A letaglózott város – Veszprémben nem felejtették el Marian Cozmát
– Mindig ugyanaz a kép villan be, ahányszor csak eszembe jut a tragédia.
Kilépek a Patrióta lokál ajtaján, és látom, hogy Marian eldől. Nem tudom kitörölni az agyamból azt a pár másodpercet. Ahogy a földre zuhan, és nem mozdul többé. Minden másra csak homályosan emlékszem.
Remport Csaba nagy levegőt vesz, végigsimít az arcán. Átnéz a szomszéd asztalhoz, ahol Charlie (Perez Carlos) és Gulyás Péter kávézik. Tíz éve mindketten a veszprémi kézilabdacsapat játékosai voltak, ma edzőként dolgoznak a klubnál. Akkor még Remport is a klub alkalmazottja volt, videoelemzőként segítette az edzői stáb munkáját. A városban mindenki ismeri, hosszú ideje a Veszprém Kézilabda Fan Club elnöke, két évvel ezelőttig ő bújt bele a kabalafigura jelmezébe is, hogy a meccseken szurkolásra ösztökélje a nézőket. Ő is ott volt azon a tragikus éjszakán a Patrióta lokálban.
Iváncsik Gergőnek – aki most szintén a helyi utánpótlásnál edzősködik – az első kisfia épp tízéves. 2009. február 8-án este azért gyűltek össze a kézilabdacsapat játékosai, hogy megünnepeljék a balszélső gyermekének születését. A sportolók és a vezérszurkolók a belvárosi lokál legfelső szintjén tartózkodtak, majd hajnali két óra körül többen közülük lementek a pinceszinten található diszkóba. Nem sokkal később néhányan beléjük kötöttek. Utóbb kiderült, a támadók nem ismerték a kézilabdásokat, Raffael Sándor, Cozma gyilkosa első vallomásaiban csak magas, csíkos pólósnak nevezte a román sportolót – fogalma sem volt róla, hogy kivel akaszkodott össze. Az idegenek előbb a diszkóban provokáltak verekedést, Raffael kést rántott, és vesén szúrta Cozmát. A támadók az utcára menekülő kézilabdások után eredtek, és a lokál előtti sikátorban ismét rájuk rontottak. Raffael Sándor ekkor szíven szúrta Marian Cozmát, egyik társa vesén szúrta a kapus Ivan Pesicset, a játékostársai fölé hajoló irányítót, Zarko Sesumot pedig többen teljes erőből arcon rúgták. Pesics életveszélyes sérülést szenvedett, az életét szerb csapattársa, Uros Vilovski mentette meg.
Néhány nappal a gyilkosság után hosszasan beszélgettem a zentai születésű, később magyar válogatottá lett Vilovskival a drámai pillanatokról. „A támadók elé ugrottam, és magyarul ordítottam nekik, hogy elég volt, nyugodjanak le, hagyják abba – mesélte akkor a beállós. – Erre megindultak felém, mire sarkon fordultam, és elkezdtem szaladni. Figyeltem hátrafelé, láttam, hogy mind utánam erednek. Megkerültem a háztömböt, addigra elmaradtak mögülem. Visszaindultam a bár felé, megláttam Pesicset, ahogy görnyedezve jön az utcán. Sokkot kaphatott, mert nem tudta, hogy mi történt vele. Annyit mondott nekem: »Vili, segíts, azt hiszem, megszúrtak!« Furcsa, de nem érezte a fájdalmat, pedig ömlött az oldalából a vér. Rászorítottam a kezemet a sebére, elindultunk az ötszáz méterre lévő kórház felé. Amikor nem tudott menni, a hátamra vettem.”
Vilovski azt mondta, utólag ezerszer is lepörgette a fejében az eseményeket, de nem talált olyan pillanatot, amikor még megakadályozható lett volna a tragédia. Annyira váratlanul és gyorsan történt minden. Remport Csaba is így emlékszik:
– Sokkot kaptam. Alig fogtam föl, hogy mi történt. Ott álltam az utcán, és nem tudtam, mit kéne csinálni. Arra emlékszem, hogy próbáltam hívni Hajnal Csabát, a klub vezetőjét, de nem vette föl a telefont. Akkor néhányan kimentünk a házához, felébresztettük. Kijött, végighallgatott. Döbbenetes, ahogy képes volt megőrizni a hidegvérét. Néhány másodperc alatt végiggondolta a legsürgősebb teendőket, kezébe vette az irányítást, kiosztotta a feladatokat. Azt csináltuk, amit mondott.
