A láthatatlan áldozatok

A COVID-járvány idején hány embert látott meghalni?

Sokat.

Naponta?

Naponta szerencsére nem. Hatvan körül lehet azok száma, akiket a járvány miatt a mi intenzív osztályunkon veszítettünk el, ezek egy részét akkor, amikor ügyeletben voltam. Ám az én munkahelyem csak a harmadik és a negyedik hullám idején lett COVID-ellátó intenzív osztály. Közben pedig fogadtuk a sérülteket, egyéb betegeket is.

Meg lehet szokni a halált? El tudja távolítani magától a másik szenvedését?

Valamilyen módon muszáj, annak érdekében, hogy az ember mindennap újra és újra felvegye a munkát anélkül, hogy kiégne és minden egyes beteggel együtt kicsit maga is meghalna. Persze vannak esetek, amelyek jobban megütik az embert. Amit nem lehet megszokni, és elviselni is nehéz, az a gyermekek halála. És persze az is nehéz, amikor az ember a beteggel hosszabb személyes kontaktusba került, beszélgetett vele, majd végig kellett néznie, ahogy folyamatosan romlott az állapota. Ez a COVID idején sajnos gyakori helyzet volt.

Ha van ember, aki az elmúlt két évben kiéghetett volna, az ön. Aneszteziológus főorvos, intenzív osztályon szolgál, mellette a Magyar Orvosi Kamara elnökségének titkára. Aki még azt is magára vállalta, hogy Realitás címmel programot indítson a kamara honlapján. Az igazság kimondásával próbálkozott, amikor a kormány úgy fél az egészségügy tényeinek nyilvánosságától, mint ördög a tömjénfüsttől. Ön hogyan védekezett a kiégés ellen?

Intenzíves orvos vagyok, számomra a lélegeztetett betegek halála nem volt megdöbbentően új tapasztalat. Annak viszont, aki más területről került át COVID-osztályra, kemény feladat volt feldolgozni, ha azt látta, hogy emberek fuldokolnak, szenvednek, majd ott halnak meg a kezei között, és nem tud mit tenni.

Talán nem véletlen, hogy önnek pszichológusi diplomája is van, ez talán segít feldolgozni az amúgy megszokhatatlan élményeket.

Lebuktam. Valóban van pszichológusi végzettségem is, bár ezt a szakmát nem gyakorlom. Az orvosi kamara titkáraként viszont tényleg frusztrál, amikor úgy érzem, hogy bizonyos üzenetekre nincs válasz. Pusztába kiáltott szónak bizonyul, amikor szeretnénk elérni, hogy a járványkezelés átláthatóbb legyen, az adatok publikussá váljanak. Amikor a járvány csúcsán intenzív ellátásban dolgozó kollégáknak feltettük a kérdést, hogy az általuk felügyelt ágyakra milyen tünetekkel kerültek a betegek, őket hogyan lélegeztetik, milyen oltást kaptak, sok helyről hiába vártuk a választ. Pedig az adatokból sok fontos, akár életmentő következtetést is le lehetett volna vonni. Ám a kollégák nem mertek, talán nem is tudtak felelni, még a szakmai kamarának sem, mert a szabályozás ezt nem teszi lehetővé. Ez tényleg megviseli az embert.

A járvány idején az volt a benyomásom, hogy ön az orvosi szakma Don Quijotéja.

Azért nem szeretném magamra húzni a teljes dicsőséget, vagy inkább a majdnem teljes kudarcot. Nem én vagyok az egyetlen, aki küzd az egészségügy szélmalmai ellen. A kamara teljes vezetése számos alkalommal próbált kiállni a transzparenciáért, a Realitás projekt azért működhetett, mert mégiscsak akadtak kollégák, akik a tapasztalataikról legalább nekem készek voltak beszámolni. És mások is felszólaltak az adatok nyilvánosságáért, például az MTA, vagy Ferenci Tamás biostatisztikus. De tény, hogy nagy a baj. A többször későn meghozott korlátozó intézkedések miatti sok fertőzött áldozat mellett nagyon sokan vannak a járvány láthatatlan áldozatai. Azok, akiknek az állapota nem a fertőzés miatt súlyosbodott, hanem azért, mert az egészségügy egésze átállt járványüzemmódra, és nem jutottak időben megfelelő ellátáshoz. Amikor rosszindulatú betegséggel küzdő emberek diagnózisát késve állították fel, és későn jutottak kezeléshez, ez megrövidítette az életüket, vagy meghosszabbította a szenvedésüket.

