Ranschburg: nagyon nehéz a kilépés a valóságba

A közvélemény riadt döbbenettel értesült az eseményről: jó, tudjuk, hogy nemcsak felnőtt képes ölni, megteszi ezt a gyerek is néha. De így? Ilyen iszonyatos módon? Mit véthetett az áldozat, hogy társai ennyire gyűlölték? A nyomozás képtelen volt olyan választ találni, amely ha fel nem is mentheti őket, legalább valamilyen magyarázattal szolgál a bűntettre. Ami tény: ezek a fiúk egyszerűen nem szerették a társukat! Haragudtak rá, mert jó jegyeket szerzett az iskolában, és – noha barátok voltak – igyekezett megfelelni azoknak a társadalmi normáknak, amelyeket a másik kettő elutasított és a szíve mélyéből megvetett.

Ez lett volna az ok? Csakugyan ennyi? Megfoszthatják-e tizenéves fiúk a haverjukat az életétől csak azért, mert négyesekre és ötösökre felel, és egyébként is: mert fontos számára a felnőttvilág elismerése? Pedig az elhatározás csakugyan megszületett, és elkezdődött a konspiráció az „áruló” társ megsemmisítésére. A fiúk megtervezték a gyilkosságot, és hetekig készültek rá: igazi, izgalmas szerepet játszottak, ami határozottan tetszett nekik! Igyekeztek a jó viszony látszatát kelteni a leendő áldozattal, közben a kiszemelt helyszínen a legnagyobb titokban naponta gyakorolták a megálmodott „ítélet-végrehajtás” minden mozzanatát. Jó játék volt, nem vitás... A hírek szerint a fiúk még akkor is ezt a szerepet játszották, amikor a rendőrség elfogta és kihallgatta őket. Egykedvűek voltak, és cinikusak, nem mutatták a megbánás semmi jelét; az árulónak bűnhődnie kellett! Úgy is fogalmazhatnék: ezek a gyerekek még mindig nem ébredtek fel!

Miből? Álmukban cselekedtek talán?

Attól tartok: igen!

Amit tettek, egyfajta álomvilágban tették, és szeretném hangsúlyozni, mindaz, amit az alábbiakban leírok, szintén nem több, mint egyfajta játék. A rendelkezésemre álló minimális tényanyag segítségével megpróbálom elképzelni, hogyan történhetett meg az, ami voltaképp elképzelhetetlen: két jóravaló fiatalember hogyan mészárolhatja le társát, minden valamirevaló ok és mérhető gyűlölet nélkül – hidegen, rezzenéstelen arccal és háborítatlan lélekkel.

A Mátrix című „kultfilm” kapcsán már évekkel ezelőtt írtam és előadást is tartottam a számítógép által létrehozott virtuális tér – angol nevén „cyberspace”, amit magyarosan csak „kibertérnek” szoktunk mondani – pszichológiai sajátosságairól. A film főhőse számára ugyanis a terek – a valódi és a virtuális – időnként összekeverednek, és esetenként már maga sem tudja, éppen melyikben zajlik az élete.

A feltevésem az volt, hogy az internet fejlődésével mindez nemcsak a filmvásznon, de a valóságban is megtörténhet majd. A tizenéves ül az elsötétített szobában, tekintete a képernyőre mered. Társaival – akiket testi valójukban nem is ismer – szerepjátékot játszik. Mindannyian a maguk teremtette virtuális térben élnek, amely leginkább az álomvilágra hasonlít. Idegen figurák – harcosok, kalandorok, felfedezők – bőrébe bújnak, ismeretlen tájakat, bolygókat fedeznek fel, hamis vagy jogos célokért küzdenek, ölnek és meghalnak – naponta akár többször is. Nem olyan ez, mint a televízió képernyője előtt, ahol a tőlünk függetlenül zajló eseményeknek csupán passzív nézői vagyunk; itt nekik maguknak kell azonosulniuk a játékok hőseivel, cselekedniük, élniük és meghalniuk a virtuális térben. Ami történik – ismétlem –, álomszerű és mágikus: a játékosok – a tizenéves gyerekek – különös hatalommal bírnak: hegyeket mozdítanak el, folyókat szárítanak ki, városokat rombolnak le – és túlélik a halált!

