Egy őrült ötlet, ami "megválthatja" a világot

„Hogy mi is a siker titka?” – tűnődik kérdésemen a Nobel-díjas.

Egyszerű: kitartás és szerencse. No persze, már Edison is megmondta, a sikerben tíz százalék az ötlet, az ihlet, kilencven százalék pedig izzadság. De azért a szerencse igencsak összetett dolog. Először is, már ahhoz is hatalmas szerencse kell, hogy az ember tehetséggel szülessen. Aztán olyan családba, ahonnan jó iskolákba járhat. És az sem elhanyagolható, hogy túléljen egy világháborút, ne érje bomba a lakóházát, szörnyalakok ne pusztítsák el gázkamrában, vagy lőjék a zajló Dunába. Az is a szerencse része, hogy egy szépen felfelé ívelő pálya elején elszánja magát, itthagyja kétszázezer honfitársával együtt ezt a magyar ugart. Szerencse, mert nagyon kicsi a valószínűsége, hogy itt élvén-dolgozván is megkapta volna a természettudományos díjak legnagyobbikát.

Üzemanyagcella

Elég, ha végigböngésszük a magyar származású fizikai, kémiai, fiziológiai – de akár még közgazdasági – Nobel-díjasainak a listáját. Külföldön, főleg az Egyesült Államokban éltek-dolgoztak. Békéssy György, Hevesy György, Wigner Jenő, Harsányi János – minapi beszélgetőpartnerem, Oláh György is – úgy magyar, hogy bár itt született, itt is nevelkedett, alapvető kultúráját Magyarországon szerezte, ám munkáját más országban teljesítette ki, és a világ nem is hozzánk sorolja.

Valójában mégis magyarnak érezhetjük a nagy kémikust. Hallgatom a beszélgetését a Műegyetem fiatalokkal zsúfolásig teli kémiai nagytermében, ahol Oláh fáradhatatlanul válaszol a kérdésekre. Meglepően szép magyarsággal, korrekt intonációval, nem úgy, mint manapság az ifjú rádiósok zöme. „Nincs benne semmi csoda, Judittal, a feleségemmel most is magyarul beszélünk. Egyébként még ma is magyarul számolok.”

Öröm, hogy hazalátogat, érdemes meghallgatni egy nagy intellektus véleményét. No persze, nem az itteni gazdasági meg politikai helyzetről („egy látogató csak a felszínt látja, nincs jogom megítélni az itt élőket”), hanem például arról, hogyan gondolkodjunk akár az ő tapasztalatai alapján is kutatásról, megvalósíthatóságról, innovációról. „Az egyetemek, mint a Caltech (a Kaliforniai Műegyetem) is, nemigen értenek a kutatási eredmények bevezetéséhez, nem is feladatuk. Ahhoz menedzserek és vállalatok, többnyire nagyvállalatok kellenek.”

Itt van például a metanollal táplált üzemanyagcella esete. A nagy ötlet benne, hogy nem hidrogénnel, hanem a sokkalta könnyebben előállítható és főleg jobban tárolható metil-alkohollal táplálják. Maga az üzemanyagcella egyébként olyannyira nem új ötlet, hogy jövőre éppen százhetvenedik (igen, 170!) évfordulóját lehetne ünnepelni a feltalálásának. Akkor jött rá egy walesi jogász, Sir William Grove, hogy ha cink- meg platinaelektródák közé savat tesz és porózus kerámiát, akkor közvetlenül áram keletkezik. Aztán évszázados csend, ma viszont olyan óriáscégek kutatják az üzemanyagcella hasznosítását, mint a Shell vagy a General Electric.

Oláhék kutatási eredménye, a metanollal táplált üzemanyagcella is csak most, egy-két évtized után kezd piaci termékként beérni. Nagy előnye a metanolnak még az is, hogy a manapság közellenségnek kikiáltott szén-dioxidból is előállítható. Jelenleg a Toshiba készül metanollal üzemelő tápegységeket gyártani hordozható elektronikus készülékeinkhez. Mert ugye a mobiltelefon, a laptop, az MP3 tényleg életünk részei, csak éppen addig örülhetünk nekik, amíg van bennük szufla. Az akkumulátor pedig bizony elég hamar lemerül. Az üzemanyagcellához viszont elég egy kis patront cserélni, és máris mehet az egész.

„Erkélylaboratórium"

Mindenesetre érdemes lenne elgondolkodniuk ezen az eseten is azoknak a mindentudó magyar menedzsereknek, akik a kutatási pályázatokhoz üzleti tervet igényelnek. A kutatásnak éppen az a lényege, hogy olykor váratlan, nemegyszer „őrült” ötletek futnak be. Jó példa erre Oláh György pályája is.
A háború utáni nyomorúságos viszonyok között kezdte, de már akkor is szerencséje volt, mert a kor egyik nagy kémikusának, Zemplén Gézának az asszisztense lehetett, amiért ugyan fizetést nem kapott, de legalább neki sem kellett fizetnie a megtiszteltetésért.

