A boldogság oszlopai között – Értelmes hétköznapok a Szorgos Kezek Házában
– Itt van Szilvi, itt van Szilvi! – szökdel elénk Balázs. Rollerjére pattan, mutatja az utat, majd körbesuhan minket. Csábi Szilviához, a Szoke ház igazgatójához kísér.
A ház túlvégén már tart a foglalkozás. A teraszon ülnek, énekelnek, kihallatszik a hangokból a vidámság. Balázs továbbra is kint van, hajtja a rollert a hatalmas kertben. Most nincs kedve részt venni a csoportos foglalkozáson.
– Nem iskola vagyunk, itt semmi sem kötelező. Inkább baráti klubként szeretnénk részt venni az életükben. És ezt a fiatalok is tudják, nagyon jól élnek ezzel a szabadsággal – magyarázza az igazgató.
Nem is működhetne iskolaként a ház. Ezek a fiatalok – Szilvia szereti így hívni őket, nem pedig ápoltaknak – már túl vannak az iskolán, döntő többségük 20-22 éves koráig tanult, és szakmát is szerzett.
Anna például szakképzett kertész. De a középsúlyos értelmi fogyatékos lány most nem a kertet műveli, mint sokszor máskor, inkább apró gyöngyökből készít képet. Élénk, vidám színekkel érik az alkotás; zöldbe és kékbe öltözött táj öleli körbe a szintén színes lányalakot. Aprólékos munka, elsőre látszik. Az előzőt egy évig készítette, hasonló gonddal. Azt a ház nappalijában állították ki. Ezzel még nem végzett, de van ideje. Karácsonytájt tartanak Gödön minden évben vásárt, ahol a Szoke házban készített alkotásokat is kiállítják. Arra készül Anna évről évre.
A kert körül is akad munka bőven, elkél a szakértői segítség. Két éve költöztek ide, akkor még úgy nézett ki az udvar, mint a kerítésen túl, ahol mindent benőtt a sűrű gaz. A kerítésen innen viszont meglátszik a gondos és értő kezek nyoma. A kert végében kicsi, kápolnának szolgáló építmény és a boldogság oszlopai. Ezt a nyolc oszlopot, amelyeken bibliai idézetek hirdetik a szeretet és az összetartozás erejét, közösen építették.
– Ritkák a konfliktusok köztük, és szerencsére mindig rendezni tudják. Összetartó közösség ez, barátságokkal és szerelmekkel. Jóval több a fiú, így a lányoknak ezen a téren könnyebb dolguk van, válogathatnak bőven – mosolyog Szilvia.
Gereblyével és ásóval felszerelt csapat közeledik, élén a segítővel. Rutinosak a fiatalok, tudják, mi a munka, bele is vágnak azonnal.
Magyarországon mégsem tudnak elhelyezkedni, még heti pár órára sem. A munkáltatók nem tudják vagy nem hajlandók biztosítani a számukra szükséges speciális eszközöket, külön figyelmet. Vannak, akik szövőnek tanultak, őket sem engedik oda a gyári gépekhez. Pedig mindenki jól járna. A világ boldogabb felén pontosan tudják, hogy az integrációtól egészségesebbé válik a társadalom. Ausztráliában húszezer fogyatékossággal élő ember dolgozik, Nagy-Britanniában negyvenezer Down-szindrómásból mintegy nyolcezernek van munkája, még ha heti néhány órás is.
Itthon szinte reménytelen az álláskeresés a fogyatékkal élőknek. A speciális és szakiskolák után jön a tátongó üresség. A közösségben telt iskolás évek után a négy fal közt, magányosan és kiszolgáltatottan leélt élet. Ezért kellenek a nappali foglalkoztatók: értelmet, célt adnak a napjaiknak, munka- és énidőt a szülőknek és – talán ez a legfontosabb – közösséget a fiataloknak. Hogy a sikeres szakmai vizsga másnapján ne törjön rájuk a magány.
Anna hosszan sorolja, kik a barátai, néhányukat még az iskolából ismeri. És van egy, aki a legkülönlegesebb.
– Ott megy, ő a barátom, huszonnégy éves – mutatja csillogó szemekkel, ahogy az ablak előtt elhalad a fiú. Még elréved egy kicsit, aztán folytatja. Lelkesen beszél. – A bátyám vezető lett a munkahelyén. Annyi pénzt akar összegyűjteni, hogy legyen még egy autónk, ha anyáé elromlik.
Édesanyjának nagy szüksége van az autóra, azzal hozza és viszi nap mint nap Annát. Ő pedig szeret ide járni. Amikor nem gyöngyképet készít vagy kertészkedik, levendulát gyűjt a kertben. Levendulából is készít babát. A műhely falán lóg az egyik, nagy műgonddal készült. Lila a színe, levendula az illata.
