A határnyitás emlékezete – Németh Miklós: Tudtam, hogy nem lesz vérontás
- Berlinben most arról emlékeztek meg, hogy az ön kormánya 1989 szeptemberében szabaddá tette az utat Nyugat felé az összes, mintegy hetvenezer NDK-menekültnek. Amikor úgy döntött, hogy felkeresi Kohl kancellárt, és személyesen tájékoztatja, és augusztus 25-én helikopterrel a gymnichi kastély felé tartott, kockázatosnak érezte-e ezt az elhatározását?
- Nem, én akkor már százszázalékos biztonsággal mondhattam Kohl kérdéseire, hogy Gorbacsov és a Szovjetunió semleges, tartózkodó magatartást fog tanúsítani, annak ellenére hogy még nyolcvanezer szovjet katona állomásozott Magyarország területén, hogy a silókban még ott voltak a nukleáris töltetekkel felszerelt közép-hatótávolságú rakéták, illetve hogy még körülbelül hatvanezer munkásőr volt felfegyverkezve. És amiatt sem izgultam, hogy a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi ügynökei lepték el június vége óta az országot. Elmondtam Kohlnak, biztos vagyok abban, hogy nem lesz szovjet beavatkozás, nem lesz vérontás.
- Előzetesen milyen személyi kört avatott be a határnyitási szándékába? Találkozott-e tiltakozással, ellenvéleménnyel?
- Az augusztus 17-i kormányülésen Horn Gyula még hezitált, nem állt a döntés mellett százszázalékosan. Ez benne van Oplatka Andrásnak (a Neue Zürcher Zeitung korábbi újságírójának – A szerk.) a kormányülések jegyzőkönyvei alapján készült könyvében is. Kivártam a döntéssel, húztam-halasztottam az ügyet, hogy legyen egység a kormányban. Amikor Horn Gyula is odaállt, akkor mondtam, hogy üljön össze az a hat ember, akire a lebonyolítás tartozik. A jogi oldalnak védhető módon szilárd talajon kellett állnia. Még Hans-Dietrich Genscher (akkori nyugatnémet külügyminiszter – A szerk.) is háromszor látogatott meg akkor, és kérdezte, hogy miért nem mondom fel az NDK-val kötött kétoldalú szerződést, mert az szerintük azonnal lehetővé tenné az NDK-sok kiengedését. Csakhogy amelyik kormány a jogállamról beszél, annak a jogot tisztelnie kell. És abban a kétoldalú szerződésben az állt, hogy ha az egyik fél azt felmondja, az csak a felmondást követő hatodik hónap letelte után lép érvénybe. Ha én felmondom, akkor az nekem átviszi az NDK-sokat a következő év tavaszára. Ki tud ennyi embert élelemmel, szociálisan, egészségügyileg ellátni abban a helyzetben? Ezért ki kellett találnunk, hogy a felmondás helyett a szerződés mely két pontja teszi lehetővé számunkra azt, hogy nemzetközileg védhető módon a jog talaján álljunk. Amikor mindez tisztázódott, akkor a következő hat ember ülte körbe az asztalt Gymnich előtt: a belügyminiszter, az igazságügyi miniszter képviseletében az államtitkár, jómagam, a külügyminiszter és a két tanácsadóm.
- A visszaemlékezésekből tudjuk, Helmut Kohl elérzékenyült, amikor meghallgatta az ön közlését. Azóta többen mondták, a németek nem spóroltak az elismerő szavakkal, de talán jobb lett volna, ha például hozzájárulnak a magyar államadósság részleges vagy teljes elengedéséhez, vagy valami más módon jobban kinyitják a pénztárcájukat, hiszen akkor még nem voltunk fejlesztési támogatásra jogosult uniós tagország. Hogyan vélekedik erről?
- Németország a magyar államadósságból elenyésző mértékben részesedett. Sajnos a magyar államadósság nem kormányközi megállapodásokon alapult, szemben a lengyellel, annak körülbelül a negyven százaléka ilyen volt. A magyar államadósság több mint kilencven százaléka a bankoknál felvett kölcsön, a bankok által forgalmazott állampapír volt. Az egyik fajta adósság elengedése a kormányok közötti tárgyalás, a másik elengedése pedig a bankokat tömörítő londoni klub ügye, az pedig annak a beismerése, hogy csődben vagyunk. Kohl nagyon részletesen megkapta tőlem azt a csomagot, amelyben kértem a segítségét, és ezeket teljesítette is. A helyzet iróniáját mutatja, hogy ezen a megbeszélésen azt kértem tőle, halasszuk el a letárgyalt és összerakott, egymilliárd márkás német hitelcsomag aláírását. Minden készen állt az aláírásra. Ötszázmilliót a központi kormány garantált, 250-250 milliót pedig Bajorország és Baden-Württemberg tartomány. Ezt nem írhatjuk alá, mondtam neki, mert akkor azt a vádat fogom kapni, hogy embereket adtam el egymilliárd márkáért. És Kohlnak kijelentettem, hogy mi nem vagyunk emberkereskedők.
Helmut Kohl és Németh Miklós tárgyalása 1989. december 16-án
