„Hogyan szántjuk fel a tengert?”

Három tudósítás a közelmúltból.
Az első: a legnagyobb magyarországi filmfesztiválon, Miskolcon, ahol a cigánygettónak egy új futballstadion miatt kell megszűnnie, a romák helyzetét egyszerűen kitakarják: Az ír viszkigyártó cégről elnevezett Jameson CineFest vezetősége augusztusban arról tájékoztatta a DunaDock produkciós irodát, hogy „a politikai konfliktusok elkerülésére és biztonsági okokból tilos roma témákkal” foglalkozó filmeket bemutatni. A döntést az október közepén, a filmfesztivál után egy hónappal tartandó önkormányzati választásokra hivatkozva hozták. A legesélyesebb jelöltek rasszista kijelentéseikkel keltettek feltűnést – a kormányon levő Fideszhez tartozó, hivatalban levő polgármester, Kriza Ákos éppen úgy, mint kihívói: a szociálliberális pártok szövetsége által támogatott Pásztor Albert, illetve a neonáci Jobbikos Jakab Péter. A város rendőrfőnökeként Pásztor Albert már öt évvel ezelőtt azt mondta, hogy Miskolcon valamennyi szóban forgó bűncselekményt cigányok követték el – beleértve a még fel nem derített ügyeket is.

A második: tudósítás az ellenzéki Demokratikus Koalíció által az Orbán-kormány politikája ellen Budapest belvárosában szervezett tüntetésről. A július közepén megrendezett tüntetésen a Krétakör Színtársulathoz tartozó Gulyás Márton egy táblát tartott a magasba, amelyen az állt, hogy „a cigányok szidalmazása helyett baloldali megoldást”. Gulyás tüntető társai ellene fordultak, felpofozták, és szétszaggatták a transzparensét. Miután a rendezők kiemelték a tömegből, a rendőrök igazoltatták Gulyást. A „Neues Deutschland” című napilapban Kerényi Gábor újságíró ájulattal vegyes felháborodással kommentálta a történteket: „Nyilvánvalónak látszik, hogy Magyarországon manapság már lehetetlen az egyértelmű állásfoglalás a rasszizmus ellen. Aki így tesz, annak számolnia kell az erőszakkal, és a politika, amely védekezik a rasszista többség gyűlöletével szemben, vagy akár még meg is akarja szerezni annak a szavazatát, maga is rasszistává válik, de legalább is kokettál a rasszizmussal.”

A harmadik: Emlékezés Auschwitzra, 1944. augusztus 2.-án, arra a napra, amikor Birkenauban meggyilkoltak 2900 romát – az utolsókat, azok közül, akik ekkor még életben voltak. Az azt megelőző hónapokban és hetekben több mint 17 000-en vesztették már az életüket. Az ez évi megemlékezések alkalmából Balog Zoltán miniszter, az integrációs ügyekben is illetékes magyar „Emberi Erőforrások Minisztériumának” a vezetője azt nyilatkozta, hogy a túlzásba vitt áldozati mentalitás skizofréniát idéz elő, ugyanúgy, mint a zsidó holokauszt-túlélők és utódaik esetében. A romák legnagyobb tragédiája nem a holokauszt, hanem hogy történelem nélküli nép. Egyébként Magyarországról romákat soha nem deportáltak náci német megsemmisítő táborokba.

