Kádár utolsó árulása

Lehetséges, hogy amikor Kádár János szovjet katonai támogatással megalakította „forradalmi” (értsd: ellenforradalmi) „munkás-paraszt” kormányát, még voltak bizonyos pozitív elképzelései arról, milyen engedményekkel és eszközökkel szilárdíthatja meg a kommunista párt egyeduralmát. Mindezek 1957 folyamán szétoszlottak, és részben kínai, részben orosz követelésre világossá vált, hogy Kádár nem fogja betartani korábbi ígéreteit, és bíróság elé állítja a forradalom vezéralakjait. A megtorlás súlyossága azonban 1957 decemberében és utána még egy ideig nem volt eldöntve: nyitva maradt a kérdés, ki fogják-e végezni a zárt tárgyaláson eleve „összeesküvéssel” vádolt Nagy Imre miniszterelnököt és néhány „bűntársát”. Erre főként Kádár Jánosnak volt szüksége, mivel legitimációs problémába ütközött: amíg Nagy Imre él, és nem mond le, ő, Kádár illegitim vezetője marad Magyarországnak.

Köztudomású, hogy a Nagy Imre-pert kétszer kezdték el: először 1958 február ötödikén, de két nap múlva már felfüggesztették, és el is napolták. Részben azért, mert tartottak a nyugati közvélemény kedvezőtlen reakciójától, részben pedig Togliatti kérésére: az olasz kommunista vezér a májusi olasz választások miatt kérte, hogy a pert későbbre időzítsék. Ami a szovjet–jugoszláv kapcsolatokat illeti, nyilvánvaló volt, hogy azoknak sem használt volna, ha a budapesti jugoszláv követségről menlevéllel kicsalt és utána elhurcolt magyar kommunistákat sújtanak egy újabb koncepciós perben halálos ítélettel. A végleges döntés Nagy Imréék sorsáról minden jel szerint 1958 áprilisában, Hruscsov budapesti látogatása során született.

Ezt megelőzték a március 28-29-i magyar–jugoszláv tárgyalások Karagyorgyevóben. Ha hinni lehet az azóta nyilvánosságra hozott jegyzőkönyvnek, ezen szó esett a Nagy Imre-ügyről, és Tito marsall úgy nyilatkozott: „Ez a magyar Párt belügye.” Lehet, hogy mivel Kádár Milovan Đilasz elítéltetését hozta fel ellenpéldának, Tito úgy értette, a magyar hatóságok súlyos börtönbüntetést akarnak kiszabni Nagy Imrére, amivel talán egyet is értett. Viszont nem lehet tudni, a látogatás során beszélt-e Kádár négyszemközt Titóval, s igazak-e azok a kiszivárgó hírek, miszerint akkor a jugoszláv pártvezetés valamiféle „nemzeti kommunista” frakciót szeretett volna létrehozni a szovjet blokkon belül, jelentősen csökkentve a szovjet párt addig elismert „vezető szerepét”. Utóbbi esetben a semleges Jugoszlávia és a revizionista Lengyelország között fontos szerep jutott volna a korábban bebörtönzött, tehát elvben antisztálinista Kádár János Magyarországának is.

Mindenesetre Hruscsovot nagyon érdekelhették a karagyorgyevói tárgyalások, azzal együtt, ami nem volt benne a Szilágyi Béla-féle hivatalos jegyzőkönyvben. Budapesten tehát nem csupán „elvtársi” látogatást tett, hanem azt is meg akarta tudni, mennyire bízhat Kádárban. Fel is használta az alkalmat, hogy kicsit ráijesszen a bizonytalannak vélt magyar elvtársra. Április 2-3-án érkezett Budapestre, és miután már hivatalosan tárgyalt a „magyar elvtársakkal”, április 6-án tartott egy nagyon különös beszédet, amelyről másnap beszámolt a londoni The Times is. Valami olyasmit mondhatott, hogy „mi segítettünk ’56-ban a magyar elvtársaknak, de hogyha egyszer megint hasonló esetre kerül sor, a saját erejükből kell a problémákat megoldaniuk”. (A beszédet nem tudta igazán értelmezni a nyugati sajtó, csak jelentette.)

Másnap ugyanaz a Hruscsov tartott egy másik beszédet, amelyben éppen az ellenkezőjét mondta, vagyis azt, hogy „mi teljes mellel állunk Kádár elvtárs és kormánya mögött”. (A The Times ezt is jelentette, majd április 10-i számában reflektált az első beszéd „javított orosz kiadására”.) Mi történt ez alatt a nap alatt Budapesten? Kádár mindent elmondott Hruscsovnak, amit Titótól hallott, lehet, hogy még hozzá is tett egy kicsit, hogy még jobban bemártsa a jugoszláv eretnekeket. Cserébe megkapta a korábban vonakodó (mert a sztálini módszerekre emlékező) Hruscsov beleegyezését Nagy Imre és még néhány volt kommunista vezető kivégzéséhez.

Utána Nyikita Szergejevics jól berúgott, és hazatérvén, a seremetyevói repülőtéren ittas állapotban, akadozó nyelvvel szidta a „Nagy–Losonczy összeesküvő csoportot” és (szó szerint) „az imperialisták kib...tt kurva anyját”, akiknek „mi majd megmutatjuk”. Utóbbi kitételeket kivágták a beszéd nyomtatott verziójából, de amit mondott, a britek lehallgatták, majd a Poszev című orosz emigráns újság eredeti formájában közölte.

Hogy Kádár János utolsó árulása éppen ekkor és ilyen körülmények között történt, jelzi az is, hogy alig pár nappal Hruscsov hazatérése után egy magyar vészbíróság napok alatt elintézte a Nagy Imre-párti kommunista, magyar hazafi Szilágyi József perét, és április 24-én ki is végezték. Nem a tudós nyugati elemzőknek, hanem az emigráns Méray Tibornak volt igaza, amikor Nagy Imre élete és halála című művében azt írta: igazán ekkor, a budapesti látogatás után pecsételődött meg Nagy Imréék sorsa.