Teló nélkül? Halál, az lenne – A kütyüfüggés nem egyéni, hanem társadalmi probléma

– Ha majd lesz kocsim, azt tuti magam veszem meg. Mert ugye a telót anyáéktól kaptam, és folyamatosan zsarolnak vele, hogy elveszik, meg elvágják otthon az internetet. El tudod képzelni, mi lenne, ha elvennék a telómat? Halál, az lenne.

Ez csak egy, a buszon, villamoson elcsípett beszélgetés közül, amit tizenévesek folytatnak, és központi témája az okostelefon, a márkák meg a közösségi oldalak. Ha idéznek valamit vagy valakit, azt biztos, hogy egy fotó, bejegyzés alapján teszik, a beszélgetések kilencven százaléka a közösségi oldalakon történtek körül forog.

A The Atlantic magazin által nemrégiben elemzett amerikai kutatás szerint a 2012-es év mérföldkő volt a generációk közti különbségek átalakulásában. Ekkorra az amerikai lakosság több mint felének volt már okostelefonja. A kutatók által iGennek keresztelt generáció, az 1995 és 2012 között születettek már okostelefonnal nőnek fel, az előtt van Instagram-oldaluk, hogy elkezdenék a középiskolát, nem élték át „az alapértelmezett internet” előtti időket. Az adatokból kiderül: azoknak a tinédzsereknek a száma, akik naponta, iskola után összejöttek a barátaikkal, 40 százalékkal csökkent 2000 és 2015 között. A kosáredzés utáni lógás a parkban már csak kevesek passziója.

Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó – akinek egyik szakterülete a digitális függés – azt mondja, világszerte megfigyelhető tendencia, hogy kevesebb élő találkozás, program jellemzi a mai tinédzserek életét. Ennek pedig viselkedésbeli és a mentális egészséget érintő következményei vannak.

– Kevésbé képesek megfelelően kommunikálni élőben, leolvasni a testbeszéd alapján mások érzéseit, ezáltal az empátiára való képességük is csökkent. A közösségi médiában szerzett rengeteg ismerős ellenére a statisztikák szerint a magány érzése ugrásszerűen megnőtt körükben. Hiába a sok virtuális haver, a tizenévesek közül sokan egyedül nyomkodják a telefonjukat.

És mit látnak? Sok kecsegtető dolgot, amiben ők nem vesznek részt, miközben Facebook-ismerőseik sikeresnek, menőnek tűnnek. Mindezt véget nem érő mennyiségben.

– Az ettől kialakuló újfajta szorongásnak már neve is van: FOMO (Fear of Missing Out), vagyis az az érzés, hogy lemaradnak valamiről, kimaradnak valamiből. Mondhatjuk, hogy ez a perifériára került fiataloknál régen is megvolt, és akkor sem volt jó, de hatalmas különbség a korábbi és a mai, digitális világ között, hogy a közösségi oldalak folyamatosan érzékletes fotókat és beszámolókat nyomnak az arcukba arról, mit hagynak ki, mihez nincs hozzáférésük. Tehát nemcsak tudják, de látják, végigkövetik azt, aminek nem lehetnek részesei – magyarázza Villányi Gergő.

Az örök kérdésre, miszerint másak-e a mai gyerekek, mint a digitális boom előttiek, Villányi szerint nem egyszerű válaszolni, de vannak jelenségek, amelyeket lehetetlen nem észrevenni.

– Sokszor előfordul, hogy egy gyerek jobban szereti a telefonját, és jobban ragaszkodik hozzá, mint bárki vagy bármi máshoz. Azért, mert mások a mai minták: egy telefonnal, tablettel felnövő gyerek másként kapcsolódik a világhoz, mint aki sportolt, táborokba ment, akinek ki kellett mozdulnia, ha beszélni akart a többiekkel.

Egyre több kutatás számol be arról, hogy szorongást okoz a mai kamaszoknak élőben beszélgetni és érzelmileg megérteni a másikat.

– Ez olyan szociális képesség – folytatja Villányi Gergő –, ami a serdülőkorban, gyakorlás révén fejlődik, de akárhány emojink van a Messengerben, az nem segít, ha a másik arca, testbeszéde, hangja rejti a választ, a reakciót egy élő beszédhelyzetben. Ezért a barátságok fenntartása nehezebbé válik, miképp a randizás kapcsán is félelmetes lehet kilépni a valódi világba a képernyő elől.

