Műemlékileg védett tudatlanság – Amit az iskola nem tanít meg, senki sem teszi meg helyette
Az oktatási szakemberek és a közgazdászok abban egyetértenek, hogy az elmúlt évtizedek sűrű és sokszor ellentmondásos irányváltásai nem szolgálták sem az oktatási rendszer átgondolt fejlesztését, sem a gazdaság versenyképességének igényeit. Az OECD által végzett PISA-felmérések, illetve a PIAAC néven futó felnőttkori kompetenciavizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy azoknak a magyar fiataloknak, akik korán kikerülnek az iskolarendszerből, alacsony a szövegértési és a problémamegoldó képességük, a világban végbemenő változások pedig gyorsan erodálják még a tanult ismereteiket is. – Ez pedig zsákutcába vezet – véli Pitti Zoltán közgazdász, aki az online konferencia vitaindítójában arról is beszélt, hogy nem annyira a felmérések pillanatnyi eredménye az elgondolkodtató, sokkal inkább az, mit mutat a magyarok kompetenciafejlődési dinamikája. – Egy ország gazdasága ugyanis akkor tud fejlődési pályára állni, ha az iskolában tanultak a gyakorlatban is alkalmazhatók, illetve felnőttkorban is lépést tudnak tartani a változás igényeivel, vagyis az emberek képesek egy életen át tanulni. Ezzel szemben az iskolából 16 éves korukban kikerülők 10 százaléka az általános iskola nyolc osztályát sem végzi el, további 10 százalék pedig megreked az általános iskolai végzettségnél. Nekik nehézséget okoz az írás, az olvasás és a számolás is, ami a szakképzésben is akadályt jelent. Mi lesz akkor velük a digitalizáció korszakában? Ami a korai iskolaelhagyás miatti ismerethiányok későbbi pótlását illeti, az sem megnyugtató, nálunk a felnőttoktatásban az aktív korosztály 5,3 százaléka vesz csak részt, s ez rendkívül alacsony.
Pitti ZoltánA tankötelezettségi korhatár leszállítását 2013-ban többek közt az iparkamara elnöke is azzal indokolta, hogy szakképzési rendszerünk sem minőségileg, sem mennyiségileg nem szolgálja a termelő szféra igényeit, az oktatási intézmények olyan képzettséget adnak, amire a vállalkozások nem, vagy csak alig tartanak igényt. A 2013-as szakképzési törvény ezért a radikális változtatás igényével készült, ám érdemi eredményei a mai napig nem érzékelhetőek. Nem sikerült helyreállítani a szakképzési rendszer iránti bizalmat, s a nagyvonalúan folyósított milliárdok ellenére az intézmények komoly működési gondokkal és humánerőforrás-hiánnyal küszködnek. Az átgondolatlan korrekciók miatt azok is elbizonytalanodtak, akik középfokon tovább akarnak tanulni, senki nem tudja ugyanis, hogy a szakgimnáziumokból lesz-e technikum, illetve a szakgimnáziumokból nyitva marad-e az út a későbbi felsőfokú tanulmányok megkezdéséhez? Megnyugtató válaszok hiányában jelenleg az egyetlen „elágazási lehetőséget” az általános gimnáziumi oktatás választása jelentené, de a felvételi számok korlátozottak, s a korábbi tanulmányi eredményekhez vannak kötve.
– Ebben a helyzetben kell megvizsgálni, mit tehetünk Magyarország versenyképességének javításáért – mondja Pitti Zoltán. – Harminc éve azzal vágtunk neki egy új korszaknak, hogy e téren is utolérjük Ausztriát, de ezzel máig adósak maradtunk. 1990-ben a hazai gazdaság fejlettsége az európai átlag 52 százalékán állt, ma 73 százalékon vagyunk, s ha a többi országnál gyorsabban tudunk növekedni, akkor újabb harminc év kell, mire megközelítjük a 27 ország átlagát. Ausztria ma 30 százalékkal haladja meg a közösségi átlagot, utoléréséhez azután is újabb harminc évre lenne szükségünk. Hiába állítja az MNB elnöke, hogy már csak karnyújtásnyi köztünk a távolság.
A hazai piac nagyon korlátozott, a nemzetközi piacokon kell másoknál jobb eredményeket felmutatni termelékenységben, jövedelmezőségben, termékeink és szolgáltatásaink minőségében. Nem vagyunk tőkeerősek, nincsenek jelentős nyersanyagtartalékaink, ebben a helyzetben egyetlen kitörési pont van: az oktatás, a tudással megszerezhető előny hasznosítása.
– Sokunk szerint a finnek példája volna a követendő – mondja a közgazdász, és hozzáteszi: ők felismerték, hogy a legjobban megtérülő befektetés, amit a tudásra költ egy ország. Náluk ezzel sikerült fellendíteni a kreatív iparágakat, olyan tudáshátteret, olyan gyakorlati képzést alakítottak ki, amely akár az egy életen át tartó tanulás folyamatában is konvertálható.