Hajnal Csaba ikonikus alakja a veszprémi kézilabdázásnak, 39 éven át irányította a klubot. Ő tette a csapatot a bakonyi város legfőbb exportcikkévé, védjegyévé. Leginkább az ő érdeme, hogy a település nevének említésére egész Európában elsőként a világszínvonalú gárda jut az emberek eszébe. A helyieket mély érzelmi szálak fűzik a csapathoz. Az egyik legérdekesebb momentum, hogy több névváltás után is a meccseken a szurkolók még mindig „Építők! Építők!” rigmussal biztatják a kedvenceiket. Az újonnan érkező külföldi játékosoknak – akik nem értik, mit skandálnak a nézőtérről – mindig el kell magyarázni, hogy a csapatot 1977-ben Veszprémi Építők néven alapították, és a gárda a megyei bajnokságból indulva küzdötte fel magát a kilencvenes évekre európai élcsapattá.
– A csapat életének minden rezdülése témát ad a veszprémi közbeszédnek – mondja Porga Gyula, a város fideszes polgármestere. – Kit igazolunk, ki megy el, miért játszott jól vagy rosszul a csapat a hétvégén? Sikeres meccs után mindenki egy kicsit vidámabb, ha kikapunk, az egész város rosszkedvű. A játékosokat szinte családtagnak tekintjük, ha őket támadják meg, az olyan, mintha személyesen minket érne atrocitás. Gyilkosság nagyon ritkán történik a városban, az önmagában is megrázza az itt élőket, de egy kézilabdás elvesztése még nagyobb sokkot okoz. Tíz évvel ezelőtt minden veszprémi azt érezte, őt magát szúrták szíven.
Nem sok hiányzott, hogy elszabaduljanak az indulatok. A gyilkosságért később három embert ítéltek el, Raffael Sándort elkövetőként (18 év), Németh Győzőt (18 év) és Sztojka Ivánt (13 év) bűnsegédként, de abból a 25 fős társaságból, amelynek tagjaiként Veszprémbe érkeztek, mindenkit elmarasztaltak garázdaság miatt.
Az ítélet szerint azon az estén a legtöbben nagy mennyiségű alkoholt és kábítószert fogyasztottak, néhányan kést tartottak maguknál, agresszív, kötekedő magatartást tanúsítottak. Az Enyingről érkező csapat többségében romákból állt. Félő volt, hogy a szurkolók tehetetlen dühe és kétségbeesése cigányellenes atrocitásokhoz vezet. Hogy ez nem történt meg, abban kiemelkedő szerepe volt Petre Cozmának, Marian édesapjának és Debreczenyi Jánosnak, a város akkori polgármesterének.
Pár nappal a gyilkosság után idősebb Cozma – miután a városházán átvette a fiának adományozott posztumusz tiszteletbeli polgár címet – azt mondta:
„Ne gyújtsd fel az erdőt, ne adjál tüzet az erdőnek, hanem ültess fákat, hogy egy új erdő növekedhessen.”
Debreczenyi János pedig nagy nyilvánosság előtt kétszer is kijelentette: „A bűnösöket meg kell találni, szigorúan felelősségre kell vonni, de nem szabad elfelejteni, hogy a vétkesek elsősorban magyar állampolgárok, és csak másodsorban vallhatják magukat egy kisebbséghez tartozónak.” Bár a gyilkosság másnapján a Veszprém Arénánál megtartott megemlékezésen a tömeg kifütyülte a fideszes városvezetőt, szavai mégis hatottak. Egy héttel később a spanyol Ademar León elleni Bajnokok Ligája-mérkőzés előtt megtartott emlékmeneten egyetlen cigányellenes rigmus sem hangzott föl. A veszprémiek némán, méltóságteljesen vonultak végig a városon.
– Az volt életem legborzalmasabb hete – mondja Remport Csaba. – A szurkolói klub elnökeként az én felelősségem volt, hogy a két nagyobb megemlékezésen ne történjen rendbontás. Amikor aláírtam a rendőrségen az erről szóló papírt, bizony megremegtem. Viszont utóbb felemelő érzés volt szembesülni azzal, hogy jól tettem, amikor felelősséget vállaltam a veszprémi emberekért. Más kérdés, hogy én magam sokáig képtelen voltam kiadni magamból a fájdalmat. Korábban rengeteget buliztam a csapattagokkal, a tragédia után egy évig nem léptem be egyetlen szórakozóhelyre sem. Amikor Marian halálának első évfordulóján felavattuk a szobrát, ráborultam az édesapja, Petre Cozma vállára, és kitört belőlem az egyévnyi fájdalom. Nem bírtam abbahagyni a zokogást.
A gyász feldolgozásának egyik legfontosabb állomása volt a szoborállítás. A szurkolói klub szervezte a gyűjtést, hatmillió forint jött össze. Amióta felavatták, mindenkinek könnyebb kiadnia magából a fájdalmat. A szobornál mindig vannak virágok, mécsesek, a vendégcsapatok szurkolói sem felejtik el megkoszorúzni az emlékművet. Az egykori csapattársak évekig részt vettek az évfordulókon tartott megemlékezéseken, de idővel eligazoltak vagy abbahagyták a játékot. Az akkori csapatból már csak Mirsad Terzic játszik Veszprémben.
