Ingyen nyújt szépészeti szolgáltatásokat rászorulóknak Rózsa Magdolna, aki már kamaszkora óta önkénteskedik
Ha kimaradnak a gondtalan tinédzserévek, a diszkó vagy mozi polémia, és helyette végeláthatatlannak tetsző kórházi kezelés jut csak, ha éveken át kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyanaz a sercegő neonlámpa és kórházszag fogad reggel ébredés után, és ugyanaz az agyonsikált fehér csempe tolakodik minduntalan az ember szeme elé, akkor átrendeződik az életben a fontossági sorrend.
Magdolna jobb lába nem úgy nőtt, mint a bal. Tizenöt éves koráig kellett várni, hogy egy akkoriban teljesen új eljárással kezelni tudják. Beépítettek egy szerkezetet a lábába, úgy nyújtották milliméterről milliméterre. És ez elviselhetetlenül fájt éveken át, egészen addig, amíg a milliméterekből végre szemmel látható centiméterek lettek. Volt szinte minden, amit a szakkönyvek mellékhatásként felsorolnak. Csontvelőgyulladás, a sok fekvéstől borzalmas felfekvések. Pontosan tudja, min megy keresztül az ágyhoz kötött beteg.
Édesanyja kitartó támogatása, a kórházi személyzet odaadása, a lelkes önkéntesek tartották benne a lelket. És itt jön az átrendeződött fontossági sorrend: már kamaszkorában pontosan tudta, mit akar: továbbadni a szeretetet, amit másoktól kapott.
Nehezen tanult újra járni, nem hajlott a térde, épp csak araszolni tudott, azt is járókerettel. Aztán már mankóval, később botra támaszkodva ment. És mire már „csak” bot kellett a járáshoz, önkéntes munkákat vállalt, hogy segítsen másoknak. 17-18 éves lehetett ekkor.
A családi minta is predesztinálta erre. Édesanyja egyedül nevelte őt és a testvéreit, éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa a három gyereket, de így is mindig jutott idő, hogy másoknak segítsen.
Érettségire már segítség nélkül ment. Úgy érezte – nyilván joggal –, hogy van mit bepótolnia. Torontóba utazott, gyerekekre vigyázott, végleg múlt időbe tette az élménytelen éveket. Azóta bejárta a fél világot, persze mindenhová segíteni ment. Zambiába, Romániába is. Volt, hogy a tíznapos szabadságát azzal töltötte, hogy egy spanyolországi szociális fodrászatban dolgozott.
A szépülés egyben gyógyír is mindenféle lelki nyavalyára. Mi, nők, már csak tudjuk. Melyikünk nem vett még depresszióból új ruhát vagy csináltatott új frizurát?
– Mint a Doktor Szösziben. Bármilyen lelki baja van a főszereplőnek, máris rohan megszépülni – mondja.
Világos volt tehát a cél: egyszerre szépüljön a test és a lélek. Minden klappolt, beindult egy simának ígérkező életpálya. Kozmetikusként dolgozott, de emellett eljárt segíteni anyaotthonokba is. A fia hároméves volt, amikor egyedülálló anya lett, megvolt a közös hullámhossz az anyaotthonban élőkkel, még akkor is, ha ő mégiscsak szerencsésebb helyzetben volt náluk. És még fordított egy irodának, plusz egy francia kozmetikai cég munkatársa is volt. Autóvezető-tanfolyamra is járt, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem szociálismunkás-képzésén volt elsőéves.
Egészen egy csütörtöki napig. Aznap telefon jött Berci óvodájából, mert hőemelkedése volt a gyereknek, kérték, vigye haza. Hétköznapi szülői rutineset lehetett volna, de az első perctől kezdve látszott, hogy ez most nem az. Levert volt nagyon az akkor hatéves kisfiú, Magdolna pedig – mekkora szerencse! – aggódós édesanya, ezért másnap orvoshoz vitte.
Fel sem fogta, mi történik, ideje sem volt rá. Rémisztő volt az orvosi vizsgálat – „anyuka, azonnal vigye vérvételre a gyereket” –, alig 24 órával később pedig már szirénázó rohamkocsi száguldott Bercivel a Szent László Kórházba teljes vércserére.
– Azelőtt azt sem tudtam, mi az a hematológia, most meg ültem a folyosón, és sokkos állapotban, tehetetlenül vártam, hogy megmentsék a fiam életét.
A legagresszívabb leukémia támadta meg a gyerek szervezetét.
– Mi lett volna, ha nem viszem el orvoshoz a hőemelkedés miatt? – kérdezte a kórházban.