Ebéd előtt tesz még egy sétát. Az udvarra érve Balázs régi barátként üdvözöl minket. Most is boldog, ugrál körülöttünk. Izgatott, így nehezen jönnek a szavak, de mindent értünk. Örül, hogy megoszthatja velünk ezt itt, a birodalmát. A rollerpályát, a házat, és főként, hogy megismerhetjük a barátait. A közösséget, amelyhez tartozik. Egyikük, egy kerekesszékes nő épp napfürdőt vesz a késő őszi melegben, csendben figyel. Robi jön, Anna barátja. Hosszan ölelik egymást, a kicsi lány szorosan bújik a nagy, mackós férfihoz, szinte eggyé válnak. Kattan a fényképezőgép, nekik pedig felvillan a szemükben a büszkeség. Hosszan állnak így, a kamerának is megmutatják szerelmüket. Nem egy városban laknak, csak itt tudnak találkozni, ezért is annyira értékes minden közösen eltöltött pillanat.
– Attól, mert sérültek, ugyanúgy működnek az ösztöneik. Sőt sokkal jobban. Nagyon kifinomultak a receptoraik, azonnal leveszik, ha valaki rossz hangulatban érkezik. Nekik aztán bizonygathatod, hogy jó kedved van, ha nem igaz, úgyis tudják – magyarázza Szilvia.
Hamarosan ebédidő, helyükre kerülnek a kerti szerszámok, leparkolnak a rollerek. Indul mindenki segíteni. A nappaliban, amely hamarosan étkező lesz, már a végénél tart az unoparti. Színre szín, számra szám, már csak egy lap maradt, és uno. Lehet teríteni, kezdődhet az ebéd.
A papírműhelyben serceg a papír, ahogy az utolsó ceruzavonások is felkerülnek rá. A barkácsműhelyben is véget ér mára a munka.
Jó közösségben lenni. Reggel együtt indul a nap, hétfőnként egy beszélgetéssel, mindenki elmeséli, mi történt a hétvégén, és ő ezt hogyan élte meg. Máskor reggeli tornával kezdenek. A torna sem rossz, de legjobban rollerezni szeretnek a fiatalok. Így született meg a nemrég felavatott rollerpálya ötlete. Sokaknak van otthon rollerük, de a családdal nem tudnak elmenni, nincs rá idő, vagy épp az erő hiányzik a kimerült szülőkből. A Duna-partra lemenni rollerekkel már-már kivitelezhetetlen feladat.
Kockás papíron tervezték az otthon dolgozói a pályát, miután rájöttek, mennyit adhatnának ezzel a fiataloknak. Még nem tudták, mekkora vállalás lesz ez. Rengeteg volt a munka, sok a kiadás még úgy is, hogy a földmozgatás és a betonozás a Duna-Dráva Cement Kft. adománya volt. Azt a részét a munkának szakemberek végezték, a kert rendezését és az előmunkálatokat pedig a fiatalok. Nemrég végre birtokba vehették járműveikkel a pályát. Nagy becsben is tartják.
Akinek elég volt a kertből, délután filmet néz vagy csocsópartnert keres egy meccshez, esetleg zenét hallgat. A mulatós a kedvenc, szerencsére azt mindenki szereti, nincsenek viták a dalválasztásban.
– Köszi, hogy eljöttetek – mosolyog ránk egy fiatal szőke fiú, tényleg nagyon örül nekünk. Ő is Balázs. Enyhén sérült, ő egyedül jár be, otthon segít a szüleinek bevásárolni és a háztartás körül.
– A fatelepen is szoktam segíteni – húzza ki magát. Olykor ugyanis el kell menni a fatelepre, beszerezni a kerti munkákhoz ezt-azt. Balázs pedig szívesen csatlakozik. Mindig kíséri valaki a segítőket, papírboltba és máshová is. Mert bevásárolni is közösen szoktak.
Balázs nagyon szereti a fagyizásokat is – nyáron szinte mindennap lesétálnak a cukrászdába. Vagy a piacra, vagy a pékségbe. Máskor meg a Duna-part a cél. Nehéz terhet rakott rájuk ez az ország, befogadás terén úgy száz év lehet a lemaradásunk Nyugat-Európához képest. De itt, Vácon már előrébb jár az idő: megtanulták a helyiek, hogy ők csak mások, tartani biztosan nem kell tőlük. Megkedvelték őket.
Ami nem nehéz. Elég elmenni a váci Szoke házba, amit a harminchat sérült fiatal csurig tölt szeretettel.
