Tudósítás a múltból

– Hogy határozná meg a műfajt? Mik ezek az írások? Hírlapírói tudósítások a múltból?

– Körülbelül. Tulajdonképpen sztorikat mesélek, régi, feledésbe merülő történeteket a korról, amelyről a mai generációnak életközeli ismerete nem lehet.

– Olyan, mint Atlantisz? Mindenki biztos benne, hogy „létezett”, de hogy kik éltek benne s mit csináltak, az már talány?

– Mindenesetre engem nagyon zavar, hogy ha az ötvenes évekről esik szó, maximum beugrik Rákosi neve, Sztálin, az ávó, esetleg még Nagy Imre, és a történet le is van zárva.

– Ön mennyit élhetett át a korból személyesen is?

– Annyit, amennyit egy gyerek felfog. 1950–ben lettem elemista, elsős.

– Pont jókor ahhoz, hogy kisdobos, majd úttörő legyen.

– És mivel gyerek voltam érzelmileg erősen átélt, de tudatosan alig értelmezhető emlékeim vannak. Ebből a nézőpontból is feltűnik egy–egy ismert arc, filmrészlet, a zene, néhány mozgalmi dal. (Azokból jó sokat tudtam.) De a politikáról személyes ismereteim nincsenek, vagy csak töredékek jutottak el hozzám. Az úttörőavatás, a Rákosi pajtás megszólítás, mert az úttörőcsapatban le kellett őt pajtásozni.

– Mi volt a „jó” az ötvenes években? Mert, hogy mitől volt rossz, azt sokan megírták. Mi az, ami elviselhetőbbé tette?

– Két dolog, két örömforrás. A mozi és a sport. A második kézenfekvő: az 1950 és ’54 közötti időszak a magyar sport vissza nem térő hatalmas korszaka volt. Egy olvasni már tudó gyerek számára az volt a legtermészetesebb, hogy reggelente a világ végére is elmenjen a Népsportjáért. Én is mindent tudtam a sportról, ma is fújom a korabeli csapatösszeállításokat, a Helsinki olimpikonok neveit.

– A korabeli magyar film kevésbé volt topon.

– Ez igaz, mégis jártunk moziba. Borzalmas magyar kurzusfilmek mentek, a legtöbbnek mégis volt egy trükkje. A legostobább, mai ésszel fel sem fogható szerepeket (az „ingadozó elemeket”, a kulákot, az árdrágítót, az ellenséget) is ragyogó színészek játszották, akikre dőlt a közönség. Latabár Kálmánnak, Feleki Kamillnak, Balázs Samunak elég volt megjelennie, bármilyen hülye volt a szüzsé (Dalolva szép az élet, Állami áruház, Civil a pályán, A selejt bosszúja), a közönség a színészt bálványozta. 1954 után azonban már a magyar filmtörténet újabb, fontos korszakát írjuk.

– Amint mondta: a korszak sztereotípiákban él. Azt mondják, Sztálin halála felszabadító élmény lehetett. Mégis láttak neves egyetemi tanárt zokogni, aki megrendülten konferálta fel a hírt a diákságnak.

– Na, nálunk azért kevesebben zokogtak, mint Moszkvában, ahol véres tömegjelenetek övezték a gyászt. Az őszinteség kedvéért tegyük hozzá: nem mindig ment az „éljen Sztálin, éljen Rákosi!”csupán parancsra. Volt, ami belülről jött. Mert sokan nálunk is bedőltek annak, hogy Rákosi Mátyás „a nemzet atyja”. Például ő maga, aki a száműzetésben végig mániákusan ismételgette, hogy a magyar nép visszavárja őt.

– Könyvében nem is a nagy gaztettek minősítik Rákosit, hanem a cselszövések, kiszólások, epizódszerű részletek.

– Hogy mi formálta Rákosit olyanná, amilyen lett – cinikus gyilkossá – tisztázatlan. Tizenhat évet ült Magyarországon. Öt évig élt a Szovjetunióban. Nem élhetett normális életet. Amikor újra feltűnik, pszichikailag torzult, deformált figura. Elképesztően ravasz és könyörtelen. Egyik szeme mindig Moszkván. Teljhatalma volt, de rettegett is.

– Ő tehát bírta a gyűrődést. Miért látunk annyi megtört, alkoholizmusba, öngyilkosságba menekülő „népi tehetséget” (Soós Imrét, Sarkadit) megzuhanni? Beleroppannak a gyors emelkedésbe?

– Kétségtelen, hogy nehéz a nagy nyomást, a gyors változás terhét viselni. Hogy a szegénységben megélt kamaszkorból, a paraszti társadalomból kilépve hirtelen felkapott emberek, az ország kedvencei lettek. Sok népi káder az egyetemről is lemorzsolódik. Százezrek számára ez a kor mégis a felemelkedés, a kitörés korszaka.

