Mellőzve, elkeseredve halt meg a budapesti embermentő

Raoul Wallenberget a budapesti zsidók megmentőjeként emlegetjük. Joggal. Ám legalább ennyi jogot formálhat e címre egy svájci ember, akiről sokkal kevesebbet tudunk. Carl Lutz hazája konzuljaként működött 1942-45 között Budapesten és itt hatvanezernél több ember életét óvta meg. Köztük volt Heller Ágnes, aki Svájc nagykövetségének az Andrássy Egyetemen rendezett megemlékezésén beszélt arról, hogyan élte át serdülőként a vészkorszakot. Beszélgetőtársa  kisgyermek volt akkor: Agnes Hirschi, Carl Lutz fogadott lánya – őt anyjával ugyancsak a bátor svájci mentette meg.

A világhírű filozófus kitűnően emlékszik a részletekre: hogyan álltak sorba a Vadász utcai „Üvegház” előtt, ahol svájci menlevelet kaphattak az üldözöttek. A több ezres tömeg miatt azonban elintézni az ügyet lehetetlen volt – a Heller-család, mint sokan mások, a cionista fiatalok által hamisított svájci papírral védték életüket. Amennyire lehetett: a razziázó nyilas hordák gyakran összetépték a menleveleket, akár valódiak voltak, akár hamisak. És távolról sem voltak biztonságban a zsidók az úgynevezett védett házakban sem, a nemzetközi gettóban, ahová a az ilyen igazolásokat szerzetteket telepítették. Ezekből a házakból hajtották ki az embereket, hogy a Dunába lőjék őket  – Heller Ágnest is. Neki végül sikerült elkerülnie a legrosszabbat, de a dunai halál szörnyű képei évekig nyomasztották. „Mindig gondolkodni kell és megfontolni: jobb jót tenni, mint nem segíteni”, tanácsolta a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek a filozófus.

Agnes Hirschi hibátlanul beszél magyarul, pedig 1949 óta Svájcban él. Édesanyját Carl Lutz feleségül vette és adoptálta lányát, aki újságírói pályát futott be. Az elmúlt év végén jelent meg angolul Svájci védelem alatt című kötete. Abban társzerzőjével 36, Lutz által megmentett holokauszt-túlélővel készült interjút, illetve kortársak visszaemlékezéseit tette közzé. Hirschi azóta is járja a világot, hogy megismertesse Carl Lutz történetét – így talál újabb túlélőkre, akiket szintén nevelőapja mentett meg.

Amint az alábbiakból kitűnik, Lutzot hazájában először elismerés helyett felelősségrevonás fogadta. Amint Peter Burkhard budapesti nagykövettől hallhattuk, maga is tagja volt a szakértői bizottságnak, amely a 90-es években vizsgálta, milyen magatartást tanúsított országa a 2. világháború alatt. Egyébként néhány hete Carl Lutz nevét viseli a törvényhozás berni épületének egyik terme.

Mások hamarabb léptek. Míg hazája sokáig méltatlanul bánt vele, elismerte munkásságát Izrael, az amerikai, a brit kormány, kapott hajdan köszönőlevelet Dinnyés Lajos miniszterelnöktől is. Budapesten 1990-től emléktábla, utóbb az Üvegházban állandó kiállítás emlékeztet rá és az emlékét őrző Alapítványnak sikerült elérnie, hogy az Újpesti rakpart immár Carl Lutz nevét viselje.

Ki volt Carl Lutz?

Különös sors. Már szinte feledésbe merül, hogy a 20. században oly irigyelt, gazdag Svájc csak egy-két nemzedékkel korábban javarészt szegényparaszt ország volt, ahonnan sokan kivándoroltak, hogy megélhessenek. Carl Lutz is. Tizennyolc évesen, 1913-ban szállt hajóra Hamburgban, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Ott hosszú éveken át kemény  fizikai munkával kereste kenyerét. Végül főiskolára iratkozott, majd 1920-ban sikerült – levelezőként – állást kapnia Svájc washingtoni nagykövetségén. Az immár képzett, szolid (és mélyen vallásos) ifjú azután bekerült hazája diplomáciai szolgálatába. Sokáig Philadelphiában dolgozott, majd 1935-ben konzul lett Palesztinában. Bern jaffai megbízottja akkor (nem kevés honfitársához hasonlóan) antiszemita volt, sőt csodálattal adózott Európa két „erős emberének”, Mussolininek és Hitlernek. Ez is közrejátszott abban, hogy a háború kitörésekor Ribbentrop külügyminisztériuma őt kérte fel, segítsen a német képviselet felszámolásában a brit mandátumon. Lutz svájci pontossággal teljesítette kényes megbízatását. Ez később, Budapesten rendkívül fontosnak bizonyult: Berlinben sokan emlékeztek a svájci kolléga segítőkészségére.

