Nem kellett sokáig várni, hogy Szabadkán minden tilos legyen, ami magyar

Sűrű, havas eső esett, midőn a katonai vonat Újvidék–Topolya irányából befutott a szabadkai pályaudvarra. Délben riadóztak a már elfoglalt Újvidéken. Parancsba kapták, hogy legkésőbb estig vonuljanak fel a Szabadka–Baja stratégiai vonalra. A tiszteket figyelmeztették, hogy a fegyverszüneti egyezményt még nem írták alá, ezért útközben magyar és német csapatok ellenállásával lehet számolni. Topolyán már kiderült, hogy semmitől sem kell tartaniuk. Egy Budapestről érkező ellenvonat hadifogságból szabadult szerb utasai elmondták, hogy a vasút menti településeken mindenütt nagy a zűrzavar, a magyar katonák eldobálják fegyvereiket. Magyarország leszerelte magát. A szabadkaiak pedig nem is sejtették, hogy ezen a novemberi estén a történelem új lapot nyit számukra.

Este hét óra volt. A szerb katonákat Dembitz Lajos, az állomásra sebtében kirendelt polgármester kétségek között, Simon Milodanoviæ, a szerb–bunyevác nemzeti tanács elnöke pedig szívélyesen köszöntötte. A zászlóalj parancsnoka, Zivuloviæ ezredes röviden válaszolt, de az érkezés céljáról nem szólt semmit. Pedig súlyos, végzetes mondanivalója lehetett volna.

Gróf Károlyi Mihály miniszterelnök úgy vélte, hogy a padovai fegyverszüneti szerződést (1918. november 3.), amely szerint többek között „Nagy-Magyarország területe teljesen érintetlen marad”, ajánlatos lenne az antant balkáni seregeinek francia parancsnokával, Franchet d’Esperey tábornokkal is megerősíttetni. Evégett november 6-án, delegáció élén maga utazott Belgrádba. Helybe ment a valagba rúgásért, amely tettét később halálos bűnéül rótták fel ellenfelei, és ma is vitatják a történészek. A francia tábornok keményen beszélt a magyar delegációval: „Önök elnyomták a nem magyar népeket. Most a csehek, románok, jugoszlávok ellenségei önöknek, tenyeremen tartom e népeket, csak meg kell adnom a jelt, s önöknek végük van.” Hallani sem akart Magyarország területi érinthetetlenségéről. Ellenben mutatóujjával csinált egy cikcakkot a térképen. Gróf Károlyi viszszaemlékezésében mégis többes számban ír: „Megvontuk (!) a déli demarkációs vonalat, ameddig a megszálló francia csapatok előre fognak nyomulni...”

Szabadka, Baja, sőt Pécs is a vonal alá, a megszállt övezetbe szorult. És ha csak francia megszállásról lett volna szó! Ez a vonal ugyanis kísértetiesen egybeesett azzal az országhatárral, amelyet az úgynevezett Pašiæ-terv már a háború alatt megálmodott egy új Jugoszlávia számára.

A nemzeti tanács megbízásából Lindner „nem akarok több katonát látni” Béla miniszter már november 10-én Belgrádba utazott, hogy aláírja az új feltételekkel terhes fegyverszüneti egyezményt, ám ott gyanúsan halogatták az aktust. Magyarország és benne Szabadka szabad királyi város viszont abban a boldog tudatban élt, hogy a fegyverszünet megköttetett, közönségesebben szólva: kitört a béke.

Alighanem ez magyarázza, hogy miközben a szerb csapatok teljes harckészültségben bevonatoztak Szabadkára, a vasútállomástól alig kőhajításnyira, a 86-os gyalogezred kaszárnyájában még két magyar tábornok és tíz ezredes irányította a városban maradt magyar katonák teljes leszerelését. Mihajlo Bodi szerb őrnagy pedig elsétált a távírdába, és a megbeszéltek szerint értesítette az Újvidéken maradt Bojoviæ hadosztályparancsnokot, ő pedig Belgrádot: minden rendben, alá lehet írni.

