Eltemetett gyilkosságok – Emlékparkot szeretnének a kőszegi tömegsírok helyén

Az elme talán mindig kiutat keres, ezért nem tud szembenézni az emberi természet leggonoszabb vonásaival. Ez lehet a legfőbb oka annak is, hogy sokan képtelenek felfogni a holokauszt borzalmait, még akkor sem, ha együtt élünk is a nyomaival és emlékeivel. Ahogy a kőszegiek is, akik mind a mai napig nem tudnak mit kezdeni múltjuk talán legsötétebb fejezetével. Pedig a patinás határszéli városban sok mindent megtettek: 1985-ben felállítottak például egy, a meggyilkolt zsidó munkaszolgálatosokra emlékeztető bazalttömböt. Van márványtábla is az egykori gettónak helyet adó ház falán, és az elhagyott zsidó temetőben is árválkodik egy 1949-ben felavatott emlékmű. És ott van még a lepusztultságában is szép, elhagyatott zsinagóga. Csakhogy a város lakóinak nemcsak a kollektív tragédiával kell szembenézniük, de azokkal a borzalmakkal is, amelyek 1944 novembere és 1945 márciusa között helyben történtek. És ez nem könnyű.

Két helyi tanár, Horváth Ferenc és L. Kiss Csaba 2004-ben a város külterületén emberi csontokra és koponyákra bukkant. Ez a lelet irányította rá a figyelmet arra, hogy Kőszeg közelmúltjában még mindig mennyi a sötét folt.

L. Kiss Csaba azt meséli, hogy „a Guba-hegyen, a Lovagló dűlőn volt egykor a dögtemető, ahova a fuvarosok szekereken szállították a tetemeket. Itt 1947 márciusában több száz áldozat maradványait exhumálták, aztán Budapesten, a Kozma utcai temetőben temették el őket. Sok száz ember maradványait azonban a helyszínen hagyták. A területet határsávnak nyilvánítottak, és erdőt telepítettek rá. Az eltelt évtizedek alatt feledésbe merült, hol vannak a tömegsírok. Szerencsére Horváth Ferenc tanárkollégám még gyerekként hallotta, hol hányták le a szekerekről rakományt 1944–45 telén. Amikor megtaláltuk a koponyákat, »feljelentettük magunkat«, hogy a hatóságok cselekedjenek. De négy évig semmi sem történt, végül az Igazságügyi Szakértői és Kutatóintézet munkatársai is feltárást végeztek a területen. Megállapították, hogy ott további sírok vannak, és az egyikbe visszatemették a maradványokat.”

Privatizálták a zsinagógát

A viszonylag épen maradt kőszegi zsinagógát – ahogy Mezei Péter, az újra megalakuló zsidó hitközség elnöke mondja – 1995-ben privatizálták. Egy önkormányzati képviselő vette meg 4,5 millióért, majd két évvel később 24 millióért adta tovább egy Fejér megyei vállalkozónak. Ő 70 milliós hitelt vett fel rá a Mezőbanktól. De a kölcsönt nem tudta visszafizetni, így a bank elárvereztette az épületet, amely folyamatosan pusztult. 2014-ben a Miniszterelnökség állagmegóvást végeztetett, rendbe hozatta a tetőt, és a zsinagóga a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-hez került: 24,9 millió forintért vásárolta meg az állam. Azóta semmi sem történt. „A kőszegi hitközségnek már húsz tagja van. Visszakértük a zsinagógát a vagyonkezelőtől, de még nem kaptunk választ. Szeretnénk újra használni a templomunkat” – mondja Mezei Péter.

Kőszegre fontos szerepet osztottak a világháború utolsó hónapjaiban. Szálasi Ferenc egy ideig a város környékén, Velemben, egy lefoglalt villában lakott. Kőszeg, Szombathely és Sopron térsége volt a nyilas kormány utolsó magyarországi „bázisa”. Szálasinak a kőszegi Kincs-hegyen „bombabiztos” bunkert is építettek – ez a mai napig a hazai szélsőjobb kedvelt zarándokhelye.

A nyugat-magyarországi holokauszt során többről volt szó, mint a „körülmények tragikus alakulásáról”. Kőszeg akkori polgármestere, Gyöngyös Endre, akit a nyilasok leváltottak, majd a háború vége után visszakerült tisztségébe, 1945 júniusában ezt mondta: „Szomorú szívvel kell megemlítenem azt is, hogy Kőszegre hoztak több ezer zsidót. Szomorú szívvel, azért, mert emiatt, ha még nem is, de hamarosan városunk országos botrány központjába fog kerülni, mert kb. kétezer zsidót, mondjuk meg magyarán, gyilkoltak meg itt. Ezek itt vannak eltemetve, és ha a katyni esetből világhírű botrány lett, úgy ebből is legalább országos botrány lesz.”

Nem lett.