– Valószínűleg nem érte volna meg a jövő hetet – jött a válasz.
Hét éve volt ez, ma is megbicsaklik a hangja.
Az első éjszakát átsírta. Tébolyító volt a bizonytalanság, és az, hogy hajszálvékony lehet a határ, ami a legtragikusabbtól választ el. Másnapra mégis felvértezte magát. Mindegy volt, mi lesz holnap, csak az számított, hogy ez a nap is szerencsés véget érjen. Hogy elégedetten megállapíthassa, „ma is élünk”. És éltek, túléltek, napról napra nőtt az esély a gyógyulásra. És ahogy az édesanyja, ő sem tágított Berci kórházi ágya mellől. Ha mégis volt egy kis szabad ideje, hajat vágott Berci sorstársainak a szomszédos kórtermekben.
– Felnézek a fiamra, ahogy ezt végigcsinálta. Szinte soha nem panaszkodott, csak amikor már rettenetesen fájt. Sírtunk, és néha nevettünk is együtt, tervezgettük, hogy micsoda bulit csapunk, ha meggyógyul. És tényleg jól sikerült a buli.
A lánya, Detti, kétéves volt ekkor, a nagymamája vette magához erre az időre. Nem értette, mi történik, csak annyit tudott, hogy nagyon hiányzik az édesanyja. Magdolna pedig csak ritkán tudta látogatni.
Nyolc hónap után hazamehettek, végre Detti is velük tarthatott. Ment ő is a kezelésekre.
Egyéves küzdelem volt, szerencsére nyomtalanul vége, csak a kontrollok maradtak. Berci emlékezetéből szinte teljesen törlődött az az év.
A kórházi kezelésekre Magdolna nem tudta megoldani a szállítást, nincs autója, a legyengült immunrendszerű gyerek pedig nem utazhatott buszon. Rengetegen ugrottak azonnal, hogy segítsenek, minden napra jó előre meglett a fuvar.
Úgy érezte, a sok segítség és szeretet jött vissza, amit másoknak adott. Minden perc megérte hát, amit erre szánt.
A Tükörkép Műhely megnyitója és Magdolna államvizsgája majdnem egy napra esett. Immár szociális munkásként vetette bele magát az új feladatába. Az övé lett az egész nagy tér, hiszen neki nincs szüksége munkatársakra, sminkel, manikűröz és hajat is vág. Az utóbbit azzal az ollóval, amellyel a beteg gyerekeknek segített.
Adományokat is gyűjt. Néha az ügyfelek mégsem jelennek meg a megbeszélt időpontban, marad egy kis üresjárat.
Magdolna azzal tölti ezt az időt, hogy felmérje, mire lehet még szükségük az ügyfeleinek. Volt, akinek buszjegyre, hogy eljusson az állásinterjúra. Más beült hajat vágatni úgy, hogy napok óta nem evett.
Volt, aki épp azért, mert hajfestéket vett, hogy legalább ránézésre ne legyen szembeötlő a nincstelenség.
Ma már egyszobányi adomány is várja a rászorulókat. Magdolna megírja, mire lenne szükség, az adakozókedv pedig szerencsére nem apad, mindig megoldódnak ezek a helyzetek. Az ügyfelek pedig nemcsak új frizurával, körömlakkal és sminkkel távoznak, hanem új ruhával is. És persze újult erőkkel, teli önbizalommal.
A családsegítő küldi őket, fontos tehát tudni, hogy miért ide, és nem fizetős szalonba jöttek. A fodrásznak alapesetben is szívesen megnyílik mindenki, hát még egy olyannak, aki pontosan tudja, milyen a segítő beszélgetés. Márpedig Magdolna többszörösen tudja, nemcsak a diplomája okán, hanem mert korábban elvégzett egy kötelező tanfolyamot is Chicagóban, ahol a szépségiparban dolgozókat tanították arra, hogyan kell felismerni a bántalmazás jeleit.
A nagy szegénységben élők szégyellik a körülményeiket, de itt, a szalonban előbb-utóbb kibukik az igazság. Mindig megrázó szembesülni a szegénységgel. És az erőszakkal.
– Aki bántalmazó kapcsolatban él, annak minden mondata és minden mozdulata erről árulkodik. Ha hozzáérek, összerezzen. És hát vannak sajnos nagyon is konkrét esetek. Kék-zöld monokli, amelyre sminket kér az áldozat, hogy ne tűnjön fel a sérülés az állásinterjún. Vagy amikor azért kér frizuraigazítást, mert előtte késsel nekiestek a hajának.