A történelem nem lel tanítványra

Erre reagálva a roma sajtóközpont – amely maga is szerepel Orbán feketelistáján – részleteket jelentetett meg azoknak a túlélőknek a beszámolóiból, akiket 1944 őszén a magyar csendőrök először a komáromi Csillagerődbe internáltak, majd onnan német megsemmisítő táborokba deportáltak. Ezek a beszámolók már 14 évvel ezelőtt megjelentek a „Porrajmos” címmel kiadott könyvben. „Porrajmos” a romák ellen elkövetett német népirtást jelenti. Szó szerinti jelentése: megsemmisítés.
A képzett teológus és kálvinista pap, Balog történelemhamisítása világosan mutatja, hogy nemcsak a romák jelenlegi életkörülményei, de a történelmi tapasztalataik is veszélyeknek vannak kitéve. Ha ez utóbbiaktól is megfosztanák őket, akkor, hogy a magyar minisztérium bizarr megnevezésére hivatkozzunk, elveszítenék az utolsó erőforrásukat is: a büszkeségük és önbecsülésük feladásával fizetnének, egyenként próbálnának túlélni, azaz megtagadnák saját identitásukat.
A magyarországi viszonyok nem vihetők át a jelenlegi osztrák helyzetre. Ez kevésbé köszönhető annak, ahogyan az itteni hatóságok késznek mutatkoztak korrigálni a romákkal szembeni negatív beállítottságukat, inkább annak az eltökéltségnek, amellyel az osztrák romák az elmúlt 30 évben kiharcolták a kollektív jogaikat. A romák megszervezték magukat, követeléseket fogalmaztak meg, és – miként Rudolf Sarközi és az általa alapított kulturális egyesület tette – az ország politikai és kulturális elitjével kialakított kapcsolatok segítségével, alulról kezdeményezve, kiharcolták a társadalmi elismertséget. Ez az intézményesítéshez vezető, professzori címmel és kitüntetésekkel ékesített út bizonyos kritikát is érdemel, de mégis a romák nehéz helyzetére való tekintettel arcátlanság és igazságtalanság lenne általános elítélése azon a címen, hogy puszta törleszkedés az uralkodó osztályhoz.

Hamarosan 70 éve lesz annak, hogy az úgynevezett lackenbachi átmeneti táborban egy burgenlandi roma asszony gyermekeként megszületett Sarközi. Az akkor 17 éves, unterschützeni származású roma asszonyt éppen Ravensbrückbe deportálták. Az asszony szülei a Łódž melletti litzmannstadti koncentrációs táborban vesztették életüket, testvéreit Mauthausenbe szállították. A felszabadulás után a család életben maradt tagjai visszatértek Unterschützbe, ahol Rudolf Sarközi is felnőtt. „Kettős érzéssel gondolok vissza az Unterschützben eltöltött gyermekévekre és ifjú koromra.” Sárközi a rossz tapasztalatok ellenére sem megkeseredett ember, még akkor sem, amikor a koldusokkal szembeni szigorú intézkedésekkel összefüggésben, olyan érzése támadt, mintha egész életében a tengert kellett volna felszántania. Mindenesetre, tavaly ősszel a kulturális egyesület „Romano Kipo” című kiadványában hosszabb cikket közölt „Az unterschützeni roma településről”, amelyből látszik, hogy Sárközi mennyire veszélyesnek tartja a történelemhamisítás párosulását az otromba számítással.

Haragját két dolog váltja ki: hogy Unterschützen szélén lebontottak két házat, mert „tákolmányként” rontották a faluképet, valamint az, hogy az egyik politikai mandátum birtokosa – nevezetesen Reinhard Jany alpolgármester (ÖVP) – szerint ezeket a házakat a háború utáni menekültek részére építették. Sarközi szerint azonban arról a két házról van szó, amelyben a koncentrációs táborokból hazatért unterschützeni roma túlélők– a 152-ből kilenc – laktak, mégpedig a nácik által már 1939-ben lerombolt egykori roma település közvetlen közelében. A lebontásról hozott határozatban Sarközi azt a szándékot látta, hogy Unterschützen ki akarja törölni a romák emlékét. Pedig a náci bűnözőtől, Tobias Portschytól eltekintve, kizárólag romák voltak azok, akik világszerte ismertté tették a település nevét: maga Rudolf Sarközi, valamint két muzsikus, Hans Samer és Tony Wegas, akit polgári nevén Anton Sarközinek hívnak.

Sarközi ékesen cáfolva Balog azon állítását, miszerint a romáknak nincs történelmük, felhívja a figyelmet arra, hogy oklevéllel bizonyítható: családja már 1674 óta a mai Burgenland területén él. „Tobias Portschy mégis mindnyájunkat el akart pusztítani”. Az unterschützeni romáknak helyük van a település történetében, mert mi mindig a község polgárai voltunk és azok is maradunk. Unterschüzennek ki kell állnia az igazság mellett, akkor is, hogyha ez kényelmetlen. Szüleink és rokonaik többsége az unterschützeni temetőben nyugszik”. De sem ez a hivatkozás, sem más közismert személyiség nem tudta mostanáig rábírni a helyi lakosokat arra, hogy megemlékezzenek az egykori szomszédjaikról.