– Azzal az „ünnepi tudósítással” indul a könyv, hogy „ötéves az Államvédelmi Hatóság.”. Furcsa, hogy olyan szervezet kerül a közfigyelem fókuszába, amely 1945–ben még szinte „földalatti”, titkos szervezetként alakult, akciózni éjszaka járt, titokzatos légkör övezte.

– Bárki volt is a szervezet vezetője (Péter Gábor), az ÁVH–t Rákosi irányította. Öt év alatt létszámában is hatalmas szervezetté nőtte ki magát. A budapesti (Andrássy úti) központ nem nagy, de akkorra már minden megyében megszerveződtek helyi kirendeltségeik. Fő profiljuk nem is a besúgás, az információgyűjtés, hanem a láthatóvá válás, a demonstrált félelemkeltés volt.

– És végül – szovjet logika szerint – eljön a Péter Gábor per ideje is.

– Péter Gábort 1953. január 1–jén veszik őrizetbe. A bukás oka ma már egyértelmű. A Szovjetunióban ’52 végén gyorsított ütemben zajlott a tervezett „anticionista” persorozat, az orvos-perek előkészítése. Rákosi szokás szerint azonnal vette a lapot. Bármilyen perverz ügy is, de egy idő után őt magát izgatta legjobban embereinek származása.

– És ha Sztálint meg nem üti a guta, ha az orvos-per elkezdődik...

– Rákosi erre a vonalra is rááll. Szemrebbenés nélkül. Már megvoltak a kijelölt emberek.

– Él–e, áthagyományozódott–e a mai világra a Rákosi–kor politikai kultúrájából valami?

– Kulturális értelemben nem. Pszichológiai értelemben igen. Hogy a hatalomgyakorlás technikája, a politikai akaratátvitel erőszakossága nyomot hagy–e egy népben? Nagy kérdés. Mert a mai politikát nézve az embernek néha de ja vu érzése van.

– Létezett–e ifjúsági kultúra Magyarországon 1950 után? Elért–e hozzánk valami Elvisből és a korai rockból?

– Az ki volt zárva. A korszak filmjeiben elvétve felbukkan a „jampi” figurája csőnadrágban, gumitalpú cipőben. A romlott, polgári dekadencia képviselői. A Szving Tónik, ahogy őket nevezik.

– Mikor ivott először Coca Colát életében?

– Én speciel Pepsit ittam, méghozzá Bulgáriában, ’68–ban. Valami különös okból a bolgárok kezdték gyártani.

– Nemzedékek élménye lehetett.

– Igen, mert egy hazai újságíró, aki az 1952–es helsinki olimpiáról tudósított, valóban leírta a nevezetes mondatot, hogy az amerikaiak (a versenyzők) „Coca Cola mámorban fetrengenek.” Az olimpia nagy története volt.

– Azért az ötvenes évek első fele, ha komolyan átgondoljuk, valamiképpen mégis a magyar kultúra fényes ösvényéhez tartozott. Óriások éltek köztünk, mint Örkény, Kertész, Jancsó (akik készülődtek), Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Vas István, Ottlik...

– Szépen fel is sorolta azokat, akik, másokkal együtt, el voltak hallgattatva. Mert ezek ugye legfeljebb az asztalfióknak írhattak.

– De köztünk voltak. Léteztek.

– Révai senkit nem küldött börtönbe, csak sokakat eltiltott a publikálástól. Németh László jól járt, orosz klasszikusokat fordíthatott. Ottlik angolt. Ez később divattá vált. Göncz Árpád is angol nyelvtudással kereste kenyerét.

– Az aranycsapat árnyékától máig nem szabadulhatunk. Én már unom. Gondolom ön kevésbé.

– De akkor minden a válogatott körül forgott, ez azóta hagyomány. Mivel BEK, BL nem létezett, a klubfutball nem volt olyan érdekes. Persze a meccsre–járás életforma volt. Az emberek kijártak Csepelen, Komlón, Pécsett, Budapesten, a jelenlegi nézőszám sokszorosát meghaladóan.

– A történet második részével, amely megírásra vár, nehezebb munkája lesz. Ha ez volt az első felvonás, a másodikban jön a katarzis. Ötvenhat nem mesélhető el sztoriban.

– Tisztában vagyok azzal, hogy a második résszel kínlódni fogok. Ötvenhat olyan hatalmas hegy, amit nehéz lesz megmászni. Csak egy példa: ’57, a megtorlások ellenére, kulturális értelemben olvadás. És milyen szerencse, hogy a komor hazai történetek mellett van olyan hálás téma is, mint a Szuezi válság. Az első szputnyik fellövése. Indul az űrverseny, nem maradunk itt a Földön. Mert Magyarországon kívül is van élet. Csak ki kell lépni a világba...