A félelem csak fokozódik, amikor a – sokszor túlzottan hamar – kialakított virtuális bizalmi viszonyt és a következmények nélkül kimondott szavakat élőben is meg kellene élni.

– Online megváltozik a kommunikációnk – állítja a pszichológai tanácsadó. – Nehezebb kontrollálni az érzéseinket, sokkal hamarabb kerülünk bizalmi, intim közelségbe valakivel a fejünkben felépített hiányos kép kialakítása után. Van ennek egy másik véglete is, amikor online dehumanizáljuk a másikat, vagyis nem érző, élő embernek látjuk, hanem egy képnek, egy marék betűnek, és ilyenkor nem érezzük, hogy szavainknak milyen következményei lehetnek. Az online zaklatásnak nincs határa: a bántalmazó iskolai közeget eddig ott lehetett hagyni tanítás után, ma már a telefonon bárhová követni tud. Szerencsére egyre több olyan, a fiatalokat célzó program van, amelynek pontosan e mechanizmusok megismertetése és az empátia fejlesztése áll a középpontjában.

Persze az internet széles körű elterjedése előtt is voltak problémák, elég csak a videojátékokra gondolni, amelyek gyakran remetét csináltak a tinédzserekből.

– A videojátékok egy generációval ezelőtt még sokkal szűkebb réteget érintettek, és grafikailag, technológiailag sem voltak annyira csábítóan megkomponálva – mondja Villányi, aki egy időben maga is küzdött a videojáték-függőséggel. – Az MMO (online, sokszereplős játék) és a kompetitív játékok elterjedésével robbant óriásit a piac a tízes évekhez közeledve.

A játékfejlesztő cégek szakértői tudják, miként működik az agyunk, tisztában vannak pszichológiai gyengeségeinkkel, és mindezt számításba veszik a termékfejlesztésnél és a marketingnél. A mai világ azért tűnik addiktívabbnak, mint korábban, mert a most fejlesztett eszközöket, programokat kifejezetten úgy készítik, hogy minél több időt töltsünk velük. Így tehát igenis van különbség a tíz-húsz évvel ezelőtt készült és a mostani játékok, applikációk, közösségi oldalak között.

– A korábbi, elenyésző számú esetből egész generációkat fenyegető probléma lett – véli Villányi. – A digitális világ túl sok olyan dolgot ígér és ad meg bizonyos keretek között, amelyekre a lelkünk szomjazik: szeretetet, kapcsolódást, célokat, elfogadást, a valahova tartozás és a sikeresség érzését.

A videojátékokban ezt feladatokkal, küldetésekkel, a közösségi oldalakon lájkokkal, követőkkel és hozzászólásokkal erősítik, ezek egyben mérceként is funkcionálnak. Itt a jutalom azonnali, és az sem érdekli a felhasználót, ha az kiszámíthatatlan, külső forrásból érkezik. Ördögi körbe kerül, mert ez bizonytalan forrás: nem tudhatja, hogy a következő fotója, bejegyzése is ugyanolyan elismerést vált-e ki. Aki ezt hajhássza, folyamatosan ennek bűvkörében él, e szerint rendezi be a világát, ez lesz önértékelésének alapja. Persze nem kell reménytelennek látni a helyzetet, ugyanis az internet és a telefon is eszköz, tőlünk függ, attól, mire használjuk. Az online térben való eligazodás mostanra például alapvető készséggé vált.

– Pozitívumként említhető, hogy a tanuláshoz, adatgyűjtéshez, hobbikhoz rengeteg tudás áll rendelkezésünkre online, mondhatni, megnyílik a világ. Egy barátom mesélte, mennyire fantasztikus, hogy egy ausztrál fotós workshopvideóját nézi, pár órával később amerikaiaktól tanul, egész nap chilei zene szól, és mindez szinte ingyen. Könnyen és gyorsan elérhetjük a családunkat, a barátainkat is – bár az azonnal rendelkezésre állás és a türelmetlenség, annak feltételezése, hogy aki elérhető, az mindig ott is van, és figyel a telefonjára, a csetre, már árnyalja a képet – mondja Villányi Gergő.

A szakértő hozzáteszi: fogalmunk sincs, hogy hosszú távon milyen következményekkel járnak a most észlelt jelenségek, mert a változás olyan gyors volt, hogy nem állhat rendelkezésünkre több évtizednyi kutatói megfigyelés tapasztalata. De az látszik, nem mindegy, hogy milyen digitális világ várja azokat, akik ebbe már beleszületnek.