Vannak játékok, amelyekben a játékosok még önmagukat is szimbolikus ikonokban, „avatarokban” jelenítik meg, amelyek a résztvevők önmagukról alkotott tudatos és tudattalan vágyainak szimbolikus figurái. A kérdéskörben elmélyülő pszichológusok szerint a kicsi avatarok mozgása a virtuális térben valójában nem más, mint a játékos saját álomvilága.

Ő meg is feledkezik arról, hogy a figurákhoz (valahol a nagyon távoli valóságos térben) élő emberek tartoznak, és mindaddig, amíg egy-egy játékos váratlan reakciója erre nem figyelmezteti, a virtuális tér eseményeit saját énjével azonosítja: mintha maga álmodná mindazt, ami a képernyőn történik. Az énhatárok elmosódnak, a kép virtuális világa pedig nem más, mint a játékos valódi gondolatainak, érzéseinek, elfojtott vágyainak kivetülése a kibertérbe. Akár az álom (ahogy az analitikusok gondolják), csak nem az agyunkban zajlik, hanem a képernyőn.

Az internet – a cset, az e-mail, a blog – egy különleges virtuális világ, amelynek lényege a „számítógép által közvetített kommunikáció” sajátos képessége arra, hogy – Hamlettel szólva – kizökkentse az egyént az időből és a térből, amelyben él. A tizenéves lány vagy fiú a kora miatt – no meg azért is, mert a számítógép kezelése korántsem jelent számára akkora gondot, mint az idősebbeknek – különösen fogékony e varázslatra. Ül a gépe előtt, ujjai a billentyűket nyomogatják, és egész lelkével a monitor szavaira, képeire koncentrál. Egy-egy pillanatra – néha hosszabb időre is – mintha elmosódna a különbség valóságos, kézzelfogható önmaga és a monitor képei között. Hol van ilyenkor inkább: magányosan egy félhomályos szobában, vagy társaival a chatroom virtuális terében? Hős, aki mágikus erejével éppen megbünteti a hitszegő árulókat? Vagy furcsa kis figurák zavaros világa a „kibertérben”, amint éppen tudattalan vágyairól álmodik? Vagy egy tizenéves fiú valamelyik szürke hétköznapon, amint a számítógép billentyűit nyomogatja? A legenda szerint a zen mestere, Chuang Tzu egy alkalommal pillangónak álmodta magát. Amikor felébredt, így szólt: „Vajon ember vagyok-e, aki az éjjel azt álmodta, hogy pillangó, vagy pillangó vagyok, aki éppen most álmodja, hogy ember?”

Az internetfüggőség pszichiátriai kórképének megjelenése és rohamos terjedése is mutatja: a virtuális térből nagyon nehéz a kilépés a valóságba. Lehetséges-e, hogy a serdülő – aki amúgy is keservesen küszködik énjének határaival – nemcsak a képernyő előtt keveri össze a teret, amelyben él, a virtuális térrel, amelyben játszik? Lehetséges-e, hogy akad közöttük olyan, aki felállván a képernyő elől, lélekben elfelejti kikapcsolni a komputerét? Még belegondolni is rettenetes: a gyerek, aki összetéveszti komputeréhez kapcsolódó virtuális álmait a valósággal, amelyben él! A négy-öt éveseknél tapasztaljuk, hogy rendszeresen összemossák a határokat álmaik és a valóság között (Anyu, mondd el, mit is álmodtam tegnap! – kéri a gyerek. Hiszen te álmodtad – feleli anyu –, én nem tudhatom. De igen – válaszolja a gyerek –, mert te is ott voltál!) Tizenéveseknél ilyesmi nem történhet.

És ha mégis? Ha a fiúk tovább játszották a komputer álomszerű történéseit, mert nemcsak a virtuális teret fogták fel valóságnak, hanem az összefüggést fordítva is érzékelték? Öltek, mert azt hitték, hogy a virtuális tér álomvilágában mozognak, és áldozatuknak még legalább két élete van?

Büntetésük nemcsak sok év zárka lesz, amit a bíróság kiszab rájuk, de az ébredés iszonyata is. Amikor rájönnek arra, hogy a játékot – azonos szereplőkkel – soha többé nem kezdhetik újra!