Nézze, uram, ércsük a problémáját

Tudja, hogy kötetével most politizál?

Hogy én politizálok?

Akaratlanul.

Lehet.

Könyve megjelenésével egy időben a jobboldali sajtó azt írta, „nyelvében haldoklik a nemzet”, és „ha valaki meg mer szólalni a nyelv védelmében, rögvest agyagba döngöli a liberális médiahenger”.

Szögezzük le: a nyelvészetet akarom hirdetni, tanítani. Nem „nyelvet művelek”. Nem beszélek arról, helyes-e, ha a tisztviselő azt feleli az ügyfélnek: „Nézze, uram, ércsük a problémáját.” Etikett kérdése, a nyelvhasználó felelőssége, ki mit, mikor, hogyan mond.

Határozottan állítja, hogy a magyar nyelv nem beteg. Más vélemény szerint a közélet nyelve különféle gyerekbetegségekben szenved.

A nyelvi zavarok az egyénből vagy a társadalomból fakadhatnak. De nem tapasztalom, hogy nyelvi bajok lennének. Amit mi ma használunk, ugyanaz a nyelv, amelyen ötven vagy száz éve beszéltek az emberek. Persze történtek változások. Jó részüket az írás rögzítette. A „megehetnők az ebédet” helyett ma azt mondjuk: „Megehetnénk az ebédet.” A beszédbeli változások más részét nem tükrözi az írás. A ly-t régóta j-nek ejtjük, a folyót mégis ly-vel írjuk, mert a társadalom (pontosabban az Akadémia) így döntött.

Azt állítja: a nyelv addig jó, amíg alkalmas a kommunikációra. Kollégája, Balázs Géza szerint a kommunikáció párbeszédre, megegyezésre való.

Sokféleképpen ki lehet siklatni a kommunikációt. A nyelvnek nincs köze ahhoz, hogy politikusok vagy egyes érdekcsoportok nem tudnak megegyezni.

Azt is írja: „Ha valahol eluralkodik az ostobaság, a hiúság, a színlelés, a modorosság és az affektálás, az baj, küzdeni kell ellene...”

Nem a nyelvész feladata eldönteni, mi az ostobaság. A pedagógusnak, a szülőnek kell felhívnia a gyerekek figyelmét arra: ha egy kifejezést helytelenül használnak, annak baljós következményei lehetnek. Ha a gyerek szülei suksükölnek, lehet, azt kell tanácsolni: suksüköljön ő is, különben megbántja őket. Ez családi és emberi kérdés.

Úgy tűnhet: ön is szónokol és prédikál. Pedig „senkinek sincs joga kisajátítani a magyar nyelv szellemét”.

Engem arra neveltek, hogy március 15-én ki kell tűzni a kokárdát. Ehhez tartom magam gyerekkorom óta. Ami nem jelenti, hogy azonosulok azokkal, akik szintén viselik, miközben tüntetésen köveket hajigálnak, káromkodnak, kukát gyújtogatnak.

És a szónokokról mit gondol?

Azt, hogy a valaha pozitív jelentésű szónokol szavunk mára rosszalló kifejezés lett. Túlhasználták.

A változás okait nem firtatja?

Amit művelek, ismeretterjesztés.
A nyelv olyan, mint a virág. Ha közel hajolok hozzá, akkor ismerem meg igazán. Számomra mindig azok a legérdekesebb jelenségek, amelyek nem osztják meg az embereket.

Például?

A tan szó többes száma mindenkinek „tanok”. Tehát vannak szabályok, amelyek egyformán működnek, akár a fizikában a gravitáció. Innen nézve belátom: a nyelvészet valójában érdektelen, száraz tudomány.

Ha így gondolja, miért ír róla?

Vonzóvá akarom tenni.

Van-e alapja annak, hogy a társadalmi történések generálják a nyelvi változásokat?

A kereszténység felvételekor sok idegen szó (például: püspök) került nyelvünkbe. Népszerűsítő cikkekben be lehet mutatni: lám, jött az új vallás és vele az új szavak. De nem minden civilizációs újdonság vezet a nyelvben változáshoz.