A Belgrádban várakozó magyar küldöttség este 10 órakor kapta a megrendítő hírt, hogy Szabadka elesett. Kétségbeesetten követelték, hogy a fegyverszüneti egyezmény szövegének megfelelően legalább francia és angol katonák legyenek a megszállók. Franchet d’Esperey vigyorgott: azok lesznek, akik legközelebb vannak Szabadkához. A szerbek már benn voltak. Ennél közelebb nem lehettek. Éjjel fél tizenkettőkor került sor az aláírásra. Következésképpen Szabadka nem a fegyverszünet értelmében megszállt, hanem még hadiállapot közepette elfoglalt város lett. Ez a látszatra kis különbség később döntő érv volt a párizsi béketárgyaláson.

Živuloviæ ezredes, mielőtt a magyar királyok képeivel gazdagon díszített új városházáról vacsorázni indult volna az Arany Bárány Szállodába, gondosan kijavította az előre elkészített kétnyelvű falragasz nyomdai kefelevonatát. Reggel ebből tudta meg a lakosság, hogy Szabadkát nem az antantcsapatok szállták meg, hanem a szerb hadsereg foglalta el.

A fővárosban megjelenő Budapesti Hírlap másnapi számának hatodik oldalán mindössze egyhasábos cikket szentelt az eseménynek: A szerbek bevonulása Szabadkára. Ki figyelt oda!? Budapest politikai lázban égett: két nap múlva kikiáltották a független és önálló Magyar Köztársaságot. A cikk idézte a szerb ezredest, aki állítólag azt mondta: „Mint barátok és testvérek jöttek, nem mint ellenségek. Csupán a rendet akarják biztosítani, a hatóságok munkájába nem avatkoznak, maradjon tehát mindenki nyugodtan a helyén.” Ehhez képest még aznap este fegyveres szerb katonák kezdtek járőrözni az utcán, leállították a Budapestre, Szegedre induló vonatokat, bevezették a cenzúrát.

Két hét múlva az Újvidékre összehívott Nagy Nemzetgyűlésen jelen lévő bácskai szerbek és bunyevácok kérték, hogy a testvéri Szerbia képviselje érdekeiket a párizsi békekonferencián. Határoztak továbbá, hogy a Bánság, Bácska és Baranya népei „az antant balkáni hadserege által vonandó határok között, a népek magasztos önrendelkezési joga alapján elszakadtnak nyilvánítják magukat Magyarországtól, úgy államjogi, mint politikai és gazdasági tekintetben”.

A nemzetgyűlés és a népkormány gyors összehívásában, illetve megalakításában volt egy pokoli trükk. Nevezetesen, hogy a Bánság, Bácska és Baranya, mintha valóban önálló államalakulat volna, kvázi maga kéri a szerb királysághoz való csatlakozást. Ezzel Szerbia elkerülhette azt a nemzetközi rosszallást, ami esetleg sújtotta volna az ideiglenesen megszállt területek nyílt annektálása miatt. Az eredetileg ideiglenesen megszállt területeket Szerbia 1919 márciusában sietve bekebelezte.

Nem kellett ilyen sokáig várni, hogy Szabadkán minden tilos legyen, ami magyar. Az új gradski nacsalnyik, dr. Stepan Matljeviæ egy tollvonással még a latin betűket is kitiltotta a városból. (Mellesleg a katolikus bunyevácok is latin betűkkel írtak.) Cirill betűs névtáblákat rendelt az üzletek fölé. A közalkalmazottaknak esküt kellett tenniük a szerb királyra. A magyar nevű közalkalmazottak sorra elvesztették hivatali állásaikat stb. A maguk bajába (polgári forradalom, tanácsköztársaság, trianoni tárgyalások stb.) süppedt magyar kormányoknak mindössze annyira futotta, hogy reménytelen, passzív ellenállásra szólítsák fel egykori állampolgáraikat. Aztán csak-csak bele kellett nyugodni, hogy Szabadka (is) elveszett.

Sokéves meddő irredentizmus és egy örök barátsági szerződés után, a lehető legszerencsétlenebb megoldás, a Hitlertől ajándékba kapott úgynevezett visszacsatolás következett. „Előre az ezeréves déli határokra!” – parancsolta Horthy Miklós kormányzó. 1941. április 12-én víg magyar katonanóta verte fel a város csöndjét: „Szabadkai udvaron török szegfű, liliom, szabadkai kislány az én galambom.” Aztán rövidesen elhervadt a liliom.