Miért hülyeség, hogy a munka önérték? – David Graeber halálára

Úgy kilencven éve még 15 órás munkahetet vizionáltak, ma mindenki kihajtja a belét, keccsöl – miért van ez? David Graeber 2013-as tanulmánya a bullshit munkákról rengeteg ma is aktuális kérdést tesz fel, de az anarchista gondolkodó eszméit a NER valószínűleg a legnagyobb eretnekségek közé sorolná.

2020. szeptember 20., 09:00

Szerző:

Ki ne gondolkodott volna azon akár gyerekként, hogy ahogy a technológia fejlődik, automatizmusok, robotok veszik át a helyünket egyre több helyen, az embereknek majd egyre kevesebbet kell dolgoznia. John Maynard Keynes közgazdászlegenda egyenesen azt jósolta 1930-ban, hogy az ezredfordulón a fejlett államokban 15 órás lesz a munkahét. Aztán valami nagyon más következett. Ezzel a megállapítással kezdődik David Graeber antropológus 2013-as tanulmánya (The Work Rant), amely a teljesen haszontalan, bullshit munkákról szól, és a Strike magazin augusztusi számában jelent meg. A tanulmány olyan hatalmas siker lett, hogy Graeber könyvvé fejlesztette, amely 2018-ban jelent meg (hamarosan magyarul is olvasható lesz a Typotex kiadásában). Maga Graeber pedig szeptember 2-án, váratlanul, 59 évesen meghalt.

Graeber radikális baloldali volt, a társadalmi egyenlőtlenségek harcos kritikusa, bevallása szerint tizenhat éves kora óta anarchista – írja róla a New York Times nekrológja. 2011-ben lett világhírű az Adósság: az első 5000 év című könyvével, melyben a világ államainak adósságszolgálatát elemezte, és azt, ahogy teljesen összekeveredtek a fogalmak, hogy ki fizet és tartozik kinek. A Szabályok utópiája című 2015-ös könyvében az állami, de onnan az üzleti világba is átszivárgó bürokráciát állította pellengérre. Graeber a manhattani Occupy Wall Street egyik vezéralakja volt, jóllehet mindig hangsúlyozta a mozgalom közösségi jellegét. Trump 2017-es megválasztása után azt mondta, az Occupy megpróbálta felhívni a figyelmet arra, hogy az embereknek elege van a velejéig korrupt politikai rendszerből, és valami radikálisan mást akarnak. Ő maga csak 1999 óta politizált aktívan, a seattle-i WTO-s tüntetésekben vett részt.

Maga Graeber egy videóban azt mondja, az esszé szinte poénból született, melyet a Strike magazin indítóinak, a barátainak írt, „egy provokatív írás, amit senki nem közölne”. Rengeteg emberrel találkozott, akik arról számoltak be, hogy vagy nem csinálnak semmit a munkahelyükön, csak ott ülnek, játszanak a számítógépükön, vagy arról, hogy ha nem mennének be a munkahelyükre, semmi nem történne. Az esszé aztán rendkívül népszerű lett, tizenöt nyelvre lefordították, így nekiült a könyvnek, elkezdett kutatni. Kiderült, az emberek 30 százaléka érzi úgy, hogy felesleges, bullshit munkát végez, ami őt is megdöbbentette.

De miről is szól maga a tanulmány? Emberek milliói végeznek olyan munkákat, amelyekről maguk is tudják, hogy fölöslegesek. Ennek a morális és lelki kára hatalmas, írja Graeber, a seb végighúzódik a kollektív lelkületen. Mégsem beszél erről senki. A keynesi 15 órás prófécia bukását hivatalosan azzal magyarázzák, hogy a fogyasztás megnövekedését ő nem vette figyelembe. Minél többet dolgozunk, annál többet tudunk fogyasztani, és annál többet tudunk termelni, és mi ezt választjuk.

De Graeber szerint ez a magyarázat sántít, a munkák jelentős hányada nem eredményez javakat, „szusit, iPhone-okat vagy divatos tornacsukákat”. A foglalkoztatási struktúra változása 1910 és 2000 között jól mutatja, hogy a szolgáltatási, menedzselési, eladási munkák aránya nőtt óriásit: az USA-ban egynegyedről háromnegyedre a teljes foglalkoztatottak körében. Más szóval a termelő munkák nagy része automatizálódott. De ahelyett, hogy a felszabadult időben az emberek a saját vágyaikat, ötleteiket, ábrándjaikat valósítanák meg, dolgoznak. Egész új gazdasági ágak keletkeztek, úgymint gazdasági szolgáltatások, telemarketing; burjánzásnak indult a cégjogi szektor, a kutatási, egészségügyi adminisztráció, a HR- vagy PR-szektor. Vagy azok a munkák (mint Graeber szerint a kutyakozmetika vagy éjjel-nappali pizzarendelés), amelyekre azért van szükség, mert mindenki más annyit dolgozik, hogy bizonyos dolgokra nincs elég ideje.

