A börtöntől a Kossuth-díjig – 90 éve született Eörsi István

Eörsi István költő, esszéíró, publicista és színházi dramaturg mind művészetében, mind közéleti tevékenységében bátran mert hátat fordítani a korszellemnek. Ezért jelent meg Eörsi Underground címmel a róla szóló írás a 168 Óra legfrissebb számában.

Hogy miért a cím, az a szerzőből fakad: többször adtam már ilyesmi címet, igaz, általában egy helynév, és nem személynév az első tagja. Fejtsük meg a címet, ezt a szinte talált címet Eörsi István magyar író vonatkozásában! Mi is az az underground? Kezdjük az alapoknál (Wikipedia): „A kifejezést gyakran használják »az általánosan vagy hivatalosan elfogadottól eltérő, kevesek által ismert« dolgok jelzőjeként, főleg az egyes művészeti ágakban. Ilyen értelemben létezik például underground zenekar, underground szerző, underground színház, underground mozifil, underground filmrendező. Az underground ellentéte a mainstream, szinonimája a szubkultúra, rokon fogalma az ellenkultúra.”

A hatvanas évek szavai, korszelleme. De mire Eörsi a hatvanas évekre szabadult, már jelentős múltja volt: a kommunista idealizmus buherált esztétikájáról beszámol a Versdokumentumokban, kedvenc száma az 56, el is mereng valahol egy írásában erről, rá nem jellemző, szinte számmisztikai alapon. Hazáját a börtönben ismerte meg, mint azt parádés memoárjában, az Emlékezés a régi szép időkre c. börtönkönyvében írja. Mely könyvénél morális előfeltétel volt, hogy még Kádár életében megjelenjen, így szamizdatban jelent meg.

A börtön mondjuk elég underground. A zenei underground nem érdekelte, talán az underground film se, bár Bíró Yvette Filmkultúrájába írt, és akkoriban nem volt éles határ mainstream és underground között a mozivásznon. A színházi undergroundról pedig az élete szólt.

Na és a közéleti underground? Eörsi korában, fiatalkorában hogyan hívták a közéleti undergroundot? Hívták a művelőit háborúban partizánoknak, később és egzotizálva gerillának, aztán hozzáadással kivonva a szóból a dzsungelt, városi gerillának. Kenyában mau-maunak, Uruguayban és Peruban tupamarónak, Argentínában montonerónak. Amikor Eörsi és Gáli József az ötvenes években Angyal István ferencvárosi lakásán összegyűltek ultizni, kommersz rumot fogyasztani és világmegváltani, úgy képzelem, szóba jöhettek a partizánok. A világháború még nem volt messze, az ő generációjuk gyerekként és kamaszként élte meg.

Eörsi 1944 tavaszától 1944 őszéig félmeztelenül járt, ő aztán nem visel sárga csillagot.

Mikor később a gettó központjában, a Klauzál téren a nyilasok sok századmagával felsorakoztatták, kézen fogta anyját, „gyere mama, ez hülyeség”, és oly határozottsággal vonszolta ki a térről, hogy a nyilasok meg sem állították.

A franzstadti brancs másik két tagja nem volt ilyen szerencsés, Auschwitzba vitték őket, de visszajöttek. Eörsi leírásából tudjuk, hogy Angyal lakásának mellékhelyiségében 1949. után Sztálin portréja függött – fejjel lefelé. Akkortájt ilyesmiért is akasztattak. Mint ahogy 1956 nyarán is Angyal mondta ki először, hogy „forradalom lesz”. Amiben feltételezésem szerint fontos szerepet játszott a szovjet partizánmítosz mint kulturális hatás. A történet ismert, itt csak annyit, hogy ’56 november 7-én a Nagyvárad téren a szovjet csapatokkal vörös zászló alatt harcoló Angyaléknál súlyosabb történelmi paradoxont még a 20. századból sem ismerek.

Eörsi a hatvanas években volt talán a legmagányosabb. Börtön előtti barátai nyilvánosan kerülték, saját megfogalmazása szerint „iskolán kívüli Lukács-tanítvány volt”, fordította a Mestert, később írhatott „ürügyeiről” publicisztikát az ÉS-be, még később a darabjait is játszották. Abszurd és Brecht, Dürenmatt, de egynémely darabja (a Huligán Antigoné cumpejspíl) illik az underground kreclijébe.

Azt mostanában olvastam, hogy Halász Péter színházának 1976-os kivándorlása előtti búcsúbulin Eörsi lakásán rúgta le a csillárt. Hogy jóban voltak, és Halász lakott néha nála, persze tudtam. Halász underground színházát Eörsi ünnepelte, ha a maga színházában mások is voltak az eszményei. A Squat Theater New York-i létezését nyilván csak sporadikusan tudta követni, ha nem is volt ott abban a tizenöt percben, amikor híresek voltak.

Theodor Roszak elmélete és híres könyve, a The Making of the Counter-Culture velejéig a hatvanas évek terméke, a nyugati, az amerikai hatvanas évek lenyomata. Eörsi Istvánnak volt köze az amerikai hatvanas évekhez, de nem szinkronban, hanem később. A hatvanas évekre, harmincas éveire tézisem szerint Eörsi István magyar író, bölcsész, Lukács-tanítvány, forradalmár és börtöntöltelék már túl volt azokon az élettényeken, szocializációs feneségeken, amiket Roszak az ellenkultúra kialakulásához elengedhetetlennek tart. De akik ismertük, valószínűleg abban mindannyian egyetértenénk, hogy volt benne vonzódás az iránt, amit mindközönségesen undergroundnak hívunk.

