Elegünk lett

Hál’ istennek, élünk még néhányan, akik átéltük a háború, benne a nyilasuralom borzalmait. Felszabadultunk – sok minden alól –, épült az ország, mi, fiatalok tanulhattunk. Gimnáziumba jártam, egyszer csak államosították az iskolákat, kereshettünk új iskolát, kaptunk reformtantervet és 1–7-es osztályzatot. Közben a nyilas ficsúrból párttitkár, a cipészmesterből gyárigazgató, a volt partizánból – mennyien voltak! – tanácselnök, téeszelnök lett.

Ütemesen tapsoltunk Vezérünknek, hittünk minden szavában, elhittük, hogy virágzó országot építenek népünknek. Láttunk gigantikus terveket, és megbocsátottuk, hogy „most a szabotálók miatt” nem sikerült teljesíteni. Megtudtuk, hogy az imperialisták alantas támadásai ellenére nem sok idő alatt utolérjük őket. Elhittük, hogy vezetőink minden szava hiteles, és amit a Szabad Európa Rádió állít, abból egy szó sem igaz.

Aztán egyszer csak elegünk lett az egészből, összefogtunk, fellázadtunk, és elkergettük a dilettáns társaságot, a hazudozások zászlóvivőit. Hogy ez éppen ötvenöt éve történt? Nem jelent semmit.

A folytatás ismert, két hét után jöttek az új álmodozók, ígérgetők, „szavahihetők”, és kezdődött minden elölről.

Hogy mindezt némi áthallással is lehet értelmezni? Ne féltsenek! Legfeljebb visszamenőleges hatállyal, indoklás nélkül megvonják a nyugdíjamat. Ja, hogy indoklás nélkül a gyerekeimet is elbocsáthatják állásukból? Akkor kérem, mégse írják ki a nevemet.

(Név és cím a szerkesztőségben)