– Átalakultak a megemlékezések, pontosabban áthelyeződtek a közösségi médiába – mondja Remport Csaba. – A szurkolók Marian halálának évfordulóján megváltoztatják a profil- vagy háttérképüket, így idézik föl az alakját. Nekem fontos, hogy személyesen rójam le a kegyeletemet, minden évben kiviszek egy koszorút a szoborhoz.
Porga Gyula szerint a tragédiák éppúgy részét jelentik egy közösség életének, mint a sikerek.
– Nem léphetünk túl rajtuk, ugyanúgy beépülnek az életünkbe, mint a nagy örömök – mondja a polgármester. – A tragédiák tartást adhatnak egy közösségnek, összekovácsolhatják, erősíthetik a kohéziót. Pontosan ezt éreztem, amikor Marian halála után egy héttel én is ott vonultam az emlékmenetben. A néma, méltóságteljes tömegben nemcsak a fájdalmat éltem át, hanem a büszkeséget is, hogy veszprémi vagyok.
Marian Cozmát egyébként 2006-ban nem fogadták kitörő lelkesedéssel a szurkolók. Remport Csaba emlékszik rá, hogy egy németországi felkészülési tornán látta először játszani Mariant, de a drukkereket egyáltalán nem győzte meg. A 211 centiméteres óriás esetlenül mozgott, folyton elejtette a labdát, túl lassan zárt vissza védekezni. Viszont rendkívül gyorsan fejlődött: három év alatt stabil kezdőjátékossá, európai szintű kézilabdássá vált, halála előtt már a Barcelona is felfigyelt rá. A szurkolók pedig megszerették.
– Rendkívül közvetlen volt, mindig mosolygott, benne volt minden buliban
– emlékezik Remport Csaba. – Előttem van, ahogy a 2008-as KEK-győzelem után az Óváros téren önfeledten locsolja a pezsgőt, és együtt skandálja velünk az „Indul a busz!” rigmust. Ezzel szoktuk búcsúztatni egy-egy nagy győzelem után a szegedieket.
Marian halála nemcsak a veszprémieket sokkolta, hanem a családját is. A sportoló a milliós fizetéséből minden hónapban hazautalt egy jelentős összeget, amivel a szüleit és a két húgát támogatta. Marian pénzéből újították föl a szülők a bukaresti lakásukat, autót is kaptak tőle. „Mindent feltettünk az ő karrierjére – mesélte nemrég lapunknak Petre Cozma, aki a feleségével együtt fiatalon szintén válogatott kézilabdázó volt. – Emlékszem, amikor Marian még csak 15 éves volt, és már 48-as cipőt hordott, annyira nem volt pénzünk, hogy kölcsön kellett kérnünk a cipővásárlásra.” A fiuk halála összeroppantotta a szülőket. Megbetegedtek, anyagi problémákkal küszködnek.
Petre Cozma ma már nemcsak az elkövetőkre haragszik, hanem a magyar államra is. Tavaly nyáron ugyanis feltételesen szabadlábra helyezték Sztojka Ivánt, aki a mai napig még egy fillért sem fizetett ki a gyilkosság miatt a Cozma családnak jogerősen megítélt 211 millió forintos kártérítés rá eső részéből. Mivel az elkövetőktől lefoglalt vagyont a bűnügyi költségek fedezésére fordították, az áldozat családjának kártérítésére már nem maradt fedezet. A magyar állam pedig – jogszabályi felhatalmazás híján – nem akar helytállni Raffaelék helyett. A veszprémi klub Petre Cozmát is meghívta a február 8-án tartandó tízéves megemlékezésre. Az édesapa nemrég azt mondta lapunknak, hogy nem fog eljönni, és nem csak az egészségi állapota miatt.
„Sokan segítettek nekünk a bajban, a magyar államban viszont nagyot csalódtam. Kiengedik a gyilkost, vígan élheti a világát. Mi meg itthon tengődünk betegen, és már nem reménykedünk semmiben.”
A veszprémiek viszont aligha menekülhetnek el a felkavaró érzelmek felidézése elől. Szombaton, egy nappal Cozma halálának tizedik évfordulója után a Veszprém sorsdöntő Bajnokok Ligája-meccset játszik, ráadásul most is egy spanyol sztárcsapatot látnak vendégül, ezúttal a Barcelonát. Azt a csapatot, amely egy évtizeddel ezelőtt Cozma leigazolását fontolgatta. Vagyis ha Marian élne, a két gárda közül valamelyikben akár pályára is léphetne a Veszprém Arénában.
De már nem él. Csak a szobra emlékeztet rá, ahogy a csarnok felé fordulva épp kapura dob.