A zsidók tömeges legyilkolása nálunk 1944. március 19-én kezdődött, azután, hogy a Wehrmacht megszállta Magyarországot. Kőszeg és környéke 109 zsidó lakosát 1944. június 18-án deportálták Szombathelyre, majd onnan Auschwitzba. De ekkor Magyarország szövetségesének, a náci Németországnak, legalábbis elméletben, még volt esélye a kompromisszumos békekötésre. Viszont 1944 decemberétől 1945 márciusának végéig, amikor a nyugati határon mintegy 20-30 000 zsidót öltek meg, már nyilvánvaló volt, hogy a világháború a nácik totális vereségével ér véget. Miért folytatódott nálunk a holokauszt, amikor Himmler már 1944 novemberében leállíttatta az auschwitzi gázkamrákat és utasítást adott a népirtás nyomainak eltüntetésére? Miképp lehetséges, hogy azoknak a munkaszolgálatosoknak, illetve a budapesti csillagos házakból deportáltaknak, akiket a szerelvények Németországba vittek, több esélyük volt az életben maradásra, mint azoknak, akiket Zurndorfnál visszairányítottak Sopron, Kőszeg és Fertőrákos állomásaira, és akiket a nyilasok „vettek kezelésbe”? Kik és miért gyilkoltak szinte az utolsó pillanatig Kőszegen és a többi nyugat-magyarországi településen?

Jaross Andor beszél egy kőszegi gyűlésen. Belügyminiszterként a zsidók deportálásának egyik fő szervezője volt

A népirtás eszköze a „munka által való megsemmisítés” volt. Hitler az ellene sikertelenül végrehajtott merényletkísérlet után parancsot adott a Birodalmi Védőállás, a katonailag értelmetlen Délkeleti fal kiépítésére. Ahogy Szita Szabolcs a Halálerőd című könyvében megállapította: „A kivitelező törzseket a Wehrmacht adta, a tényleges kiépítést és a szakaszok erődítésének sorrendjét azonban túlnyomórészt a náci pártszervek befolyásolták és irányították. Az őrszemélyzet, a sáncmunkások rendelkezésére bocsátása, szállásuk biztosítása gyakorlatilag kizárólag a pártszervek hatáskörébe tartozott. Ezek azonban sokszor nem katonai, hanem »nemzetiszocialista« szempontok szerint ügyködtek.”

A Szálasi Ferenc vezette, Kőszegen berendezkedő nyilas kormányzat is politikai kérdésnek tekintette az építkezést. Miután az egész ország hadműveleti területté vált, Heszlényi József vezérezredes, a harmadik magyar hadsereg Szálasira felesküdött parancsnoka már szinte csak a zsidók fölött rendelkezett. Őket azonban semmiképp nem akarta a németek rendelkezésére bocsátani: amíg ugyanis a nyilasok adták a munkaerőt a védőállás építéséhez, politikai tényezőnek számítottak. Ezért küldtek mindenkit Nyugat-Magyarországra: a Kárpátaljáról és a Felvidékről visszavont muszosokat és Budapestről legalább tizennégy bevagonírozott századot, köztük a „svéd védetteket”. Csoportokban hajtották őket a határ felé. Hozzájuk csatlakoztak azok a sáncásásra alkalmasnak minősített zsidó polgári személyek, nők is, akiket a németek átvettek Hegyeshalomnál, és szintén a térségbe irányítottak.

Az embereket fűtetlen, szigorúan őrzött pajtákban és istállókban helyezték el Pozsonytól Szombathelyig. Az egyre hidegebbre forduló időben, ahogy ezt előre lehetett látni, fertőző betegségek – főként tífusz és vérhas – törtek ki a kényszermunkások között, akiket gyalázatosan élelmeztek. Kőszegen legalább öt helyen (a sörgyárban, a Czeke-féle téglagyárban, a városi téglagyárban, a Wechter-féle fenyőmagpergető üzemben és a Weidl-malomban) „szállásolták el” az 1944 novemberétől a városba szállított nyolcezer zsidót. Innen hajtották ki őket erődítési munkákra. A foglyokra belső és külső őrség is vigyázott. Előbbiek a „brigádokat” vezető kápók közreműködésével munkára kényszerítették a foglyokat úgy, mint Auschwitzban. A külső őrség lehetetlenné tette, hogy a helyi lakossággal érintkezzenek, illetve táplálékhoz jussanak. A legyengült, beteg, munkára, illetve kivonulásra képtelen foglyokat lelőtték, agyonverték, olykor felakasztották.