Hányan lehetnek a láthatatlan áldozatok, akik nincsenek benne a COVID-ban elhunytak most már 40 ezer feletti statisztikájában? Akik azért haltak meg, mert krónikus betegként nem kaptak ellátást?

Még nincsenek pontos adataink. Amit tudni fogunk és részben már tudunk, hogy mennyivel növekedett a halálozás a járvány éveiben a megelőző időszakhoz képest. Ez az, amiről a média is megírta, hogy a második világháború óta nem fogyott így a magyar. Azoknak a számát azonban nem tudjuk, akik 3-6 hónap csúszással kapták meg a diagnózist például a rákbetegségükről. Ők még élnek, de jóval hamarabb fognak meghalni, mintha a betegségüket időben megállapították volna. A COVID áttételes áldozatainak jelentős részét tehát még a jövőben és nehezen megszámlálhatóan fogjuk elveszíteni.

A két kamara kinyilvánította, hogy az egészségügy olyan állapotban van, hogy azonnal lépni kell, nem lehet megvárni a választásokat sem. Pedig már csak két hónap van addig, a válság viszont évek óta tart.

Mi nem a választásokhoz képest határoztuk meg a feladatokat, és nem először szólunk. Csak annyiban volt ez új és bizonyos értelemben történelmi alkalom, hogy most először ült le együtt a két kamara vezetősége, hogy együtt és egybehangzóan jelenítse meg a gondokat. Ámos Péter alelnök úgy fogalmazott: mi olyan orvosokat képviselünk, akik ebben az időpillanatban is embóliával, tüdőgyulladással, vakbélgyulladással kezelnek embereket. Olyan betegségekkel, amelyek nem várnak két hónapot. Én pedig arról beszéltem, hogy azoknak a gondoknak, amelyek kezelését azonnal el kellene kezdenünk, nagyon hosszú lesz az időbeli hatása. Az egészségügyet nem lehet egy ciklus alatt rendbe tenni. Ezt a feladatot csak olyan országokban sikerült megoldani, ahol ez pártok feletti ügy volt. Az egészségügyi reform még a politikai érdekcsoportok közötti konszenzus eredményeként is nagyjából húsz esztendőre szóló feladat, akkor is, ha a megvalósításában minden kormány egyetért és részt vesz. Tehát nem kampánytémaként akartuk felvetni az ágazat gondjait, bár engem személy szerint egyáltalán nem zavar, ha a választás kihangosítja a halaszthatatlan feladatokat. Legalább felkerül a csizma az asztalra: egyáltalán nem baj, ha a felelősöknek nyilatkozniuk kell a terveikről. Látni kell: a COVID nemcsak megölt negyvenezer magyar embert, de alaposan megtépázta az amúgy is gyenge lábakon álló magyar egészségügyet. Minél később nézünk szembe a valós helyzettel, annál nehezebb lesz, annál tovább fog tartani az újjáépítés.

Sok minden eltorzult a magyar ellátórendszerben. Miközben bő tíz éve még azért tüntettek az emberek, hogy ne kelljen 300 forintos vizitdíjat fizetniük, ma Európában az amúgy alacsony életszínvonalú magyarok fizetik az ellátásért a legnagyobb részt zsebből. Sok középosztálybeli család a szülésért a korábbi hálapénz 3-5-szörösét adja ki.
A hálapénz ellen kivont szablyával harcolt az orvosi kamara, személy szerint ön is. Nem siették el?

