sem merül az élete horizontján.

– Monoron ezt még nem lehetett látni? Senki sem gondolt arra, hogy a népi-urbánus csatát senki sem nyeri majd meg, viszont jön egy új autokrácia, és beköszönt egy kiterjedt, közömbös, szinte fűéletet élő, megszólíthatatlan tömeg kora?

– Solt Ottilia és Kis János elmondták a tanácskozáson, hogy a leszakadó, elszegényedő rétegek száma nő, a cigányság ismét dezintegrálódik és nyomorba süllyed, szóval nagyon nagy baj lesz. A többiek néztek Soltra, mint a holdkórosra, hogy mit izgágáskodik itt, amikor ennél sokkal fontosabb kérdésekről van szó. Újraolvasva Ottilia szavait, tíz évvel ezelőtt már feltűnt nekem, hogy a hárító reakciók miatt mennyire átsüt a mondatain a szomorúság. Valójában azonban csak most, harminc évvel Monor után értettem meg, hogy egy olyan jövő félelmét mondta ki, amelynek néma tanúit, a lesüllyedt, mindenből kiesett emberek százezreinek jelenét most sokkolóan láthatjuk. A mából nézve Monor a tisztességes és érdemi beszélgetés ünnepe volt, de úgy tűnik: bár érződtek a jövő nagy kérdései, azokra megoldást nem találtak.