Legyen Ön is bunyevác!

Kampányfilm is készült, melyben különböző korú, lakóhelyű és társadalmi helyzetű bunyevácok beszélnek identitásukról, a bunyevácok történetéről, jelenlegi magyarországi helyzetükről. Ragaszkodni fognak hozzá, hogy a népszámláláson a származásra és nemzetiségre vonatkozó két kérdés egyikére az "egyéb" kategóriába beírják, vagy a kérdezőbiztossal beírassák, hogy "bunyevác".

A kampányfilmben szerepet vállalt többek között a bunyevác anyanyelvű és származású Obádovics J. Gyula matematikus.

A témával foglalkozó történészek a fellelhető források alapján egyetértenek azzal, hogy a bunyevácok vlach eredetű pásztorkodó és katonáskodó nép, akik a VI. század végén és a VII. század elején az Alsóduna bal partjának vidékéről költöztek Hercegovinába, a Buna folyó partjára. A vlachok az újlatin nyelvek egyikét beszélő nép , tehát nemhogy horvát, de még csak nem is szláv származású. A Balkánon nagy részük elszlávosodott, a görögkeleti hitre térteket rácnak, a katolikusokat bunyevácnak nevezték.

Fontos megjegyezni, hogy a középkorban a mai értelemben vett nemzetfelfogásról még nem beszélhetünk, tehát értelmetlen dolog azt mondani, hogy a bunyevácok a horvátságból szakadtak ki, hiszen a horvát nemzet csak a 19. században alakult ki, akkor meg már a bácskai bunyevácok már régen új hazájukban, Magyarországon éltek. Utolsó nagyobb betelepülésük a török kiűzése után 1687-ben Markovics Dominik és Vidákovics György kapitánysága alatt 18 ferences szerzetes vezetésével történt.

Az egységes délszláv eszme hirdetői és később a horvátosítás hívei a többi néphez hasonlóan a bunyevácokat is megpróbálták asszimilálni. A szlovéneket „hegyi horvátoknak”, a bosnyákokat „muzulmán horvátoknak” nevezték, sőt a szerbeket is nekiálltak áttéríteni a katolikus hitre. Amikor ez nem nagyon sikerült, megalapították a Horvát Ortodox Egyházat is…

Nemzedékről nemzedékre száll az az ősi hagyomány, mely szerint a bunyevácok a Buna folyó környékéről ferences barátok vezetésével vándoroltak az új hazába, a kincses Bácskába. (A folyó egy kétszáz méter magas sziklafal aljában ered, Európa legbővízübb forrása, másodpercenként 43 köbméter, azaz 43 ezer liter vizet bocsát ki a „sivatag" kellős közepén. Nem csoda, hogy ez a lélegzetelállító természeti csoda generációkon át megmaradt a bunyevácok emlékezetében.)Az ősi népdal is ezt örökíti meg:

„Didovi nam iz daleka

Ondud gdi je Buna rika”

Mivel a Neretva bal parti mellékfolyója, a Buna környéke nemhogy ma, de régen sem volt horvát terület, a horvátosító politikát kiszolgáló „tudósok” megpróbálták cáfolni ezt a tényt. A kommunizmus alatt igen gyakran nemcsak ezen „történészek” által leírtak bizonyultak utólag hazugságnak, hanem a hivatkozott forrásaikról is kiderült, hogy hamisítványok…

„Őseink a messzeségből jöttek

Buna folyó mellől özönlöttek”

A bunyevácok bunyevácul beszélnek. Anyanyelvükön adták ki már az 1800-as években újságaikat és kalendáriumaikat. Az iskolákban bunyevác nyelven írt tankönyvekből tanulnak és a templomba járók bunyevác imakönyvekből imádkoznak. Adéli szláv nyelveket három csoportba oszthatjuk :

• Keleti délszláv nyelvek : például macedón


• Közép-délszláv diarendszer : például bosnyák, bunyevác, horvát,


• montenegrói, sokác, szerb


• Nyugati délszláv nyelvek : például szlovén

Szigorúan nyelvészeti szempontból a közép-délszláv diarendszer egy nyelvnek minősül. Ebből a szempontból vizsgálva a szerb és a horvát is csak egy nyelvváltozatnak számít a sok közül. Ezen felbuzdulva 1850-től szerb és horvát nyelvészek mesterséges nyelv megalkotásába kezdtek, melyet szerbhorvátnak vagy horvátszerbnek neveztek el, de néha az egyszerűség kedvéért csak horvátnak vagy szerbnek titulálták. Ezt a mesterségesen létrehozott és egységesített képződményt a hőn áhított nagy önálló délszláv állam mindenki által érthető nyelvének szánták a magyar és a német nyelv befolyásának ellensúlyozására. Mivel a bunyevácok Magyarország keretein belül képzelték el jövőjüket, nem akartak csatlakozni a délszláv államhoz, nem használták a szerbhorvátot, továbbra is anyanyelvükön, bunyevácul beszéltek és írtak, újságaikat és könyveiket ezen a nyelven jelentették meg.

Az 1990-es évek elején bekövetkezett politikai változások, a véres balkáni háború és Jugoszlávia előre borítékolt szétesése után minden nép a saját önálló nyelvének megteremtését tűzte ki célul. Ettől kezdve beszélhetünk ismét önálló szerb, horvát, sőt bosnyák és montenegrói nyelvről is. Ez a folyamat azért is érthető, mert minden nép arra törekszik, hogy saját nyelvén beszéljen, hiába hasonlít az egy másik nép nyelvére. Hiába hasonlít a norvég nyelv nagyon a dánra, mégse beszélnek a norvégok dánul, hanem norvégül.

A bunyevácok azok után, hogy még a mesterséges közös nyelvet, a szerbhorvátot is elutasították, a még napjainkban is formálódó önálló horvát nyelven végképp nem szeretnének beszélni. ( Többek között azért sem, mert nem értik.) Még akkor sem, ha néhányan azt a szamárságot próbálják bemesélni, nekik, hogy az anyanyelvük a politikai alapon önállóvá nyilvánított horvát nyelv (ez lesz az Európai Unió 24. hivatalos nyelve) dialektusa. Hogy ez mekkora logikai képtelenség is, mi sem mutatja jobban, hogy még az akadémiai állásfoglalás is elismeri, hogy a bunyevácok nyelve közelebb áll a szerbhez, mint a horváthoz. (Nemcsak kiejtésében, de nyelvtanában is, szókincséről amelyben nagyon sok magyarból és németből átvett kifejezés van, nem is beszélve.) Ennek ismeretében könnyen belátható, hogy nem lehet a „műhorvát” nyelv dialektusának nevezni.

A bunyevác nyelv roppant gazdag rokonsági kapcsolatokra vonatkozó elnevezésekben. Ezeket olvasva eszünkbe jutnak olyan rokonaink is, akikre talán rég gondoltunk:
Nagyapa : Dida (anya apja), Deda (apa apja); Nagynéni:Tetka (Teta, Tetica); Nagynéni férje: Tetak; Apa fívére:Čičo (Čičko, Stric,Striko); Anya fivére: Ujo (Ujak,Ujko); Apa fivérének felesége: Strina; Anya fivérének felesége: Ujna; Sógor (férj fivére): Bracika; Sógornő: Jetrova (férj fivérének felesége), Snajka (fivér felesége), Svastika (feleség nővére), Zaova (férj nővére).