A kormány és a nép a helyén van

Hogyan kezdődött?

Túl voltunk a szabad választásokon, a kormány a helyén volt. A szovjet hadsereg is – még itt állomásozott, a nagy ideiglenességben. Mi meg húzódtunk volna Európához. Antall miniszterelnök e napok során kórházban.

1990. október 25-én a kormány a benzin árát 65 százalékkal megemelte. Noha aznap délelőtt azt nyilatkozta: NEM LESZ ÁREMELÉS. A szokásos 30 napi tartalék helyett csak pár napra való lötyögött a tartályokban olajból, benzinből. A kuvaiti háború megdrágította a piacot. A Szovjetunióból a Barátság vezetéken a korábban rend szerint megérkező olaj csak csöpögött. A kormány úgy érezte: kényszerhelyzetben van. (Tegyük hozzá: a gazdasági kérdéseknél fontosabbnak tartották a képviselők annak eldöntését, hogy koronás vagy Kossuth-címerünk legyen-e, s melyik jeles dátumot tüntessük ki a nemzet ünnepeként. Ideológiában akart erős lenni a kormány, a szimbolikus politizálásban. Másra tán nem is nagyon volt képes.)

A baj abból származott, hogy nemcsak a kormány érezte magát kényszerhelyzetben, de „a nép” is. A 32 százalékos inflációt a benzin árának fölverése rövid úton 36 százalékosra emelte volna. A szocializmus alapjainak felszedése sokak elbocsátásával járt. Megnőtt a külső munkanélküliség. (A belső – tudjuk – a szocializmus tünete volt: gyárudvar-söprögetés minimálbérért.) És az sem volt tán túl szerencsés, hogy az üzemanyagválság örvén a kormány a maga pénzügyi helyzetét is szanálni kívánta. Amint az egyik éltárgyaló, Palotás János képviselő, a Vállalkozók Országos Szövetségének elnöke kimutatta: az emelésnek csak a felét követelte ki a piac. A másik fele adó volt. Segítség a kincstárnak. („Nyomjuk le a torkukon, jól jön az még...”)

Csakhogy éppen ez „a nép”, amely elveszítette a munkáját, szenvedett a harmincszázalékos inflációtól, és kétségbeesésében „kényszervállalkozott” (Budapesten húszezer taxis mellett ötezer feketefuvaros is működött, több mint New Yorkban!), epedve várta, hogy a Rákóczi útra is ideérjen a Mariahilfer Strasse, nos, ez „a nép” nem akarta tudomásul venni sem a piacot, sem a harácsot.

(Lehet, megütköznek, hogy a taxisokat – ha idézőjelek közt is, ha csak néhány bekezdésnyire is – azonosítom „a néppel”. Az utca hangulata inkább mellettük szólt, a vidéké is, az utóbb készült felmérések túlnyomó lakossági támogatottságot mutattak. Az első bekezdésben említett társadalmi elégedetlenséget ezekben a napokban a legjellemzőbben ők fejezték ki.)

Lecsőcselékezték őket

Ma már tudjuk: lehetett volna befékezni a lejtőn. Horváth Pál, a Rádiótaxi elnöke a Hősök terén gyülekezettekkel elment a Parlamenthez. Siklós Csaba közlekedési miniszter csak a lépcsőn volt hajlandó őket fogadni, és könnyű kézzel, ostobán lecsőcselékezte őket. Mert „csürhével nem tárgyal”. Mondta a Magyar Köztársaság minisztere, aki méghozzá képviselője is egy olyan pártnak, amely nevében a demokrata és a fórum szavakat hordja. Ezen a délutánon láthatóan hiába. (Később Siklós azt magyarázta Horváthnak: neki „akkor így kellett képviselnie a kormányt”. Magyarán: nem pillanatnyi indiszpozíció, hörcsögkór a magyarázat, hanem meggyőződés, hit. Csoda-e, hogy aztán 1994-ben a pöffeszkedő MDF akkorát esett?)

Beállt elébb a Lánchíd, aztán a többi. A taxisok sokan voltak, szolidárisak is a bajban, CB rádiók révén szervezhetők, s amúgy sem kalandkerülők, ha éppen úgy hozza... (Akkor még zömmel Ladák, Moszkvicsok, Wartburgok, Daciák volánjánál.) Nem örültek Siklós miniszter szavainak. Ahogy az áremelésnek sem.

Nem vetették be a rendőröket

Másnap a kormány úgy döntött: minden törvényes eszközzel megtisztítja az utcákat. A feszültség nőtt. Számosan tartottak attól, hogy buldózerrel a Dunába lökik a gépkocsikat, a sofőröket elviszik. (Sok még a régi reflex.) És noha a BM Forradalmi Rendőri Ezred már összevonva, gépkocsikon várta a parancsot a Váci úton, Vörösmarti Mihály ezredes elhárította az érdeklődő taxisokat. Barna Sándor budapesti rendőrfőkapitány viszont – újságírói kérdésre – kijelentette: nem veti be a rendőröket. (Ezzel eloszlatta a polgárháborús félelmet, és kettétörte karrierjét.) Lehet, megkönnyítette állásfoglalását, hogy korabeli szakvélemény szerint ez a rendőrség nem is tudott élőerőt, tömeget oszlatni. (Proletárdiktatúra ide, proletárdiktatúra oda – nem volt rá kiképezve.)

A katonaság bevetését a köztársaság elnöke, a hadsereg főparancsnoka nyilatkozatban tiltotta meg. A taxisok vele is tárgyaltak. Horváth Pál elmondja: Göncz Árpád leültette őket, s javasolta: szakmai tárgyalások során keressenek megoldást. Vigyenek magukkal profikat. Így került az Érdekegyeztető Tanács asztalához a szakszervezetis Nagy Sándor, a VOSZ-elnök Palotás.

A jobboldal másképp látta. Puccsot kiáltottak, és ellendemonstrációt vezettek Lezsák képviselő és Gyarmati Dezső szervezésében. „Fasizmus – marxizmus – taxizmus” – skandálták, mutogatták nagy találékonyan. A Szózatot éneklő tömeg felett, az ablakban ott imbolygott V betűt mutogatva Horváth Balázs belügyminiszter, helyettes kormányfő. Derekát – jól láthatjuk a felvételen – egy biztosító ölelte, mellette Balsai miniszter szemüvege villogott.

A köznép inkább élvezte a csendet a fővárosban. Az Erzsébet híd aszfaltján asztalt, széket állítottak, pikniknek, sétatérnek adott helyet a napsütésben a flaszter. Sokan kaptak kerékpárra, de az említett film dokumentumképein még lovasokat is látunk. Minden olyan szokatlan volt, oldott, laza. Mint egy szabad happeningen.

Az SZDSZ nyakába akarták varrni

S bár a kormány és kapcsolt részei mindent elkövettek, hogy a blokád kezdeményezését az SZDSZ nyakába varrják – annál is könnyebben, mert a szabad demokraták fanjai gyakran voltak láthatók a „fronton”: teát osztottak, zsíros deszkát vittek. A blokádolók Tamás Gáspár Miklóst még meg is szónokoltatták. (Azt mondta: kérem, így nem lehet kormányt dönteni.) Ma minden dokumentum arról szól: nem párt csinálta a felfordulást, hanem egy szabad szájú lány az Aero taxinál. Ő mozgósította a barátait azzal a szabad szájával. Ő hívta össze őket csütörtök délután a Hősök terére.

A többi már történelem. És a folytatások nem voltak ily szelídek.