A nyelvvédők és a nyelvújítók tévedtek annak idején?

Azzal az állásponttal egyetértek, hogy minden nyilvános szerepléskor a standard, hivatalos nyelvet kellene használni. Sőt, akkor is, amikor egyik ember a másikkal beszél, és nincsenek baráti viszonyban.

Bizonyos kifejezéseket eddig csak magánbeszélgetésekben mertünk kimondani. Azóta simán bekerültek a köznyelvbe.

Az „ön” szó barátságtalanabbul hangzik, mint a maga. Tapasztalom:
a fiatalabbak nem érzik a különbséget. Azt gondolják: az ön udvariasabb.

A káromkodás korábban nem volt része a közbeszédnek?

A ’68-as párizsi diáklázadások idején rettentő vaskos kifejezések röpködtek. Fel is kaptam a fejem, miket engednek meg ezek maguknak. Meglehet, ebben az értelemben felzárkóztunk Európához. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy soha nem hallott durvasággal találkozunk a köznyelvben. A káromkodásnak szép tradíciói lehettek már a kuruc korban is.

Értsük úgy: kimúlik ez is?

Rossz magatartásformák, nyomasztó erkölcsök a legfinomabb nyelvi eszközökkel párosulhatnak. Hibátlan mondatokban is lehet hazudni. Valójában szeretném a nyelv életét függetleníteni a kölcsönös bírálattól. Ám a nyelv hatalmas erő. Akkor is működik, ha mondunk róla valamit, akkor is, ha nem mondunk semmit. Jó lenne a nyelvvel való törődés privilégiumát elvenni azoktól, akik úgy tekintenek rá, mint a nagyszülők sírjára, amelyet időnként meg kell kapálni. A túlzó szigor visszaüt, és ami ellen tiltakozunk, elburjánzik. Vagy elkanászodik.

Azt mondta, hogy a nyelvnek olyan „unalmas törvényei” vannak, mint a gravitáció. Ehhez képest nem láttam két nyelvészt, aki meg tudna egyezni.

Előző könyvem kapcsán Grétsy László mondta: fontosnak tartja, amit csinálok. Ő másképp gondolkodik, elférünk ketten a piacon. Szerintem a közember és a nyelvművelő is hibáztatható, ha a standard köznyelvtől való eltérést slamposságnak, szeszélynek nevezi. Pedig az ember kizárólag szabálykövetően tud beszélni. Ezért meg kell mutatni: ami látszólag múló szeszély, s különbözik a standardtól, valójában olyan szabály, amely nem szerepel az akadémiai nyelvtanokban. A t-t csak az „-ért” ragból hagyjuk el a beszédben. Hallom sokszor: „Sörér állok sorba.” De azt sose: „A közér mellett várlak.” Érdekes, nem?

A népszerűsítésnek mi a veszélye?

A humán tudományok buktatója, hogy állításaik visszahatnak az emberre. Ezt a rizikót vállalom. A felfogásom mégis az, hogy figyelem: jé, milyen érdekes, ahogy az emberek beszélnek!

Shakespeare-fordításai jelentősen különböznek az ismertektől.

Sokszor beszédtechnikai megfontolások vezetnek. Ha a szövegben sok az e hang, nehezen ejti ki a színész a mondatot. Szakmai trükk, amikor a szerelem szót vágyra fordítom.

Viszont ez is félreértésre ad okot.

Nemcsak szomorú félreértések vannak. A minap valaki SMS-ben azt válaszolta nekem: „Lementem.” Azon gondolkodtam: hova is ment le. Pedig csak azt akarta közölni, hogy a cikket, amelyet küldtem, el fogja menteni a számítógépére. Ennyi félreértés belefér a kommunikációba, hisz vissza lehet kérdezni. Németh László írt arról, hogy emberek évekig élnek együtt, miközben képtelenek egymást megérteni. Igaz, ez nem nyelvészeti kérdés. Inkább lélektani. A politika szereplői a szememben épp ilyen drámahősök. Legszívesebben odakiabálnék nekik: álljatok meg, vegyétek észre, mit akar mondani a másik!