A dzsip regénye
„Ő” nyerte meg a háborút – tartják sokan –, de az autógyárak versenyét mindenképp. Éppen hetven esztendeje, hogy az ötszázezredik példányát ünnepelte Amerika, de első szemléjére – BOKOR LÁSZLÓ tudomása szerint – Rejtő Jenő-i körülmények között került sor.
1940. július 23-án az USA hadseregének maryland–ho-labirdi titkos műszaki bázisán a kapuőr izgatottan telefonált az ügyeletre: „Fődörzs, három öngyilkosjelölt puffog a sorompó felé egy zöldre festett szardíniás dobozban. Most rögtön lőjem szét, vagy előbb megnézné őket?”
A hírre nagy futkosás támadt. Jött az őrparancsnok, az ügyeletes tiszt és a parancsnoki irodán várakozó két hadmérnök. Egyikük különösen elképedve kérdezte: „Hát ez mi a fene? A roncsderbire nem itt kell jelentkezni.” „Ez a kocsi vadonatúj, uram – válaszolta némi akcentussal a volán mellett ülő férfi –, jóllehet néhány hegesztési varrat még eldolgozásra vár, de hát a határidő, mint tudja...”
„Kihez van szerencsétlenségem?” – vette át a kérdezést társa. „Karl Probst vagyok, a tervező, ez itt Mister Francis Fenn, a Bantam cég főnöke, a hátsó ülésen pedig McGovern üzemigazgató. Újszülött kocsink viszont még keresztelőre vár.”
(A német származású Probst jobban értett a logarléchez, mint az angol nyelvtanhoz, így nőneműséggel illette a kocsimustra sztárját, rajta is ragadt azon a Miss Jeep elnevezés.)
A névadásnak külön története van. A Hadügy 135 autógyártó cégnek küldte meg a kisméretű terepjáró pályázati kiírását, amelyet a levelezést végző tiszthelyettes – bizonyos John Smith – a maga módján egyszerűsített. Csak egyszer írta le a „General Purpose Vehicle” (sok célra alkalmas jármű) kifejezést, „továbbiakban G. P.”, közölte, kedélyes egyszerűséggel vonva össze az első két szó kezdőbetűit. Így lett a „dzsi-pi”-ből – némi amerikaias rövidítéssel – dzsip.
A tender hetvenöt napos határidőt szabott a mintapéldány legyártására, mire az autós nagymogulok csak a fejüket rázták. Egyedül az ismeretlenség homályában meghúzódó Bantam Car Companyban hangzott el a „miért ne próbálnánk meg?”, és ültették tervezőasztal mögé a neves konstruktőrt.
A legfőbb célkitűzés így hangzott: „A komfortfokozat ne haladja meg a lövészárokét, a teherbíró-terepjáró képesség közelítse meg egy kisebb traktorét.”
A régi szövetséges, Nagy-Britannia már hadban állt három földrészen, így kiszámítható volt, hogy a kölcsönbérleti szerződés sokezres tételben igényli majd a motorizáció e különös termékének utánpótlását. Mintha csak megérezték volna, hogy nemsokára az Államokkal és a Szovjettel is bővül majd a háborús koalíció, illetve a vevők száma. Része volt még a pályázatnak, hogy „három teljes menetfelszerelésű katona fegyverzete mellett még egy géppuska is beférjen. A tengerészgyalogság kérésére még a másfél méteres gázlóképességre is alkalmassá kell tenni az új járművet”.
Frontvonalban
Probst hozzájutott Fer-dinand Porsche Kübelwa-gen-terveihez is, amelyek egy hasonló célzatú kocsit körvonalaztak a wolfsburgi VW kísérleti laborjában.
A nagy versenyfutást Amerika nyerte, a Wehrmachtnál még jó időbe telt, amíg a miniterepjáró és úszó társa, a Schwimmwagen rendszerbe állt. Az USA vezérkara kikötötte azt is: „Legyen az új jármű célszerűen szögletes a hajóterek maximális kihasználhatóságára, továbbá ejtőernyővel is ledobható, önsúlya ezért ne haladja meg az 590 kilogrammot.” Ez volt a kívánságlista egyetlen pontja, amelyet a Bantam, később a Willys, de még a Ford sem tudott teljesíteni. A végtermék sehol sem mutatott kevesebbet ezer kilónál. A három gyár szerelőszalagját összesen 637 747 terepjáró hagyta el a háború során.
Amikor a félmilliomodik példány került behajózásra, Marshall tábornok, vezérkari főnök így nyilatkozott: „Ő vitt minket végig a sivatagon, a csendes-óceáni dzsungelszigeteken, vízmosásokon és pergőtüzeken. Húzott ágyút, mentett sebesülteket, sosem mondta fel a szolgálatot, nélküle tovább tartana a hadviselésünk.” Nincs is háborús film, amely ne láttatná a „kisasszonyt”, néha öt-hat katonával, Normandiától Berlinig, Tobruktól Okinawáig. Rajta nyargalászták be a frontokat a haditudósítók is.
Katonadivat
Bejárták a dzsipek Koreát és Vietnamot, Irakot és Afganisztánt, és a leharcolt készleteket a hadsereg olcsón kiárusította. Vették örömkatonák, farmerek, diákok és rockbandák. Bepingálták a szivárvány minden színére, csak arra nem gondoltak, hogy lesz a dzsipkultusznak egy elegáns másodvirágzása is.
A dizájntudorok szerint ez törvényszerűen következett a békés világot végigsöprő „military look” (katonás küllem) divathullámából.
S amint a női csizmák, övek, mundérkosztümök hódítani kezdtek (férfiaknál a second hand NATO-dzsekik), arra is mindkét nem tehetősebbjei igent mondtak, hogy jó lenne dzsipre szállni. Persze nem a hadsereg igényeire készült lett a vágyak netovábbja, hanem az áramvonalas, kasznis, hardtopos kiadás, amelyben már a légkondi is magától értetődő. Tulajdonosának ez maga a négy keréken gördülő boldogság, reflektorral, dallamkürttel, felbúgatott, száz lóerős motorral.
A dzsipgazdák egy része persze abban a tévhitben él, hogy a típus fogalmát hajdan meghatározó – és többértelmű – „general” szócska valami VIP-kiváltságot örökítene át számukra. Nem így van. Napjainkban a generálisok is csöndben autóznak.