Nem. Inkább elkéstünk vele 30-50 évet. A hálapénz torz rendszer, amely torz motivációkat szült. Azt viszont már előre lehetett tudni, hogy a megszüntetésének nem kizárólag pozitív hatása lesz. Mi azt mondtuk, hogy a hálapénz megszüntetése és a béremelés ígéretes kezdet, jó alap arra, hogy Magyarországon megpróbáljunk működőképes egészségügyet teremteni, de ehhez még nagyon sok minden kell. Olyasmi, ami szerepel a mi 12 pontunkban. Tény: a választott nőgyógyász az állami kórházban a garantált havi béréért karácsony éjszaka nem fog bemenni, ahogyan azt megtette a kialkudott paraszolvenciáért, de ennek a helyzetnek többféle megoldása lehet. Amivel még mindig adós maradt az egészségügy irányítása, az az orvosválasztás lehetőségének megteremtése, és az, hogy tisztességesen szabályozzák a magán- és állami ellátás közötti átjárást. Ezt elkezdték tiltani, aztán mégis megengedték, a szabályozás egyszerűen félbeszakadt. A nőgyógyászok azért menekültek a magánintézményekbe, mert nem tudtak mit kezdeni a felemás helyzettel. Nem tudták, hogy nekik mit szabad, mit nem. Ehhez képest tiszta helyzet, ha azt mondhatják: én, kérem magánorvos vagyok, tessék engem megfizetni, és akkor azt a szolgáltatást nyújtom, amiről megalkuszunk. De hadd emlékeztessek arra, hogy az embernek nincs például magánsebésze a vakbélgyulladásának megműtéséhez. Vakbélgyulladással a beteget a mentő beviszi a terület szerint illetékes kórházba, és ott az látja el, aki jut neki. És egy jól működő egészségügyben az a sebész, aki jutott, az éppen aktuális nemzetközi protokollnak megfelelően, tökéletes technikával, az államtól kapott fizetéséért magas színvonalon el fogja látni a beteget. Ehhez nem kell sem hálapénz, sem választott orvos. A fejlett országok többségében a nők annál az orvosnál szülnek, aki aznap este ügyeletben van, mert megbízhatnak a kórházban.

Arról az apróságról nem is beszélve, hogy egy összeszokott team valójában hatékonyabban dolgozik, mint amikor az orvosok egymást váltva esnek be a műtőbe, esetleg egy társaságban töltött jókedvű este után. De van más ellentmondás is. Én például évtizedek óta fizetem a járulékot. Az hogyan van, hogy ha magánintézménybe kényszerülök, akkor semmi sem jár vissza a pénzemért?

Kincses elnök úr szokta erről mondani: Magyarországon nincs két egészségügyre való kapacitás, pénz, emberi erőforrás, eszköz. Nem külön, és főleg nem egymással versengve kellene működnie magán- és állami egészségügynek, hanem ki kellene egészíteniük egymást. Például úgy, hogy ha én járulékfizető állampolgárként az állami rendszer helyett magánintézményben szeretném elvégeztetni a műtétemet – mert nincs időm kivárni a hosszú sort –, akkor az erre szánt finanszírozást, vagy ennek egy bizonyos hányadát az állam adja oda a magánintézménynek. Nekem pedig csak azért a pluszért kelljen fizetnem, amit megvásároltam, legyen az a választott sebész, egyágyas szoba tévével, vagy az étlapról választott menü.

Az állami rendszerben egyre kevesebb a képzett ápoló. Tiszta sor, hogy a megbecsülésüket javítani kellene, de ez is csak hosszú távon javítja a helyzetet. És addig?

Legalább két dologra lenne szükség. Ahhoz, hogy elegendő szakember legyen, az ellátóhelyek számát csökkenteni kell. Magyarországnak nincs szüksége 160 kórházra. A redundánsan és széttagoltan működő rendszert végre észszerűsíteni kellene megfelelő számú kórházi központ létrehozásával, az alapellátás, a szakellátás és az egynapos sebészetek megerősítésével. Könnyen lehet, hogy Magyarországon nincs is orvoshiány, ahogyan a jelzések alapján gondolhatnánk, lehet, hogy ez csak a széttagolt rendszerből következő látszat. Szakápolókból viszont egészen biztosan munkaerőhiány van. Ahogy azt a szakdolgozói kamara képviselői a sajtóreggelin elmondták, a nyolcvanas-kilencvenes években évente 5-6000 ápolót képeztek itthon, szakiskolában vagy főiskolán, manapság ez a szám csak néhány száz, és a végzetteknek alig a fele kezdi meg a munkát az egészségügyben. Az ápolói szakma elöregedett. Már most is kevesen vannak, de ha a mostani derékhad nyugdíjba megy, egyrészt nem lesz elég ápoló, másrészt a szaktudás egy része el fog tűnni velük. Az ápolók fizetésének és megbecsülésének érdemi megemelése nélkül nem lesz utánpótlásuk. Szembe kell nézni azzal, hogy ha egyszer ennek a járványnak vége lesz, és szeretnénk újraindítani az egészségügyet, kiderül: már nem tudjuk megnyitni azokat az osztályokat, amelyeket két éve bezártunk, mert nincs hozzá elegendő szakdolgozó. Amikor eljutunk odáig, hogy végre szeretnénk ledolgozni azt az óriási restanciát, amit most magunk előtt tolunk, elvégezzük azt az irdatlan mennyiségű vizsgálatot és műtétet, ami elmaradt, rádöbbenünk: nincsen meg a kellő számú személyzet. Anélkül, hogy a rendszerhez azonnal hozzányúlnánk, már azt a szintet sem tudjuk biztosítani, ami a járvány előtt még adott volt.