A „nemet mondás művészete” sokszor előkerül Eörsi kapcsán, és ezt a nemet mondást is érdemes koronként vizsgálni. Az ötéves Eörsit a Margit-szigeten megcsípte egy páva, mire ő jól megkergette; 13 évesen, történetesen 1944-ben, áprilistól októberig félmeztelenül mászkált a városban, 21 évesen, 1952-ben, „Révai elvtárs ott téved...” nyitással szólt hozzá az írószövetségi Felelet-vitához, 25 évesen forradalmár, 30 évesen börtönviselt, 74 évesen, temetése napján,

az Orbán-kurzus hivatalos történelemhamisító asszonya még perelte.

Kérdés, hogy minősíthetjük-e „undergroundnak” az Angyal István ferencvárosi lakásán hetente többször is tartott ultipartikat? Teherautógumi-külsőből főzött rumokkal, élénk politikai vitákkal, Angyal 1956. nyári, mindenki számára meglepő megfigyelésével: „itt forradalom lesz”. A csapat másik alapembere, Gáli József ekkor már nyilván kész volt a Szabadsághegy c. drámájával. Ha a forradalom felől nézzük, Eörsi, Gáli és főleg Angyal szerepvállalása felől, akkor mindenképpen underground tevékenységnek mondható a kommersz rumba áztatott ultipartik gyakorlata. A „forradalom előzményei” címen szokás az ilyen eseménysorokat megnevezni. Hogy az az 1956. október hatodikától, Rajk újratemetése és Gáli színházi bemutatója napjától a december 9-i letartóztatása napjáig tartó időszak mit jelentett Eörsi Istvánnak, azt nem lehet eléggé túlértékelni. Szabadságharcos lett, akit kitartóan ellenforradalmárnak nevezett a kádári hatalom és a vele konszolidálódó értelmiség.

A magány bő évtizede után megszerveződött a demokratikus ellenzék, Eörsi csatlakozott hozzá, szamizdatíróvá és az ellenzék egyik legfontosabb hangjává válik, egy új közösség lesz. Ebben az időszakban újul meg a magyar színházi kultúra a kaposvári száműzetésben: Eörsi forradalmár alkatához passzolt a hatalom elvárásainak kiforgatása, az úgynevezett nép tényleges, valóságos megszólítása, örömmel fordította a VW-effektű brechti szongokat, és ő javasolta a Marat/Sade előadás félreérthetetlen Corvin közi végeképét. Aztán 1983-tól Nyugat-Berlin, német színházi sikerek, nyugatnémet baloldaliság. A kétlakiság szabadsága. Ha nem volt itthon, akkor is jelen volt: 1985-ben az Alternatív Kulturális Fórum az ő lakásán zajlott, akárcsak egy év múlva az első ’56-os konferencia. A lakása, amúgy is. Kilátás Gellért-heggyel, Erzsébet híddal. Szállóvendégek a háznál: Rajk Laci és Halász Péter, Végel Pepi és Allen Ginsberg. Utóbbi a legfontosabb kapcsolata a hatvanas – és korábbi és későbbi – évek undergroundjához.

Amikor 1960-ban kijött a börtönből, az első dolgai között volt, hogy beüljön egy könyvtárba, és átlapozza a nemzetközi folyóirattermést. Ott szembesült Allen Ginsberg Kaddisával. Ginsberg első budapesti látogatásán ismerkedtek meg, és örök barátságot kötött legszókimondóbb fordítójával. Búcsúversében Kerouac, Borroughs vagy Orlovski mellett megemlít egy bizonyos antifasiszta mosogatást is Budapesten.

Kérdeztem egyszer tőle, 1989-ben soha nem volt euforikus hangulatban? Nem. Túl jól ismerte a szereplőket. Antropológiai szkepszis Hungáriában. De 2020 őszén biztos ott állt volna a Vas utcai bejárat fölötti teraszon.

Befejezésül annyit, hogy meglepő visszaigazolások történhetnek. 2019 decemberében Tel-Avivban voltam egy könyvbemutatón. Már az est elején feltűnt egy kilencven év körüli, élénk tekintetű, kedves hölgy. A beszélgetésben valamikor szóba került Eörsi István is, „jól ismertem őt, a Slajfer Picit”. (Eörsi István születéskori neve Schleiffer Ede volt.) A hölgy is a Falk Miksa utcában lakott, szinte szomszéd, még a Balatonon is voltak együtt táborozni.

„Furcsa gyerek volt a Pici, egyszer a nádasban megfogott egy siklót, mi persze sikoltoztunk, és hogy fokozza a hatást, meg is harapta.”

Elhangzott az Eörsi 90 emlékkonferencián. A kilencven éve született, sokoldalú Eörsi István költő, esszéíró, publicista és színházi dramaturg volt. Műfajhatárokat lépett át, az egyéni szabadság harcos védelmezője volt, a kollektív lelkiismeret őre. Varázsának titkát a gazdag életmű fényében filozófusok, költők, írók, színészek boncolgatták.

 (Kiemelt kép: Fortepan / Philipp Tibor)