Létezés és működés
Az utóbbi években igencsak trendivé vált a filozófia területén az a gondolat, miszerint ahol elme van, ott valamiféle testiségnek is jelen kell lennie. Ilyen egyszerűen leírva szinte magától értetődő ez az eszme annak ellenére, hogy a hétköznapokban nem feltétlenül gondolkodunk így. A megtestesült elme hatása más tudományokra azonban ma már megkérdőjelezhetetlen, erről viszont eddig magyarul nem igen olvashattunk.
Még ma is könnyed természetességgel tekintünk úgy az emberre, mint ami – Descartes után szabadon – két szubsztanciára, kicsit leegyszerűsítve: testre és lélekre osztható. Ez a felosztás azonban rengeteg kérdést vet fel. Már a francia filozófus idejében felvetődött, hogy ha a testet és a lelket elválasztjuk egymástól, akkor miként hathat az egyik a másikra? Ezzel kapcsolatban manapság talán inkább azt kérdeznénk, hogy egy ilyen felosztás tudná-e egyáltalán magyarázni a pszichoszomatikus betegségeket, és ha igen, hogyan? (Descartes egy eléggé légből kapottnak tűnő magyarázatot adott erre: a két szubsztancia a tobozmirigyben lép egymással kapcsolatba.)
Ha eltekintünk a filozófiai magyarázatoktól és kultúrtörténetileg közelítünk a kérdés felé, észrevehetjük, hogy a test-lélek felosztás nem minden kultúrában magától értetődő. A sámán hiedelemvilágokban például az embernek több lelket is tulajdonítanak, míg a buddhizmusban (bizonyos értelemben) egyet sem. Ott van aztán az a kérdés is, hogy egyáltalán mit tekintünk léleknek, illetve mit kapcsolunk hozzá? A lélekhez tartozik-e a gondolkodó tudatunk vagy azt inkább helyezzük vissza a testbe, még konkrétabban az agyba? Ha pedig elfogadjuk, hogy létezik lélek, akkor mégis hol találjuk azt?
Egyszerű és jogos kérdések ezek, amelyek nem csak a filozófusokat és a pszichológusokat, de többek között a nyelvészeket, a kognitív tudományokkal foglalkozókat és az orvosokat is foglalkoztatják. A 20. század végén, illetve a 21. század elején aztán e különböző tudományterületek művelőinek gondolkodása egy irányba mutatott. Ez az irány pedig az embodied mind, vagyis a megtestesült elme volt.
Ezt az elméletet nem azért nehéz elmagyarázni egy laikusnak, mert bonyolult lenne, hanem mert egészen mást érthet alatta egy nyelvész, mint egy neurológus. Már magával a tézis elnevezésének fordításával is bajban vagyunk, és bár a megtestesült elme megjelölés az, ami kezd meghonosodni a magyar szakirodalomban, ugyanúgy használják a testesült, vagy a testbéli jelzőt is. A legegyszerűbben talán úgy magyarázható el az elmélet lényege, hogy a mentális létezés és működés mindenkor együtt jár valamilyen testi létezéssel és működéssel, vagyis az elme nem külön entitás a testhez képest, hanem benne, vele és általa manifesztálódik.
Évek, sőt, évtizedek óta jelennek meg könyvek és tanulmányok angol nyelven az embodied mind témaköréről, magyarul azonban eddig csak elvétve találkozhattunk ezzel kapcsolatos publikációval. Ezt az óriási hiányt pótolja most két kötet is az Akadémiai Kiadó gondozásában: az egyiket Kondor Zsuzsanna, a másikat Laki János szerkesztette. Mindkét kötetben hazai szakértők írnak a témáról többek között filozófiai és kulturális megközelítésben.
A megtestesült elme napjaink megkerülhetetlen elmélet minden olyan tudományágban, amely valamilyen szinten foglalkozik a tudattal, a lélekkel és a testtel. És bár a most megjelent művek főleg e tudományok művelőinek jelentenek majd nagy segítséget, egy kis felkészültséggel olyanok is forgathatják, akiket „csak” érdekel, hogy mégis hogyan működik az emberi elme.
(Laki János (szerk.): A megtestesült elme a filozófia történetében, 248 oldal; Kondor Zsuzsanna (szerk.): A megtestesült elme – Fókuszban a test, 268 oldal, Akadémia Kiadó)