Mint ez látható, az emlékezésért folytatott harc nem csupán a felejtés, hanem az agyonhallgatás ellen is folyik. Marika Schmiedt filmrendezőként és képzőművészként is folytatja ezt a harcot. Eközben szembeszáll a konvenciókkal, a valóságos üldöztetést kell megmutatnia a szokványos és fáradságosan napfényessé tett mesék helyett. Már a „Roma Mementó –a jövő bizonytalan?” és az „Idegesítő társaság” című filmjeiben is a saját családi történeteit dolgozta fel: az édesanyjáét, Maria Schmiedt-ét, aki gyakran cserélődő nevelőszülőknél nevelkedett, a nagymamájáét, Amalia Horváthét, akit Ravensbrückben gyilkoltak meg. Az „Ami megmarad. Egy folytonosan jelenlevő múlt töredékei” címmel készülő új filmjében Schmiedt folytatja a régi nyomok felkutatását, és négy generációt átfogó, szükségszerűen hiányos családi albumban mutatja be kutatásainak eredményét. Legtöbb ősének nem adatott meg a természetes halál. „Elhunyt 1944-ben Auschwitz-ban”. „Meghalt 1942-ben Ravensbrückben”. ’Elhunyt 1940-ben Buchenwaldban”. „Sorsa ismeretlen”.

A romák elleni gyűlölet = a szegények elleni gyűlölet

A képaláírásoktól, a nehezen olvasható iratok feljavításától és a szűkszavú magyarázatoktól eltekintve, Schmiedt megelégedett azzal, hogy időrendbe rendezte a dokumentumokat: fotók, oklevelek, kérelmek, szakértői vélemények, kiegészítve a koncentrációs táborokból, illetve a náci Németország Fajhigiéniai Intézetéből származó iratok zagyvalékával. Engedi, hogy magukért beszéljenek az összegyűjtött anyagok, azaz az olvasók és a képeket megtekintők képzeletére bízza, hogy a töredékekből és a kiszipolyozott emberek életrajzának hiányosságaiból megismerjék az egész embert. Ehhez tudásra és fantáziára van szükség. És mivel mindkettőre építkezik, valamint meg nem alkuvása miatt Marika Schmiedt egy kiváló, politikailag elkötelezett művész.

Az egyetlen kommentár, amelynek teret ad, Ingeborg Bachmanntól származik: „A történelem állandóan tanít, de soha nem talál tanítványt”. Ez a rezignált kicsengésű mondat a film vége felé hangzik el, az utolsó rész előtt, amellyel Schmiedt az üldöztetési történetet átvezeti a mai korba, túl a saját családján. Teszi ezt az Amnesty ez évi árpilisi jelentése révén, amely a romákkal szembeni diszkrimináció és az ellenük irányuló gyűlölet számos európai országban megtalálható jelenségéről számol be. Ahogy a jelentés fogalmaz, ez a gyűlölet a szegénység elleni gyűlölet.

A „Mi marad meg” egy anya és lánya közötti viszony töredéke is. Marika Schmiedt 1966-ban született, édesanyja 1938-as születésű, és leukémiában halt meg 72 éves korában. Vagy azoknak a régi lelki sebeknek a következtében, amelyeket még gyermekként szenvedett el. Az egyedüli magándokumentumok az albumban – néhány fotó, levelek, írásos utasítások a kutyagondozásról – tőle vagy Maria Berger-től származnak, aki osztozott Marika Schmiedt anyjának nehéz sorsában, és aki a rendezőnő számára olyan volt, mint egy nagymama. Bármilyen esetlennek is tűnnek a levelek, és bármilyen keveset is engednek megtudni, az ember kíváncsian és hálásan olvassa őket, mert ha felületesen is, de megismerhetővé válnak emberek: akik így már többek, mint csupán egy név a nyilvántartó lapon, a személyi kérdőíven, adattárban.

Fordította: dr. Gonda László