A királynőért és a hazáért

Anglia Európának talán a leginkább meggyökeresedett demokráciája, amely túl tudott élni számos külső támadást és éles, belülről fakadt kritikát is. Túlélt világháborúkat, a hitleri fenyegetést, a gyarmatbirodalom elvesztését, a dühös fiatalok lázadását, az IRA támadásait, a hagyományok bomlását, a „splendid isolation” feladását. Persze nem sérülések nélkül.

E film mérsékelten mintacsaládjában a nagypapa az első világháború frontján szenvedett, a papa a másodikban valahol Északon dekkolt, és most csak henceg a hőstettekkel, ahogyan másik főszereplőnk apja sem volt repülős hősi halott, csupán részegen egy teherautó elé lépett. A felső tízezerhez tartozó szép „Ophelia” spleenje is megjavíthatatlan: magyarázata nincs, csak titka. Vagyis hőseink mindannyian áldozatai a poszttraumatikus sokkok valamelyikének, fiúk és lányok, férfiak és asszonyok, katonák és civilek, tisztek és tiszthelyettesek, a képmutatás és a hagyományőrzés egy törzsből nőtt bajnokai.

A helyszín: a szigetország egy kis szigete a Temzén, ahol főhősünk, Bill lakik, majd egy katonai kiképzőtábor, elszigetelve a külvilágtól, el a lányoktól, a privát élettől, kiszolgáltatva befeketedett agyú parancsnokainak. (Sehol egy hős vagy akár csak egyetlen rendes ember hadseregszerte. És mégis: a helyzet inkább komikus, mint fenyegető vagy heroikus. Tombol a szatíra a kiképzési történetben.) Az idő: az ötvenes évek eleje, amikor az angol katonákat a koreai háborúban való részvételre készítették fel.

Nem mondhatni, hogy akár a család, akár a sereg, akár a tágabb társadalom kivívhatná hőseink lojalitását. Sem a felmenők, sem az elöljárók, sem a kortársak között nincs valamirevaló mintaadó. Érthető, ha két ifjú hősünk sorsa ily kacskaringósra sikerül.

Érdekes film! Illúziótlanságában a Free cinema és Tony Richardson mozijaira, A hosszútávfutó magányosságára, Lindsay Anderson If...-jére emlékeztet. Tán csak a humor enyhít itt jobban.

(Rendezte: John Boorman.)

Bölcs István