Mi lenne a három legsürgősebb lépés?

A nulladik lépés, hogy kezdjünk végre a valóságról beszélni. Legyenek publikusak azok a számok és egyéb adatok, amelyek alapján az egészségügy helyzete egyáltalán megítélhető. Az „1001 orvoshálapénz nélkül” mozgalom már a járvány előtt feltette a csizmát az asztalra: mi kezdtünk el például a kórházi fertőzésekről is beszélni, amit szintén a szőnyeg alá söpörtek. Ezt is átláthatóvá kell tenni, méghozzá kórházanként. Lássuk tisztán a várakozási időket. Lássuk, hol, mennyien dolgoznak, ha az egészségügyiek nem egyik másodállásból a másikba rohannak, és kezdjük el mérni az ellátás minőségét. Kezdjünk olyan rendszert építeni, ami keresi, felismeri és elismeri a hibákat, képes azokat javítani, majd az eredményt ellenőrizni: megtörtént-e a változás, amit vártunk. A minőség-ellenőrzés nem jár hatalmas átszervezéssel, csak sok tabut kell ledönteni. Ennek része az is, hogy a betegektől visszajelzés érkezzen, amit szintén nyilvánossá kell tenni. Újra meg kell határozni a betegutakat is. Legyen tiszta sor, hogy egy adott területen kinek mit kell csinálnia. Mi a feladata egy adott rendelőnek, kórháznak. Mi az, amit helyben kell ellátnia, amit nem küldhet tovább, és mi az, amit viszont kötelező továbbküldenie, mert az már nem az ő kompetenciája. Ha viszont tovább kell küldenie, akkor hová is? Mindehhez azonban az ellátási protokollokat is meg kellene újítani. Abból ugyanis, ami ma megtalálható az interneten, csak néhány oldal érvényes, az összes többi lejárt. Ha tehát adott, hogy egy-egy kórház mit gyógyít, és adott a szabályrendszer, hogy hogyan gyógyítson, az kirajzolja, hogy melyek azok a minimumfeltételek, amelyeket az adott osztályoknak teljesíteniük kell. Ha ezek hiányoznak, akkor az osztályvezető és az igazgató az asztalra csaphat: márpedig én nem tudom a betegeket az előírt szinten ellátni, mert hiányzik hozzá a műszer, a nővér, a képzett szakorvos! Ettől a pillanattól kezdve végre pontosan látjuk, hogy hol mit kell pótolni, honnan, mennyi pénz hiányzik. El lehet kezdeni építkezni.

Doktor úr! Ön szerint most mi a helyzet a koronavírussal?

Vegyes a kép. Vannak szakértők, akik szerint éppen náthává szelídül, és az omikron- mutáció már a járvány végét jelzi. Mások viszont állítják, nincs garancia arra, hogy nem jelenik meg a koronavírus új, veszélyesebb változata, és nem lesz újabb hullám. De történhet rosszabb is: az infektológusok szerint bármikor megjöhet egy, a koronavírusnál is veszélyesebb új kórokozó, akár olyan, amely elsősorban a fiatalokat és a gyermekeket támadja meg. Ilyen helyzetben nagyon nem lesz mindegy, hogy most milyen reflexeket gyakorolunk be. Azok az országok, amelyek megtanulták, hogy a járványokat komolyan kell venni, hogy a szabályok arra valók, hogy betartsák őket, a vakcinákat be kell adatni, és a védekezés minden eszközét használni kell, át fogják vészelni az esetleges újabb pandémiát. Mert az emberek képesek lesznek arra, hogy vigyázzanak magukra és egymásra. Más lesz a helyzet azokban az országokban, ahol az lett a norma, hogy ugyan már!, egyik szabály sem igazán érvényes, a vírusok úgyis jönnek-mennek, a vakcinák megkérdőjelezhetők, ahol a politikusok csak beszélnek róla, de maguk sem veszik fel a maszkot. Ott a mainál is nagyobb lesz a baj. Đ