Ma így emlékszik rá: „Kapcsolatunk elején kiderült, hogy gondolkodásom és érdeklődésem nem mindig egyezett az övével. Amikor úgy gondoltam, a fluort tartalmazó szénhidrátok fontosak lehetnek az egyesülési reakciókban, válasza – meglepő módon – nem volt nagyon negatív. Ám a háború utáni Magyarországon ilyen témát kutatni valóban nehéz volt. Nem léteztek a munkához szükséges alapvető vegyszerek sem, én magam készítettem el őket néhány akkori munkatársammal. Kevés volt a laboratóriumi hely és az elszívófülke. De a kémiai épület második emeletén volt egy erkély, amelyet vegyszerek tárolására használtak. Némi erőfeszítéssel lezártuk, felszereltünk két öreg fülkét, és hamarosan működésbe lépett az „erkélylaboratóriumunk”.”

A megtűrt fluor karrierje

A történet csattanója az, hogy mára a fél évszázaddal ezelőtt „megtűrt” fluor és vegyületei nagyon fontos alapanyagok, egyebek között a gyógyszervegyészetben. Nos, ennyit a kutatási pályázatokhoz csatolandó üzleti tervek fontosságáról és életrevalóságáról.

A 81 éves tudós ma is dolgozik, naponta több órát tölt szakirodalom olvasásával. Ereje nagy részét a metanolgazdaság kiérlelésének szenteli, vagyis egy lehetséges megoldásnak a fogyatkozó – nemcsak műszaki, geológiai, hanem politikai és spekulációs okok miatt is egyre nehezebben hozzáférhető – szénhidrogén- (kőolaj- és földgáz-) üzemanyagok helyettesítésére.

A metil-alkohol valóban ígéretes lehetőség. Már említettük egyik alkalmazási módját: kis méretekben remek megoldás a mobil elektronikai eszközöket tápláló üzemanyagcellák tápforrásaként. Ám egyre nagyobb az esélye, hogy „nagyban”, tömeges energiatermelésre is használható legyen. Számos előnye közé tartozik a viszonylag könnyű szállíthatósága és az is, hogy szén-dioxidból is előállítható. Már kilépett a laboratóriumi kísérletek szűkös keretei közül, iparilag is kezdik gyártani, például Izlandon, ahol a gejzírek feltörő energiájával táplálják a termelőegységeket, ráadásul még a metanol előállításához alkalmas szén-dioxidot is kinyernek belőle. Még meggyőzőbb, hogy az egyébként rendkívül energiaéhes Kínában több gyárat is építenek metanoltechnológiára.

Nehéz persze megmondani, hogy az energetikai üzemanyagok és eljárások közül melyik lesz a nyerő. Valószínűleg nem lesz egyetlen győztes, hanem minden ország, minden régió valamilyen előnyös mixet próbál kikeverni magának. Nukleáris? Olcsón termel, tiszta és ma már nagyon megbízható, de sugárzó hulladékok keletkeznek.

A jó öreg szén? Az egyik főbűnös a légkörszennyezésben, viszont napjainkban már remek és igen ígéretes „tiszta” eljárások léteznek. Víz? A légkör szempontjából legtisztább és mindig rendelkezésre álló megújuló energiaforrás. Egyre nagyobb a népszerűsége a világban, ám a duzzasztók építése drága, és nagyon kell ügyelni a tartósságukra. Szél? Igazán hasznos, ha egyáltalán fúj megfelelő intenzitással, de nem elhanyagolható szempont az sem, hogy kiegészítő tárolók nélkül megbillentheti a nagy elektromos hálózatok stabilitását. Napsugár? Csak süssön is a nap, ám kiegészítő, helyi forrásként mindenképp kiváló lehetőség. Biomassza, geotermikus? Árapály, hullámverés (már akiknek van tengerük)? Kiegészítőként – egyelőre jó drágán – szóba jöhetnek, de ha a szénhidrogének ára így emelkedik, talán már nem is lesznek olyan drágák. Akárcsak az úgynevezett nem hagyományos szénhidrogének, mint az olajhomok vagy az olajpala. Hidrogén? Van belőle bőven, nagyon tiszta, mert a végtermék „hulladéka” víz, viszont jó drágán és nagy energiabefektetéssel kell előállítani, amellett robbanásra hajlamos, nehéz tárolni és szállítani. És persze ott a sor végén a fúziós energiatermelés, amely egyelőre inkább csak politikusok presztízskedvence, hatalmas pénznyelő, egyelőre még nem is ígéret, csupán sok év után igazolható kísérlet.

Ebben a sorban vagy inkább csoportban eléggé jó helye lehet a metanolon alapuló energiatermelésnek. Mindenesetre biztató, hogy olyan kiváló kutató elme, jeles iskolateremtő tekinti kedves gyermekének, mint a magyar származású Nobel-díjas, Oláh György.