Utólag nehéz megállapítani, hogy Kőszegen kik gyilkoltak. Horváth Ferenc és L. Kiss Csaba a Végjáték a határon – Kőszeg 1944–45 című kötetben azt állítják, hogy a belső őrség tagjai öltek, akik az SA-katonák és a Todt szervezet tagjai közül kerültek ki, és voltak közöttük lengyelek is. Szita Szabolcs SS és SA tábori őrségről, valamint a Volkssturm burgenlandi, zömmel idősebb tagjairól beszél. Tény, hogy magyarok közül kerültek ki a külső őrség tagjai, akik 14-16 éves, nyilas propagandától fertőzött fegyveres suhancok, olykor kirendelt „diákleventék” voltak. Hányan voltak közöttük helybeliek? Nos, Kőszeg lakosságát ebben az időben legalább a duplájára duzzasztották a háborús menekültek. Feltehető, hogy a külső és a belső őrség közti határvonal idővel elmosódott, és az utóbbiak közül az önként jelentkezők részt vettek a foglyok likvidálásában.

Tény, hogy 1945. február végén Kőszegen ült össze Szálasi Ferenc vezetésével a Hungarista Koronatanács és a Nemzetvezetői Csúcsértekezlet. Kocsárd Emanuel nyilas főispán, Seper Ferenc, a nyilas párt kőszegi vezetője vagy Detre István újonnan kinevezett polgármester adott volna parancsot a „fertőző gócok” felszámolására, a legyengült foglyok kivégzésére? Nem tudjuk, kik döntöttek életről és halálról.

A rohonci emlékmű

Kőszeget kiemeli a nyugati határszélen végbement tömeggyilkosság-sorozat többi helyszíne (Pozsony-Ligetújfalu, Fertőrákos, Sopron, Balf, Bozsok, Nagycenk, Kópháza, Szombathely) közül az is, hogy itt a nyilasok 1945. március végén gázkamrát állítottak föl. Igaz, vannak kétségek afelől, hogy ezt valóban használták-e. Horváth Ferenc és L. Kiss Csaba könyvükben idézik azokat a visszaemlékezéseket és vallomásokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a sörgyári tábor egy elszigetelt barakkjában fölállított gázkamrában 1945. március 22-én és 23-án Bauer lágerparancsnok személyesen ölt meg munkaszolgálatosokat ciángázzal. Ezt azonban más források nem erősítették meg. Azok a kőszegiek pedig, akik különböző munkák elvégzése miatt be-bejártak a táborba, habár tömérdek kegyetlenséget és kivégzést láttak, nem értesültek gáz használatáról. Valószínűbb, hogy az auschwitzi gázkamrák híre jutott el a legyengült és a kivégzéstől rettegő foglyokhoz. Vagyis inkább kollektív hallucinációról lehetett szó, amit azok, akik csodával határos módon túlélték a borzalmakat, továbbadtak.

L. Kiss Csaba és Horváth Ferenc a feltárt leletekből, ruhafoszlányokból, gombokból 2009-ben megrázó kiállítást rendezett. Ennek ellenére, ahogy L. Kiss Csaba mondja, Kőszeg még mindig nem jutott el addig, hogy szembenézzen mindazzal, ami a város területén történt a tragikus hónapokban. „Teljes káosz uralkodik a fejekben, az emberek összekeverik a deportáltakat azokkal, akiket később idehurcoltak. Az 1985-ben emelt, rendszeresen megkoszorúzott, de feliratában a zsidókról szót sem ejtő munkaszolgálatos-emlékmű sem ott áll, ahol annak idején valamelyik tábor: azon a területen a negyvenes években disznókat hizlaltak.”

A rohonci tömeggyilkosságok

Mostanában sok szó esik a rohonci tömeggyilkosságról. Az oda átszállított ezer munkaszolgálatos közül kétszázat „kiszelektáltak”. A Batthyány-­kastélyhoz vitték, majd az 1945. március 25-re virradó éjjel kivégezték őket. 2012-ben, a rohonci emlékmű felavatásakor egy nyugdíjas sebész főorvos, Vadász Gábor egyebek mellett ezt mondta: „Apám vetőmag-kereskedő volt, az ikertestvére banktisztviselő. 1945-ben, gyerekként tudtam meg, hogy Kőszegen voltak munkaszolgálatosok, majd Rohoncra vitték, és megölték őket. Anyám megpróbálta felkutatni a sírjukat, még a pápától is segítséget kért. Rohoncon még most is keresik a tömegsírt, légi felvételeket készítenek és hasonlítanak össze, és földradarral is kutatnak. Minden követ megmozgatok, hogy a kőszegi tömegsírok fölött emlékpark és méltó emlékmű létesüljön. Az ügyben Simicskó István honvédelmi miniszternél is jártam. Sikerült meggyőznöm a tárcát, hogy tekintse hadisírnak a kőszegi Guba-hegyen található jelöletlen gödröket, hiszen a munkaszolgálatosok a Magyar Királyi Honvédség állományába tartoztak. A HM, a Nemzeti Örökség Intézete, a Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány és a Miniszterelnökség együttesen próbálja rendezni a Kőszegen létesítendő emlékpark ügyét.”