Mindnyájan Minarikok vagyunk

Garas Dezső berúgott. Garas Dezsőt lehülyézték. Garas Dezső elrepült.

Egy filmszínész sok mindent megcsinál, ha felhangzik a szó: „Tessék!” Borban fürdik, mint ő a Liliomfiban. Középkori páncélba öltözik, mint a Gerolsteini kalandban, ahol nem kisebb nagyság, mint Feleki Kamill hülyézi le mint tehetetlen titkosrendőrt. Egy slemil alak a stáblistán. Karakterepizodista – mondja erre a szakma. Hányja-veti a sors, ide-oda taszítja, mint a névadó irodalmi alakot, Schlemil Pétert, egy német regényíró teszetosza hősét.

Garas Dezsőnek jó tíz évig kellett várnia, hogy mintegy harminc epizódfigura után végre főszerephez jusson a filmvásznon egy házasságszédelgő taxisofőr képében. Ez volt az Özvegy menyasszonyok. És egy újabb évtizednek kellett eltelnie, hogy eljátszhassa azt a legendássá váló filmalakot, megint csak egy slemil figurát, aki aztán előre és hátra, oda és vissza meghatározta pályafutását.

Garas sokat köszönhet a focinak. Már első epizódszerepei egyikében, a Mese a 12 találatról című totóőrületben a gólvonalon kapusként tüsténkedik. Aztán pár év múlva nem ilyen vidor történetben válik újra áldozattá. „Steiner, te nagyon akarsz élni” – riogatja valahol Ukrajnában a félszeg munkaszolgálatost a szadista magyar altiszt, aki nem más, mint Szendrő József. És Steiner focizik, az életéért játszik: balszélsőnek hazudja magát, holott labdát addig legföljebb a mozivásznon látott.

Garas és Szendrő. Szendrő és Garas. A kövér és a sovány. Magyar Stan és Pan. Remek hazai burleszkpáros lehetett volna belőlük, ha a Meztelen diplomata Rejtő-parafrázisának két egymást kiegészítő színészét használni tudta volna filmgyártásunk. De 1963-ban a művészi önkifejezés évei divatoztak, a színész szinte csak tárgy lehetett a honi celluloidszalagokon.

Mindennek eljön azonban az ideje. Miként mindenkinek van egy életkora, ami igazán az övé, úgy a színészeknek is van egy, legalább egy, a szerencsésebbeknek több szerepük, amely meghatározza pályafutásukat. Garas Dezső magyar színészt ez a pillanat 1973-ban érte utol.

Minarik Ede. Micsoda név ez? Minárcsik, Minárik, Minárovics még akad a pesti telefonkönyvben, de Minarik? Honnan vette Mándy Iván? Egy újabb slemil, aki csak ült a kerekded presszóasztalnál, és apró cetlikre körmölte a remekműveit. Mándy, Minarik, Garas, Sándor Pál. A rendező sem maradhat ki a sorból, Garas Dezső „ártatlan varázslója”. Bizony mondom: mindnyájan Minarikok vagyunk, örök vesztesek, csak együtt, csapatban tudunk nyerni a Brüllök és Tokicsok ellen.

Garas Dezső elrepült ebben a filmben. Utána visszaszállt a földre, hogy eljátszhassa abból a százötvenből a még hátralévő negyven-ötven filmszerepet. Attól fogva Sándor Pál mozijának állandóan visszatérő színésze lett. Herkulesfürdői emlék, Szabadíts meg a gonosztól (megint egy Mándy-szerep), Szerencsés Dániel, Csak egy mozi, Miss Arizona, Ég a város, Noé bárkája. Nem rangsor ez, csak időrend. Kimaradt belőle egy cím – észlelheti a tájékozott olvasó.

Hát persze hogy a Ripacsok, amelynek keletkezésében Garasnak oroszlánrész jutott. Elképzelem a jelenetet, amint rendező, operatőr meg a főszereplők ülnek a Savoy bárban, és próbálják beleélni magukat az eredeti ötletbe. Garas nőnek kifestve, piros lasztexszerkóban feszít. Nem bírja sokáig, fellázad. „Gyerekek, ezt még egy Oscarért sem...” És a lázadás pillanata szüli az új ötletet, a háromszárú nadrágot. Bajfeltáró dokumentaristák, parabolákat kiötlő szerzői filmesek nyalogathatják tíz ujjukat. A szocializmus egy légnadrág, három szár jut két embernek. Hát nincs benne ebben az ötletben minden, ami 1982-ben körülvett minket? A Ripacsok fehér arca álruha: tudósítás az egykori filmgyárból, a Latinovitsról elnevezett kávéház törzsvendégeiről, írókról, rendezőkről, színészekről, az árulásról és a hűségről, arról a cirkuszról, ami egy filmforgatás. Csak egy mozi.

Garas Dezső a nemzet színésze – volt. Azaz dehogyis volt, örökre az marad. Örkény félszeg Pistijétől A Mester és Margarita Wolandjáig tart színházi skálája. Imádta a nagy páros szerepeket, az Emigránsokban Avar Istvánnal, a Godot-ban Darvas Ivánnal szerepelt, és rendezett is. A frenetikus hatású Csodát, Schwajda darabját most ismételte egy kulturális csatorna, és önálló filmrendezése, A legényanya szintén ehhez az íróhoz fűzi a nevét. Mégis a mozi, csak a mozi: ki mondhatja el színészeink közül, hogy egy szerepneve fogalommá, és a makacsul hajtogatott „kell egy csapat” mondata szállóigévé vált – nemcsak filmtörténetünkben, de a közbeszédben is.

Garas Dezső most végleg elrepült.