A kulturális szakadék
A a színházak és a filmgyártás kiegészítő támogatási rendszereként indult. Ma már a miniszterelnök futballhobbijának egyik finanszírozási eszköze is. Harsányi László közgazdász, a Nemzeti Kulturális Alap egykori elnöke, számos finanszírozási modell megalkotója a 168 Órának arról is beszél: igaz, a tao-rendszer számos kockázatot rejt magában, ám hatékony „melléktámogatási” módja az előadó-művészeteknek. Szóba kerül az is: a hibás kulturális támogatási szisztéma miatt tovább csökkennek a leszakadó rétegek kitörési esélyei.
– A tao eredetileg a kultúra kiegészítő mecenatúrájaként indult, aztán 2011-ben
a Fidesz a sportot is beemelte a támogatható területek közé. Azóta főként a hatalomnak tetsző sporttevékenységek segítésének eszköze a tao. Politikai manipuláció áldozatává vált az amúgy jó finanszírozási módszer, vagy a rendszerben van a hiba?– Sajnos kódolt a hatalmi beavatkozás kockázata: az a kormány, amely kézi irányításúvá akarja tenni a taót, könnyedén elérheti ezt. A nagy támogató cégek jelentős részében van állami tulajdon is, de a versenyszféra szereplőire is tud „hatni” a politika. Látjuk: innentől nem a minőség a szempont a támogatandók kiválasztásakor. Inkább az, ki kedves a vezetésnek. Jó példa erre a Felcsút, ahová azután is áramlottak a tao-pénzek, hogy a csapat lecsúszott az NB II-be.
– De akkor mégis maga az elképzelés hibás, nem?
– Nem. A koncepció alapvetően működőképes. A kultúra finanszírozási modellje egyébként sem lehet egycsatornás. A támogatott tevékenység is sokszínű: például nem mindegy, milyen a közönség összetétele, mekkora a társulat vagy a művészeti csoport. Nyilvánvalóan a tao-rendszer „válogat”, a kisebbeknek és a kezdőknek nem kedvez. Hiszen a lehetőséget jellemzően nagyvállalatok veszik igénybe, ők pedig szeretnek biztosra menni a támogatásaikkal.
– És szeretik a saját ízlésükhöz formálni az általuk támogatott kulturális terméket?
– Kétségtelen: a cégek az adótámogatásukból elképzeléseiknek megfelelő előadásokat vagy mozikat akarnak látni. Önmagában nem gond ez, ha valóban kiegészítő a támogatás, és az állam nem vesz el kulturális támogatási forrásokat a taóra hivatkozva.
– Pedig sajnos megteszi. Tavaly a Vígszínház működése került veszélybe, miután nem érkeztek meg időben a társaságiadó-jóváírásból származó támogatások. Úgy tűnik, a közvetlen állami finanszírozás csökkenésével egyre kiszolgáltatottabbak a társulatok a taónak.
– Ez igaz, de ez is kultúrpolitikai, nem pedig rendszerszintű hiba. A baj inkább az, hogy a kulturális mecenatúra alappillérei ma egyre gyengébbek.
– A társaságiadó-jóváírásról is rendelkező előadó-művészeti, illetve filmtörvényt korábban megpróbálták kiterjeszteni a szépirodalomra is. Ám az írók ezt nem akarták. Ön szerint ellensúlyozhatná a kulturális támogatás gyengeségeit, ha más művészeti ágaknak is jutna a tao-pénzekből?
– Kivitelezhetetlen. Elképzelni sem tudom, milyen alapon szerződhetnének a cégek könyv- vagy lapkiadókkal, esetleg írókkal vagy képzőművészekkel. A kulturális folyóiratok eladott lapszáma alapján? Nem tűnik járhatónak. Tudomásul kell venni: a kultúrának csak egy meghatározott szegmense, a közönséggel találkozó előadó-művészetek segíthetők a társaságiadó-jóváírással. Nem megúszható a hatékony állami kultúrafinanszírozási politika. A mostani nem következetes, nem egységes. Ezért fordulhat elő, hogy egyes területeken látványos a sorvadás, nézze csak meg a megszűnő kulturális folyóiratokat.
– Sokáig azt gondoltuk: bővülhetnek a kulturális mecenatúra forrásai, mivel beszállnak maguk a kultúrafogyasztók is. Ebből végül nem lett semmi. Ön szerint miért nem?
– Majd megvalósul, „csupán” két-három generáció szükséges hozzá. Nálunk nem alakult ki az az egyesületi és alapítványi háló, amelyet huszonöt éve álmodott meg a rendszerváltó elit. Az öngondoskodás néha felbukkanó, apró megnyilvánulásait a mindenkori kormányok látványosan elfojtják. Amerikában a kulturális finanszírozásban milliárdos vagyonú alapítványok vesznek részt. Hol lát ilyeneket nálunk? A statisztika azt is mutatja: a háztartásokban egyre kisebb a kultúrára fordítható jövedelemhányad.
– Hova vezet mindez?
– Árulkodó adat, hogy a legfelső társadalmi réteg havonta nyolcszor annyit költ, mint a legszegényebbek. Ám ha a kulturális költéseket nézzük – a tévé-előfizetéstől a könyvvásárlásig –, ez az arány már egy a tizenkettőhöz. Ami logikus is, hiszen a szegényebb háztartásokban a létfenntartás a cél, egyébre már nem jut. És mivel nincs jelenleg olyan eszköz, amely tompítaná ezt a különbséget, az ország kettészakad. Generációk nőnek úgy föl, hogy semmilyen kulturális intézménnyel nem találkoztak. Óriási a kulturális szakadék az egyes csoportok között.
– Ez pedig előbb-utóbb társadalmi szakadékká szélesedik.
Pontosan. A művelődés lehetőségeitől elzárt gyerekek versenyképessége jóval alacsonyabb, mint a rendszeres kultúrafogyasztóké. A rossz kulturális finanszírozási rendszer miatt tovább csökken a leszakadó rétegek kitörési esélye.