Graeber felhívja arra a figyelmet, hogy épp a kapitalizmus az a rendszer, ahol ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie, hogy emberek csak azért dolgozzanak fölöslegesen, mert dolgozni kell. Ez sokkal inkább a jó öreg szocializmus szelleme (hozzátehetjük, vastagon a NER-é is).

Mindezek mellett az effektív munkavégzés ideje is csökken rejtélyes módon, egyre több időnket veszik el a motivációs tréningek, Facebook-profil-feltöltések. A miértre az anarchista és szélsőbalos osztályharcos választ ad: az uralkodó osztály rájött, hogy a boldog és termelékeny népesség szabadidővel ellátva halálos veszélyt jelent – szerinte erre a 60-as években ébredtek rá. Másrészt a kemény munka morális önértékké vált; aki pedig nem óhajtja széthajtani magát, az nem érdemel semmit. Emberek tömegei csinálják azt, amihez kevésbé értenek, és ami miatt frusztráltak lesznek, így a munkájuk gyümölcse is ütődött, rosszabb esetben rothadt lesz. A valódi és fontos munkát végzőket – mint a tanárok, a kukások, a szerelők – kizsákmányolják, a többieket pedig felesleges munkákban dolgoztatják, amelyekben az uralkodó osztály attribútumait kapják meg, de egyben megvetik a valóban értéket termelőket. A rendszer, ha megtervezték volna, sem lehetne tökéletesebb, de az nem tervezés eredménye, hanem egy századnyi kísérletezés és hiba szülötte – vonja meg a konklúziót Graeber.

A brit underground közeggel is jó kapcsolatokat ápolt Graeber, olyanokkal, akiket ma leginkább az Extinction Rebellion, a globális felmelegedés elleni környezetvédő küzdelemből ismerhetünk. Ezek között van Gárdonyi T. Dániel is, aki jól ismerte, szerette Graebert. Aki részt is vett bizonyos eseményeken, házfoglalásokon (a mozgalom többször foglalt el üresen álló londoni luxuslakásokat, lakosztályokat, amelyek leginkább orosz milliárdosok befektetéseként állnak, senki nem használja őket, és ide beengedtek hajléktalanokat arra a pár napra, amíg a rendőrség ki nem ebrudalta őket – a szerk.). Gárdonyi azt mondja, Graeber közvetlen, jó kedélyű volt, „az egyetlen, aki nem éreztette velem, hogy akadémiai ember”, és sokat tudott a posztszovjet térségről is.

A klímaügyek mellett foglalkozott a kurdok ügyével, járt abban az észak-szíriai Rodzsavában is, amelyet a török haderő brutálisan támadott, itt ugyanis kurd anarcho-konföderalista részleg volt. A kurdok úgy emlékeztek meg róla halála után, mint az egyik legnagyobb barátjukról.

Apja köztársaságpártiként harcolt a spanyol polgárháborúban, Amerikában nyomdászként dolgozott, lengyel származású anyja pedig ruhagyári munkás volt, aki mellesleg a szakszervezeti musicalben is énekelt a Broadwayn az 1930-as években. A fiatal David a középiskolában maja hieroglifákat fordított le, amivel ösztöndíjat is szerzett, majd 1984-ben végzett antropológia szakon a State University of New Yorkon. Disszertációja a varázslat, a rabszolgaság, a politika kapcsolatáról szólt, 1998-ban védte meg, majd 2000-től a Yale-en kezdett el oktatni. 2005-ben az egyetem nem hosszabbította meg a szerződését, ezt ő a kapitalizmus, valamint a politikai és az akadémiai struktúrák számlájára írta – emlékeztet a New York Times. Diákok ezrei követelték a megtartását, hiába. Halálakor a London School of Economics professzora volt, de a világ számos, magas presztízsű intézményében tanított vendégoktatóként.

Bár időről időre apokaliptikus kijelentéseket tett, s nem egy csalódás is érte, végig optimista maradt. Ennek szellemében támogatta 2017-ben Jeremy Corbyn brit munkáspárti vezetőt a parlamenti választásokon is. Nyolcéves volt, mikor az Apollo landolt a Holdon, és azon gondolkodott gyerekként, milyen csodákat él majd át 2000-ben, amikor majd harmincnyolc éves lesz. „Hogy tényleg a csodák világát vártam 2000-re? Persze. Átverve érzem most magam? Hát persze.”

A pszichiáter hetente jelentkezik online élő műsorral a 168.hu-n. Beszélgessen a dokival, kérje ki a véleményét! Mutatjuk, ezt hogyan teheti meg.