Egy-egy ország versenyképességét sokféle módon és számtalan fórumon mérik. Korábban a mennyiségi mutatók elemzése és a kérdőíves felmérésekre adott válaszok voltak mérvadóak, ám napjainkban előtérbe kerültek a minőségi indikátorok. Ez utóbbi körbe tartozik – egyebek mellett – az oktatási rendszer működése, a tudás tőkehasznosulása, az élethossziglan tartó tanulás igényének érvényesülése. Vannak nemzetközi hírű tudósaink, s vannak nemzetközi elismerésre érdemes kutatási eredményeink, de a másik oldalon megkérdőjelezzük a kutatási tevékenység létjogosultságát. A tudásalapú társadalom fontosságának elismerése helyett megrekedünk a munkaalapú társadalom értékrendjénél. Ugyancsak ellenmondásokkal terhelt az oktatási rendszerünk. A nemzetközi tanulói teljesítménymérések pontszámai évről évre magasabbak az OECD-országok átlagánál, de a pontszámokon belül csökken a csúcsszinten teljesítőké, és riasztóan emelkedik az alulteljesítők aránya.
A közgzadász szerint az lehet a magyarázat, hogy
évtizedek óta nem áldoztunk eleget az oktatásra, ráadásul egyik elképzelést sem vitték végig a kormányok,
mert e téren más ideológiát favorizáltak a szociálliberálisok, és másokat a jobboldali kereszténydemokraták. Az utóbbi tíz évben pedig az oktatási rendszert több változás érte, mint az elmúlt harminc évben összesen. Elég sorra venni az oktatásirányítás centralizációját, a fenntartói jogok átcsoportosítását. A kerettanterveket felváltották a NAT rendszerével, a felsőoktatásban elkezdődött a virtuális privatizáció. Ám ezek egy része nem igazolta a várt eredményeket, illetve több feszültséget szült, mint amennyit megoldott.
Pitti Zoltán abban látja a legnagyobb problémát, hogy a jelenlegi oktatási kormányzat csak a „holnapot” látja, a távolabbi jövőt nem. Az iskolai oktatást ideológiai alapokra helyezték, a 2011-es Alaptörvény teljesen elszakította az iskolai képzést a helyi társadalomtól, kivették az önkormányzatok kezéből, holott ők ismerik legjobban a helyi adottságokat és igényeket. Emellett előtérbe került a lexikális tudás „betáplálása”, miközben az iskola arra nem készíti fel a diákokat, hogy képesek legyenek alkalmazni is a megszerzett ismereteket.
„Nem tanítja meg az iskola a magyar diákokat a kreatív gondolkodásra és az innovatív cselekvésre” – fogalmazza meg a közgazdász a fő problémát. Szerinte ez igaz az alap- és a középfokú képzésre, de félő, hogy a sajátos módszerrel jelenleg is folyó felsőoktatási privatizálás is ebbe az irányba mozdul majd el. Mint mondja, nem az alapítványi formával van a baj, hanem azzal, hogy felforgatták az intézmények belső rendjét, a kuratóriumok politikai felügyelőként működnek, s nemegyszer olyan kérdésekben is döntenek – például a vizsgaszabályzat kidolgozása –, ami normál körülmények között a szenátusok hatásköre volna.
– Amit az iskola nem tanít meg, azt senki sem teszi meg helyette – összegez a közgazdász, ugyanis az adatokból egyértelműen kiderül, hogy a munkaadók erre nagyon kevés figyelmet fordítanak. – Mindenkit megtéveszt az iparkamara elnöke, amikor azt állítja, hogy aki 16 éves korában kimarad az iskolából, majd később bepótolhatja, érettségizhet, sőt, akár egyetemre is bekerülhet. Ez nem igaz!
A korai iskolaelhagyás zsákutca, a közismereti tárgyaktól „megtisztított” szakképzésből nem vezet sehová út.
Negyven-negyvenöt évet kellene úgy munkában tölteniük ezeknek az embereknek, hogy közben alkalmasak legyenek új ismeretek befogadására, kreatív gondolkodásra, értsenek olyan szinten az informatikához, hogy kezelni tudják a robotizált munkagépeket. És rendelkezzenek legalább két európai nyelv valamilyen szintű ismeretével.
Két további problémára is felhívta a figyelmet Pitti Zoltán. Az egyik Magyarország demográfiai folyamataiból következik. Hosszabb távon csökken az össznépesség, s ezen belül tartósan mérséklődik majd elsőként az iskoláskorúak, később az először munkába lépő korosztályok száma. Ezért már ma dönteni kellene arról, hogy változatlan struktúrában visszük-e tovább a napjainkban működő képzési szerkezetet, vagy az új helyzethez igazodóan módosítjuk a továbbtanulási arányokat. A döntés halasztása rövid időn belül helyrehozhatatlan mulasztássá válhat.
A demográfia „könyörtelenségéből” fakad, hogy az öregedő társadalom problémája a pedagógustársadalmat is érinti. Mivel kevesen jelentkeznek pedagógusnak, az ötven év felettiek pedig viszonylag gyorsan kilépnek majd a munkából, hiány lesz a pedagógusokból is. Ugyanakkor nem tudományos-fantasztikus jóslat, hogy a felnőttképzés egyre inkább piaci alapokra kerül, a következő évtizedekben fizetni kell majd a többlettudásért, a jobb munkára való alkalmasságért is.
Ennek a jövőbeli intézményrendszernek még a csírái sem látszanak. Jelenleg a műemlékileg védett tudatlanság korát éljük.