Az alkonzul 1942. január 2-án vette át a svájci követség új, idegenérdek-képviseleti osztályának vezetését. Ezzel Budapest egyfajta szürke eminenciásává lépett elő. Svájc ugyanis akkor a két fő hadviselő, az USA és Nagy-Britannia (s annak összes gyarmata, domíniuma) mellett további tizenegy országot képviselt. Carl Lutz reggel a Várból, a brit követség Werbőczi (ma Táncsics) utcai palotájából hajtatott munkahelyére, a Szabadság térre. Osztálya az amerikai követség (ma is használt) épületében működött. Itt kapott először utasítást, hogy teljesítse a brit kérést: segítse elő zsidó gyerekek kijutását Palesztinába. A cél az volt, hogy a háború ellenére kitölthessék a Jewish Agency és London 1939-ben kialkudott szűk bevándorlási kvótáját. Vagy árvákról volt szó, vagy olyan zsidók gyerekeiről, akik a szomszédos országokból szöktek Magyarországra, s így fokozottan veszélyeztetetté váltak. A pedáns svájcit meghatotta a gyerekek sorsa, és – hatáskörét is túllépve – mindent megtett értük. A zsidótörvények Budapestjéről 1942-től a németek 1944-es bevonulásáig  jóval több mint tízezer zsidó juthatott ki így, svájci közreműködéssel, kalandos körülmények között, vonaton, hajón Palesztinába. Ők megmenekültek, de sokan azok közül is, akik nem mehettek. Hála a svájci alkonzulnak.

A svájci kormány már 1942-ben (többek között jól értesült budapesti követe, Maximilian Jaeger révén) pontosan ismerte a nácik zsidókkal kapcsolatos terveit. Még jobban értesült volt Lutz, hiszen a bevándorlási ügyek révén napi kapcsolatot tartott a Jewish Agency Budapesten működő képviselőivel. Tapasztalatai feltehetően ifjúkori antiszemitizmusának maradékát is eltüntették, s a szenvtelen svájciból a zsidó életek szenvedélyes védelmezője lett. A német megszállással, majd Szálasiék 1944. októberi hatalomátvételével persze vége szakadt a féllegális kivándorlásnak.

A feladat az lett, hogy megmentsék annak a több ezer zsidónak az életét, aki megkapta ugyan a kivándorlási papírokat, de már nem élhetett velük. S persze a többiekét is.

Közelmúltunk bizarr arculatát mutatja: Horthy-Magyarország hatóságai 1944 márciusáig elismerték a brit mandátumba való kivándorlásra jogosító papírokat, amelyeket – a háborús ellenség nevében – a semleges Svájc állított ki. A Helvét Államszövetség pecsétjével ellátott okmányok bizonyos fokig még azután is sokakon segítettek. Carl Lutz nem habozott, amikor ilyenekre volt szükség, sőt fáradhatatlanul járta a magyar kormányhivatalokat, protestált, kilincselt védencei érdekében. A nyilas hatalomátvétel után is, amikor Szálasi nemzetközi elismerésre oly éhes emberei örömmel fogadták. Nemegyszer a szó szoros értelmében a gyilkosok keze közül mentett ki embereket. S járt rendre a németeknél is, ahol, mint említettük, jó híre volt.

Ami ugyancsak fontos: hallgatólagosan tudomásul vette, hogy az életmentő papírokat nagy számban hamisítják. Weiss Arthur üveggyáros- és kereskedő V. kerület Vadász utcai, ma is álló „üvegházában” kaptak menedéket azok, akiknek kivándorlásra jogosító papírjuk volt, de már nem utazhattak el.

Amikor a szovjet csapatok elfoglalták Budapestet, a svájci diplomaták közül kettőt letartóztattak, ők csak hosszú huzavona után térhettek haza. Carl Lutz nem jutott ezek vagy Raoul Wallenberg sorsára: ő hamarosan hazautazhatott. Feltehetően azt várta, hogy hősként üdvözlik, hiszen olyasmit tett, amit honfitársai közül talán senki. Keserűen csalódnia kellett. A Külügyminisztériumban, ahonnan a sorsdöntő időszakban semmilyen támogatást nem kapott, még csak nem is érdeklődtek iránta. Mély hallgatás övezte, majd elképesztő fejlemény: hivatali vizsgálat indult annak felderítésére, nem lépte-e túl az alkonzul ilyen nagy mennyiségű Schutzpass és Schutzbrief kiállításával hivatali hatáskörét... A hosszú vizsgálat ugyan nem marasztalta el nyíltan a boldogtalan embermentőt, de bélyeget hagyott rajta. A mélyen csalódott ember később a Lutheránus Világszövetséget képviselte az Izraellel folytatott tárgyalásokon, majd Svájc bregenzi konzuljaként fejezte be hivatali pályafutását 1961-ben. Mellőzve, elkeseredetten halt meg 1975-ben, közel a nyolcvanhoz.