A forradalom és szabadságharc korának statisztikáiból válogatott a KSH

Az MTI-hez eljuttatott közleményükben emlékeztettek: a szabadságharc kitörése előtti években Fényes Elek Magyarország leírása (1847) című művében, Palugyay Imre pedig egyházi nyilvántartások felhasználásával készült, községenként összeállított népesség-nyilvántartásában tett kísérletet a lakosság összeírására és a társadalom aktuális helyzetének rögzítésére. 1850-ben teljes körű népszámlálás is volt.

Mint írták, ezekből a forrásokból – megközelítő pontossággal – lehet következtetni Pest-Buda és Óbuda népesedési viszonyaira, nemzetiségi összetételére, népmozgalmi változásaira (a születések, a halálozások és a házasságkötések számára).

A statisztikák közül elsőként említették, hogy a lakosságszámban a 18. század végéig Buda, a századfordulótól kezdve azonban Pest vezetett. A Fővárosi Statisztikai Évkönyv 1894-es adatai alapján 1845-ben Budán 42 124, Pesten 79 777 ember élt (összesen 121 901-en). Az 1850-es népszámlálás adatai szerint Budán már 58 533, Pesten 127 533 (összesen 186 468 ember) lakott.

Pest-Buda nemzetiségi összetételéről az első hivatalos adatok az 1850-es népszámlálásból valók. Megjegyezték: bár számolni kell azzal, hogy „az osztrák abszolutizmus a német nemzetiség jelenlétét a valóságosnál jóval jelentősebbnek mutatta”, Pest-Buda magyar lakossága az 1800-as évek közepén ennek ellenére sem haladta meg az 50 százalékot. Budán és Óbudán 7555, Pesten 31 965 magyar élt (összesen 39 520-an), a németség lélekszáma Budán és Óbudán 27 939, Pesten 33 884 volt (a három városban összesen 61 823-an laktak). Az 1850-es népszámlálás adatai szerint a harmadik legnépesebb népcsoport a zsidóké (Budán és Óbudán 4976-an, Pesten 12 642-en laktak). Közülük azonban ekkor már sokan asszimilálódtak, és magyar nemzetiségűnek, illetve magyar anyanyelvűnek vallották magukat. Közölték, hogy a szlovák nemzetiség lélekszáma Budán 1307, Pesten 4187 volt (összesen 5494 ember). A népszámlálásnál minden más, kisebb lélekszámú nemzetiséget vélhetően az „egyéb” kategóriába soroltak, ahol a legmagasabb arányt – az egyéb népesség egy-két százalékát – a szerb nemzetiség teszi ki.

Az összeállításból kiderül: a „legmagyarabb” városrész 1850-ben Terézváros volt (a kerület lakóinak 50,6 százaléka, azaz 17 071 ember volt magyar), a németség aránya pedig Józsefvárosban (58,9 százalék) és Ferencvárosban (60,2 százalék) volt a legmagasabb. A budai kerületek közül a legtöbb magyar a Várban élt (53,6 százalék), a németek pedig Újlak (91,5 százalék) és Országút (90,4 százalék) városrészekben voltak jelentős többségben. Erősen vegyes nemzetiségi megoszlást mutat a Tabán, ahol a szerb népesség lélekszáma ezer feletti volt – tették hozzá.

A forradalom és szabadságharc eseményei 1848–1849 halálozási adatain is nyomot hagytak. A „legvéresebb” időszak 1849 tavasza és nyara volt: 1849 májusában Pest-Budán és Óbudán 1856-an, júniusban 2605-en, júliusban pedig 1604-en haltak meg. A halandóság növekedéséhez Buda ostroma és Pest bombázása is hozzájárult, a halálozási statisztikát ugyanakkor a városban elhunyt sebesültek és a járványok áldozatai is növelték. Mivel a harctereken elhunytakat a tábori lelkészek anyakönyvezték, a tízezres nagyságrendű katonai halottakra vonatkozó adatokat ezek az összeírások nem tartalmazzák.

Az egyházi nyilvántartásokon alapuló Palugyay-féle összeírás szerint Pesten 1848-ban 7694 kézműves és 2000 kereskedő élt – tudatta a statisztikai hivatal. Egy 1854-es adatforrás szerint Pesten 11 266 iparos és 876 gyári munkás lakott, tehát körülbelül 12 000 ember (a város népességének mintegy tíz százaléka) számított az „iparosfélék” közé. A szolgálók száma Pest városában 1848-ban 8447 volt, és a női lakosság mintegy 16,7 százaléka dolgozott szolgálóként. 1849-ben Pesten 581, Budán 21 ügyvéd, Pesten 205, Budán pedig 45 orvos dolgozott.

A KSH kitért arra is, hogy a hivatalos statisztika kezdetei is az 1848-as évre vezethetők vissza. Bél Mátyás, Schwartner Márton „magánstatisztikusok” német nyelven írt munkái, valamint Fényes Elek tevékenysége ekkor már kevés volt az ország aktuális társadalmi és gazdasági viszonyainak rögzítéséhez. Egy statisztikai osztály felállításáról már az első felelős minisztérium megalakulása előtt is szó esett, végül azonban nem a Helytartótanács, hanem Szemere Bertalan miniszterelnök nevezte ki Fényes Eleket a hivatal élére.

A statisztikai hivatal – mint írták – rendkívül komolyan vette feladatait. Céljául tűzte ki a statisztikai anyag központosítását és az adatgyűjtések egységesítését is, a háborús idők azonban nem kedveztek ennek a munkának. A hivatal tagjainak egy része nemzetőrnek állt,

Fényes Elek pedig a forradalmi vészbíróság elnöke lett. A magyar kormány Debrecenbe költözésével végül a statisztikai osztály működése is megszűnt.

Az idén 150. születésnapját ünneplő Központi Statisztikai Hivatal Keleti Károly vezetésével 1867-ben, a kiegyezés évében alakult újjá.